A közvélemény előtt a mai napig szóbeszéd tárgya, kik voltak jelen Nagy Imréék kivégzésén. Feltételezték ugyanis, hogy maga Kádár János is végignézte, sőt film is készült az ítélet-végrehajtásról. Ezzel szemben az igazság az, hogy Rajnai Sándor, a Belügyminisztérium politikai nyomozó főosztályának helyettes vezetője, a Nagy Imre-per előkészítője volt a legmagasabb rangú résztvevője 1958. június 16-án hajnalban a Kozma Sándor utcai börtönben történteknek. Rajta kívül a kivégzést végrehajtó személyzet, a Budapesti Országos Börtön parancsnoka, továbbá őrparancsnoka, az intézet operatív tisztje, a bíróság képviselői, orvosok, a rendőrség politikai osztályának tagjai és természetesen az ítélet-végrehajtók állták körbe a három bitófát.
A szigorú biztonsági intézkedések miatt a jegyzőkönyvön – amelyet rutinból és előre elkészítettek – az ítélet-végrehajtók megjelölése alatt gépírással a következők neve áll: „Ítéletvégrehajtó: Bogár János. Segédei: Csúcs Mátyás és Fülöp István.” Bogár azonban nem lehetett ítélet-végrehajtó, mert ezekben a napokban orvosi kezelés alatt állt.
Kutatásaim alapján bizonyosnak látszik, hogy Nagy Imrének és két sorstársának ítélet-végrehajtója Csúcs Mátyás volt, segédei: Fülöp István – és még valaki, akinek a nevét, amíg él, nem írhatjuk le, mert a nemzetközi jog védi. Megjegyzem viszont, hogy azok az emberek, akik általában az ítéleteket végrehajtották, szinte kivétel nélkül szenvedélybetegek lettek, vagy ideg-összeroppanást kaptak.
Nagy Imréék kivégzésére az úgynevezett kisfogház udvarra néző falánál került sor. Utána Rajnai Sándor jelentette Biszku Béla akkori belügyminiszternek, illetve a Központi Bizottságnak (KB), hogy minden a legnagyobb rendben történt,
és az esemény incidens nélkül zajlott le. Ezt követően Rajnai távozott a gyűjtő-
fogházból. Persze csak azután, hogy ő is kiürítette a konyakos poharat, amely a kivégzési ceremóniákhoz mindig hozzátartozott.
De mi legyen a holttestekkel? Erre vonatkozóan nem készült semmilyen előzetes terv. Mindenesetre a három holttestet az odakészített koporsókba helyezték. Vita volt, hogy koporsókban vagy anélkül temessék-e el a halottakat, de végül aztán a koporsók mellett döntöttek.
Ekkor Csete őrnagy, az Országos Rendőr-főkapitányság politikai nyomozó főosztálya vizsgálati osztályának őrségparancsnoka – aki ekkor a Kisfogház biztonságáért is felelt – további intézkedés végett felhívta Biszku Bélát, valamint a Kádár-titkárságot, a KB-hez telefonált, de igazán illetékessel nem tudott beszélni. Rutinos tiszt lévén azonban – korábban a recski tábor egyik elöljárója volt – megtudta, hogy másnap kommüniké jelenik majd meg a kivégzésről az újságokban, ezért egy személyben úgy döntött, hogy ideiglenes jelleggel az intézet udvarán temetteti el a holttesteket.
Célszerűnek tűnt a kisfogház előtt – a kivégzés helyétől tíz-húsz méterre – lévő, legyezőszerű, három méter magas fallal határolt, tortaszeletre emlékeztető területen, a halálosok sétaudvarán eltemettetni Nagy Imrééket. Ezért a sétaudvar bal oldali, első szegletében (szektorában) június 16-án délelőtt 10 és 12 óra között ástak egy mintegy 160 centiméter mélységű gödröt oly módon, hogy két koporsó elférjen egymás mellett. A harmadikat majd az egyikre helyezik rá. (Ugyanez ismétlődik meg három évvel később, a második, a 301-es parcellában való eltemetés során.)
Az ideiglenes jellegre utal, hogy a koporsókat körbetekerték kátránypapírral és kábelhuzalokkal. Az első temetésen nyolc-tíz ember vett részt. A nyomok eltüntetése végett a kisfogházban lévő selejtes bútorok közül többet a szóban forgó helyre kihordtak, és ezt az udvarszakaszt kinevezték „selejtesraktárnak”.
Hogy kik voltak azok, akik a temetésben közreműködtek? A Nagy Imre-per gyanúsítottjait az ítélet végrehajtásáig az Országos Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának őrizetében tartották; a tárgyaláson is a vizsgálati osztály alegysége látta el az őrzésüket, és rájuk bízták a kivégzettek eltemetését is. Pedig ezeket a feladatokat máskor a büntetés-végrehajtás állománya végezte. Nagy Imrééket tehát eltemették, a problémát megoldottnak tekintették. Senki sem kérdezte „odafönt”, miért kerültek a börtönudvar földjébe.
De 1961-ben felmerült, hogy a Budapesti Országos Börtönben működő, úgynevezett Káva-gyárat (tévédobozokat gyártottak) bővíteni fogják. A sétaudvar útban volt, így annak lebontására is sor került volna. A terv végül nem valósult meg, de a sétaudvar falát 1964-ben mégis lebontották, és az egész területet lebetonozták. A Káva-gyár bővítésével kapcsolatos elképzelések a gyűjtőfogház akkori operatív csoportvezetőjének a tudomására jutottak, aki a készülődést a felsőbb szerveknek szóban jelezte, és javasolta, hogy a holttesteket telepítsék át a Rákoskeresztúri új köztemetőbe. Az áttelepítést a 301-es parcellába ugyanazok a személyek végezték, akik a börtönudvaron eltemették Nagy Imrééket.
A búcsúlevelekről. Ismeretünk szerint a kivégzés előtti éjszakán Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós is írt búcsúlevelet, de a levelek eltűntek… Három elképzelés él a mai napig. Az első szerint Kelemen Endre orvos szakértő vitte magával, akivel az utolsó órákban Nagy Imre beszélgetett. A második variáció az, hogy Rajnai Sándor csapott le rájuk, de nem tudni, hová „rejtette”. A harmadik elképzelés, hogy Csete őrnagy bevitte a Fő utcára a leveleket, ahol a kivégzettek letéti tárgyai közé kerültek.
1963. október 30-án a büntetés-végrehajtás (bv) kivált a Belügyminisztérium kötelékéből, és visszahelyezték az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe. 1964 tavaszán a bv központi ellátás megállapította, hogy a letéti raktár zsúfolt, ezért az ott tárolt és függőtételként nyilvántartott tárgyakat felül kell vizsgálni, s ha tulajdonosaik eladdig nem jelentkeztek, ki kell selejtezni. Egy-egy személyhez egy-egy zsák tartozott. (Az arany- és egyéb tárgyakat külön kezelték.) A szóban forgó zsákokat az intézet nagy kultúrtermébe szállították – ahol a Nagy Imre-pert is tartották –, és a bv országos parancsnokság, az anyag- és technikai osztály megbízottja, illetve az intézet selejtezőbizottságának a tagjai részvételével megkezdték a munkát. A kultúrterem telis-tele volt zsákokkal. Számok, és nem nevek alapján selejteztek, tehát akik ezt a munkát végezték, nem tudhatták, hogy melyik személyhez milyen tárgyak tartoztak. A zsákok tartalmát kiürítették egy asztalra. A használható cipőket vagy ruhákat bevételezték a rabruhatárba, a többi ingóságot azonban az intézet kazánjában elégették. Erre a sorsra juthatott véleményem szerint Nagy Imre, Maléter és Gimes búcsúlevele is, egyéb más, személyes ingóságukkal együtt.
origo.hu
Ő lett a legszebb magyar kislány – olyan szerény, hogy még az osztálytársai sem tudtak róla
