Emlékezz, és megmondom ki vagy!

A TÉVÉ MÛSORÁRÓL

Pongrátz Gergelyrõl, szegényrõl, sok mindent összeírtak, amikor az élõk sorából eltávozott. Jót is, rosszat is, kinek mit diktált a memóriája s a kegyeleti érzés.

E sorok írójának szerencséje volt, csupa szép emléket õrizhet magában a Corvin-köz hõsérõl. Személyesen is ismerte, járt nála Marispusztán, a saját pénzecskéjébõl fölépített 56-os emlékhelyen, látta, mint emel templomot a forradalom áldozatainak az emlékére, hogyan gyûjti maga köré a gyermekeket – határainkon túli magyar fiúkat, lánykákat – hogy sátortáboros tanórákon mesélhessen nekik 1956 igaz történetérõl.

Ha már az iskolában oly keveset hallanak róla… Pár évvel a Maris-pusztai látogatás után egy dokumentumfilm-sorozatot is végignéztem Pongrátz Gergelyrõl, mint botorkálta végig lett, litván és észt bajtársai szovjetellenes küzdelmeinek színtereit, mily’ ámulva hallgatta évekig tartó partizánkodásuk hiteles krónikáját, hogyan könnyezte meg bukásuk és gulágos keresztútjaik történetét. A hír hal-latán, hogy Pongrátz Gergely a túlsó partra költözött, mégsem ezek a jelenetek ötlöttek fel bennem, nem is az öreg harcos alföldi menedékének képe. Hanem a reform- kommunisták irányá-ba kilõtt, telitalálatos igazságnyila. Valamikor a rendszerváltozás hajnalán hallottam tõle, négyévenként, sajnos menetrendszerûen eszembe juttatja politikai életünk. Ugyan hogy lehet írni s beszélni reform- kommunistákról, mondta Pongrátz Gergely. Ugyanolyan képtelenség az, mintha reform-fasisztákról kezdenénk el szónokolni.

A reform szóval nem lehet mentséget keresni azon fogalmak és eszmerendszerek számára, amelyekre semmiféle feloldozást nem ád a XX. századi történelmi tapasztalat. Milyen igaza volt, édes Istenem! Ha forradalmi múltjára büszke országban élnénk, most egymást taszigálva igyekeznének a különbözõ televíziós társaságok, hogy mûsorukra tûzhessék a Pongrátz Gergelyrõl forgatott filmeket. Azokat leginkább, amelyek mind a mai napig dobozban vannak. De ne reménykedjünk, az immár megszámlálhatatlan magyar nyelvû tévéadó közül, jó, ha kettõnek eszébe jut megidézni azt az embert, aki az élete kockáztatásával, jövõjének tönkrezúzásával harcolt a hazájáért. A trianoni békeszerzõdés nyolcvanötödik évfordulója is csupán két televízió mûsorában kapott a híradó-tudósításoknál nagyobb terjedelmet, a Hír TV-ben és a Duna Televízióban.

Ez utóbbiban a déli harangszótól hajnalig másról se szóltak az adások, csak ami 1920. június 4. követ-keztében történt – és történik – a magyarsággal. A legtöbb adás az ismeretterjesztés mûfajába sorolható riport, dokumentum és személyes hangvételû megemlékezés volt, de a mûvészeteket sem számûzték teljesen errõl a nevezetes napról.

Kosztolányi Dezsõ verse az elcsatolt szülõföldrõl, Karinthy Frigyes prózai döbbenete, ahogyan a pesti polgár fogadta a hírt az ország megcsonkításáról, Kodály Psalmusa, Novák Ferenc néptánc-vihara a könyörtelen tények mûvészi igazolására szolgált: Magyarország területének több mint a 67 százalékát adták oda más nemzeteknek. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Odalettek a folyói, földjei, vasúti csomópontjai, történelmi városai, s minderrõl sokáig – a Rákosi- és a Kádár-rendszer éveiben – még szólni sem volt tanácsos. Hát még sírni a veszteségek után, tanulni róluk az iskolában! Fölemlíteni a politikai porondokon! Aligha volt ember, aki végig tudta nézni a majd tizenkét órányi monstre megemlékezést.

Azt sem mondhatja a kérlelhetetlen ítéletû polgár, hogy mindegyik mûsor-szám hibátlan és érdekfeszí-tõ volt. (Fõleg az estéli stúdióbeszélgetések tették próbára a nézõ türelmét, de azt szétesettségükkel is ékesen tanúsították e több felvonásos disputák, hogy még a legkiválóbb szakemberek sem mindig tudnak épkézláb mondatokkal fogalmazni arról a méltatlanságról, ami Versailles-ban nyolcvanöt évvel ezelõtt megesett.)

Mégis dicséretes, hogy a világ magyarjainak a tájékoztatására rendelt Duna Televízió ezúttal az alapító okiratához méltó szellemben dolgozott. A saját útját járta, s nem bánta, hogy mások mit tesznek, mit beszélnek.

No, persze, a munka java még hátra van. Annak a grandiózus összeállításnak ugyanis, amely június elsõ szombatján futott a Duna Televízióban, akkor lesz igazán foganatja, ha a legfontosabb részleteit (például a történelmi egyházak szétdarabolását érzékeltetõ háromnegyed órát, a Márai Sándor-szemelvényeket, a korabeli sajtóhíradásokból válogató mûsorhányadot, az Ipoly folyó híd-jainak szomorú történetét, a Benes-dekrétumokról adott ismertetõt, Dobos László s Duray Miklós halk szavú, a hallgatóságot mégis lázba hozó vallomásait) megismétlik. Napról napra mûsorukba szerkesztik, reggel és este is sugározzák, amíg betéve nem fújja mindenki történelmünknek ezt a tragikus feje-zetét. Akár az egyszeregyet. Akkor levehetik a mûsorukról a Duna Televíziót szerkesztõ s vezetõ emberek a trianoni emlékprogramot, és elmondhatják magukról: a 2005. június 4-i adásnapot összehozni férfimunka volt.