Katicabogár

A nyitott erkélyajtón berepült a múltkor egy katicabogár a szobámba. Zümmögve és riadtan szálldosott körbe-körbe, végül megpihent az asztali lámpa ernyőjén. Érdeklődéssel figyeltem, régen láttam már ilyen kedves pettyes bogarat. Még otthon.
Gyermekkoromban védett bogárnak tartottuk, ha rárepült valakinek a kezére, nem hessentette el, megvárta türelmesen, míg továbblebben. Nem irtottuk ártatlan gyermeki kegyetlenséggel, mint a legyeket vagy a lepkéket. A legyek lábát csak úgy játékból kitépdestük. A lepkéknek sem a röptükben gyönyörködtünk, hanem lecsaptunk rájuk vadul, majd cérnaszálra fűztük őket. Borzalmas kaláris! A lányok a nyakukba akasztották, kérkedtek az ilyen füzérrel, amelyiken néha még vonaglott egy-egy haldokló lepke.
Irtottuk a bogarakat, sőt a madarakat is, emlékszem, órákig toporogtam néha az eperfa alatt a csúzlimmal, hogy zsákmányul ejtsem valamelyik szürke verebet. Vagy gerlét. A nagyobb bogaraknak is kitéptük a lábát, a hangyabolyokat széttapostuk. A pusztítás ösztöne él a fiatalokban, mert nem ismerik még az élet értékét és értelmét. Az emberséget tanulni kell.
Nézem áhítattal a pettyes katicabogarat, és eszembe jut első szerelmem, Bakos Teruska. A mi utcánkban lakott, tőlünk a negyedik házban. Szőke volt, és varkocsában mindig pántlika pillegett. A fiútestvérével jártam egy osztályba. Iskolába menet mindig bekopogtam a kiskapujukon.
A nagyobbaktól már sikerült ellesnem, hogyan teszik a szépet a lányoknak. Volt, aki virággal kedveskedett nekik, volt, aki kisebb-nagyobb ajándékokkal üzent érzelmeiről. Vásárfiát vett. A Zelenkáék Jóska fia pedig egy élő nyuszit vitt Bözsikének, a szomszéd lánynak. Bözsikéék aztán megfőzték paprikásnak.
Én is rászántam magam, hogy meglepem valami kedves ajándékkal Teruskát. Ugyan mit vigyek neki? Akkor láttam meg egy petytyes katicabogarat, berepült a gangra. Addig-addig settenkedtem körülötte, míg rabul nem ejtettem. Gyanútlan volt szegény. Ha a felnőttek látták volna az esetet, bizonyosan megróttak volna érte. Egy poharat borítottam a gyanútlan bogárra. Aztán kerestem a szállítására megfelelő tárgyat. Meg is találtam a nagymama szobájában. Egy üres aszpirinesüveg volt, amibe betuszkoltam az ártatlan bogarat, majd jó erősen bedugtam, nehogy elszökjék.
Aztán csak az alkalmas időpontra vártam. A nagyapa felfigyelt izgatottságomra, meg is kérdezte: „Mit duggatsz a zsebedben, kisfiam?”
Nem válaszoltam. Zakóm belső zsebében szorongattam a kis üveget a rabbal. Viszem majd Teruskának. Elképzeltem, hogy örül majd az ajándékomnak.
Valóban örült. Összecsapta a tenyerét ámulatában: Jéé!
Ígérgettem én akkor neki mindent. Azt is, hogy elveszem feleségül. Vásárolunk majd egy szép nagy házat a falu közepén, közel a templomhoz, és oda költözünk. Nagy kertünk is lesz. Terus rózsafabokrokat telepít a ház elé. Tartunk egy tehenet is, hogy mindig legyen a háznál friss tej. Lesz baromfiudvar is a ház mögött.
„Tudod, mit szerzek majd? – tapsolt Terus. – Egy pávapárt. Olyat, amilyen az állatorvos özvegyének van. Kiáltoz majd, és szétnyitja színes legyezőjét! …”
Megígértem, hogy lovunk is lesz. Veszünk egy szép kocsit is, és én azon viszem őt a csütörtöki nagypiacra vásárolni. Elhitte.
Mert bízott bennem. Egészen hozzám bújt, úgy néztük áhítattal az üvegcsében vergődő katicabogarat. Teruska ki is nyitotta az üveg száját, és akkor a bogár kiröppent, és messze szállt. Néztünk utána.
Aztán úgy alakult az életem, hogy a szomszéd kisvárosba kerültem középiskolába, és azután már csak a szünidőben találkoztunk. Egy ideig azt mondta, hogy mindig visszavár. Ha hazajövök, csak kopogjak az ablakán. Aztán férjhez ment egy cipészhez. Azóta nem láttam.
Nézem most a szobámba betévedt riadt bogárkát. Kis ideig pihen a lámpaernyőn, majd szárnyat bont, és visszarepül a kertbe. Talán kiáltanom kellene. És sírni.
Katicabogár! Engem már senki sem vár?