Intellektuális szépség – mondanák ma a hatvanas évek Bernadette Lafont-járól. Értelmet, érdeklődést sugárzó arccal, barna hajjal halk, de határozott jelenségnek láttuk őt a most nyolcvanéves Kovács András Falak (1968) című filmjében, amely Franciaországban is figyelmet keltett. Akkor már ismert színésznő volt, pedig abban az időben egészen más volt a női szépségideál: a szőke, fitos orrú, amerikai töltött galamb típus uralta a terepet, illetve Brigitte Bardot, akit szinte kötelezően utánozott mindenki. A filmeskarrierről eleinte csak álmodozó Bernadette Lafont azonban még a film kedvéért sem akart más lenni, mint amilyen a valóságban.
– Nem az én érdemem, hogy épp beleillettem abba a változásba, amit az új hullám hozott – mondja mosolyogva. – Rövid ideig tartott, 1958-tól 1963-ig, és főként technikai újításokat jelentett. Kézikamerát, szabadtéri forgatást, természetes díszleteket, a stúdióban szokásos vastag smink elhagyását. Az új hullám által nyitott rés adott lehetőséget arra, hogy újra megjelenhessenek a karakterek, így őrizhettem meg én is a külsőmet. Az amerikai kritikusok az egyik filmemről szólva erre utaltak, amikor először használták azt a kifejezést: „jolie-laide”, azaz szép csúnya. Ma egyenesen gyanús a szépség a francia filmben, a csúnya jött divatba, de legalább mindenki szerencsét próbálhat.
– Valóban mindenki?
– Igen, bárki filmezhet előképzettség nélkül, ami színházban elképzelhetetlen. A filmben a rendező a fontos, az ő fejében áll össze a mű. De egyszer mindenki alakíthat kimagaslót, még ha karriert nehezebb is csinálni. És fiatalon mindent el lehet játszani, gondoljunk Lauren Bacallra, aki tizenkilenc évesen hiteles volt negyvenéves asszonyként, de fordítva már nem megy. Nem véletlen, hogy olyan igazi sztárok, mint Garbo vagy Bardot harminchat éves korukban visszavonultak.
– Táncolni tanult a szülővárosában. Emlékiratának A film menyasszonya címet adta. Hogyan lett a francia új hullám sztárja? Általában így titulálják, pedig később is sokat filmezett, egészen a nyolcvanas évekig.
– Nem éreztem sztárnak magam. Azért lehettem híres, mert az új hullám két vezető rendezője, Truffaut és Chabrol már ismert volt, és én velük forgattam az első filmjeimet. Vidéki középpolgár családban nőttem fel, a táncban amatőrnek számítottam. Ahhoz, hogy kimagasló eredményt érjek el, sokkal korábban kellett volna kezdenem a balettet, kisgyerek korban. Valójában mindig a filmezésről álmodtam. Apámmal rendszeresen jártunk moziba, alig vártam ezeket az alkalmakat. Érettségi után férjhez mentem a színész Gérard Blainhez, ő azonban hallani sem akart róla, hogy bármi közöm legyen a filmhez, ezért beszélni sem mertem róla. De az ő révén ismertem meg a Cahiers du Cinéma című filmfolyóirat köréhez tartozó André Bazint, Chabrolt, Truffaut-t és a többieket. Egyszer Truffaut, majd Chabrol szólt a férjemnek, hogy engem akarnak felkérni egy-egy szerepre. Gérard nem mert ellentmondani nekik, így csúsztam be mégis, csalárd módon, Truffaut A kölykök és Chabrol A szép Serge című filmjébe. Ráment az első házasságom, de végül nem bántam, mert találkoztam a Párizsban élő szobrász-rendező Medvecky Györggyel, és három gyereket szültem neki. A szakmát nagyon meglepte, hogy egy időre elvonultam vidékre. Truffaut levelet küldött, azt írta: „Maga az életet választotta, én a filmet.”
– Nem hiányzott a filmezés?
– Hiányzott. Olyan volt az egész, mint valami álom az álomban. Reménytelennek látszott, hogy valaha is filmezhetek, mégis sikerült. Találkoztam azzal a férfival, aki igazán fontos lett az életemben, és még filmet is forgattam vele. Anyám vállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, visszamentem Párizsba, és újrakezdtem a forgatást. Az 1968-as diáklázadások után a nők is elkezdtek mozgolódni a filmrendezői pályán, korábban Agnes Varda gyakorlatilag egyedül volt. Nelly Kaplan hívott, játszottam A kalóz menyasszonya című filmjében, ez hatalmas visszhangot keltett. Aztán szerepeltem egy igazi feminista filmben is. Amikor Truffaut látta, hogy képes vagyok eljátszani ezeket a figurákat, rám bízta az Egy olyan szép lány, mint én főszerepét. Jean Eustache pedig, aki már nem tartozott a nouvelle vague-hoz, A mama és a kurva egyik szerepét. Ez a film egy egész nemzedékre hatott, legalább akkora jelentősége volt, mint Laclos regényének, a Veszedelmes viszonyoknak a XVIII. században. Ezek a művek lényegében mind egy szálra fűzhetők fel.
– Hogyan értékelte az 1968-as diáklázadásokat?
– Hatottak rám, bár a tüntetések idején éppen a Fekete-erdőben forgattam Laurent Terzieffel. A mama és a kurva megdöbbentő állapotfelmérést adott az illúziók elvesztéséről, a reménytelenségről, azokról az emberekről, akiket elsöpört az idealizmusuk, az utópiákba vetett reményük.
– A hetvenes évek végétől felhagyott az addig szinte mindennapos filmezéssel, viszont sokat játszott színházban. Milyen volt az átállás?
– Nehéz. Három színházi kirándulást tettem 1972 és 1978 között, de ösztönösen éreztem, hogy nem megy. Az első igazi színpadi sikeremet azután Báthory Erzsébetként arattam. Jancsó Miklós mondogatta nekem annak idején: „Jó lennél Báthory Erzsébetnek, de még fiatal vagy hozzá.” Igaza volt, érett fejjel játszottam el ezt a hírhedt figurát, és akkor tanultam meg, hogy a színpadi színészet olyan mesterség, amelyet állandóan gyakorolni kell. Nem hiszem, hogy lehet jó színész valaki, aki évekre otthagyja a színházat. Filmforgatáskor csak a rendezőt és a stábot látom, nem tudom, hogyan reagál a közönség. A filmezés adhat örömöt, erősítheti a szereplők narcisztikus hajlamait, de a valódi boldogságot a színházban tapasztalhatja meg a színész. A színházban, ahol szeretni és védeni kell a szót, a nyelvet, ahol minden este ki kell állni a közönség elé. A közönség pedig félelmetes, azonnal jelzi, ha valamivel elégedetlen, és persze azt is, ha elégedett. Huszonöt darabban léptem fel. Életemnek ebben az időszakában a mozi másodlagos lett, most mégis úgy érzem, ajándék az élettől, hogy egy fiatal rendező, Olivier Peyon Kis vakáció című filmjében eljátszhatom a főszerepet. Egy nagymamát alakítok, aki ellopja az unokáit. De nem annyira a történet a fontos, hanem inkább az, amit nem mondunk ki: a félelem az öregedéstől, a haláltól, a nemzedékek összeütközésétől. Azt hiszem, szép film lesz.
origo.hu
„Engem nem érdekel, hogy hol lesz király, csak itt ne, Pápán”
