Mik voltak azok a szép ideálok harminc éve Magyarországon? Csodavárásban ölelkező szabadság és igazság? Testvériség, humanista szellem, ízlés, tanulás, szeretet messze a jövendőben? Forradalom, lázadás, dacos magyar jövő? Protestálás, kuruc rebellió? Szavalták: „Rákóczi, akárki / jöjjön valahára: / kígyóinknak, Esze komám, / Lépjünk a nyakára”?
Biztosan így volt? Vagy semmi sem biztos már, az ideálokból sem, a harminc évvel ezelőtti Magyarországból sem?
Hogyan nézzünk vissza a hetvenes évek közepére? Emlékeink megcsalnak, s nehéz ma már másként – akkori szemmel – nézni azokat a kádári napokat. Mert emlékeinkben ott robog a vonat velünk a Balatonra, s olyan szabadok vagyunk a béklyós világban, hogy az ma már fáj. Most szárnyaszegettek, zsibbadtak, vének, betegek vagyunk nagy szabadságunkban, s mintha a csalás örökre hozzánk szegődött volna.
Az akkor elérhető ideálok itt vannak körülöttünk ma is. Fogva tartanak, béklyóba vernek. A kocsi, az összkomfortos lakás és a külföldi út. Ezek tartanak fogva? És ragad hozzájuk a szocialista eszme? A szellem internálása. A marxista–leninista ideálok? Vagy ezzel problémák voltak már a Kádár-korszakban is? „A marxista ideálok – a kommunista társadalom eszményei – és a mai köznapi élet között még számos eltérés van. Ez… csüggedésbe ejthet, illetve káros türelmetlenségre sarkallhat. Mi egyiknek sem engedhetünk teret” – így az ideológiai illetékes elvtárs, Győri Imre 1976-ban. A kétfrontos harc örökké tart.
Ideálok és béklyók: milyen múlt kísért a harminc évvel ezelőtti Magyarországról? Miféle szorongás hatol a XXI. századba, az olyannyira vágyott szabadságba?
Mi jut eszébe erről: haza?
A Kádár-korszakban a kiterjedt ügynökhálózaton, a hangulatjelentéseken, a párt-, állami és tömegszervezeti információs csatornákon kívül az állapotok felmérésére létezett a „közvélemény-kutatás” kezdetleges formája is. A mai állapotoktól eltérően akkor ez a tájékozódási forma volt a legmegbízhatóbb: a többi információs csatornához ugyanis jobban tapadtak politikai elvárások, félelmek, stréberségek. A felmérések névtelenek voltak, de a „megfelelési reflexekben”, irányítottságukban árulkodóak, félelmetesek. Ha csokorba fűzünk néhány kérdést az akkori felmérésekből, kijózanító összképet kapunk.
A hetvenes évek közepén Vas megyében feltették a kérdést:
Mi jut eszébe arról a szóról, hogy haza?
Az összesítő elemzés szerint a válaszadók 50 százalékának a szép tájak, győzelmes csaták és „mai társadalmi rendszerünk” jutott eszébe. A hazánk. Magyarország. „Fagyos lehellet és hullaszag / száll ott minden virág felett. / Elátkozott hely. Nekem: hazám. / A naptalan Kelet” (Ady Endre).
Viszont a megkérdezettek 7,6 százaléka „területszerző, irredenta álláspontra helyezkedett; ezen belül a húsz éven aluliak 13,6 százaléka volt irredenta!” Persze az „irredentizmus” vádjához a hetvenes években is elegendő volt a magyar nemzet egységét hangsúlyozni. „A nacionalizmus és a kozmopolitizmus az imperializmus fegyvere a marxizmus–leninizmus, a szocializmus, a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus elleni ideológiai harcában.” Otthonos érzés?
Az elítéléshez elegendő volt Petőfi, József Attila, Ady, Babits kigyomlált sorait olvasni. „S döntött az erőszak… mi jogotok beszélni többé?” (Babits Mihály)
A folyón túl a szocialista társadalmi rendszer, a szocialista nemzet. A szocialista nemzet valóságos, egész népre kiterjedő közössége. Melynek alapja a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus. Célja a szocializmus felépítése és a szocializmus világméretű győzelme. Főleg forró nyarakon…
Mely ünnepekhez kapcsolódnak legmélyebb érzelmei? – szólt a következő kérdés. És valóban ünnepeltek:
– A munkásosztály hatalma, a proletárdiktatúra szövetségi rendszere… – recsegett a hangszóróból. Katonák meneteltek a macskaköves úton, s dübörgött már a haditechnika is. Legnagyobb nemzeti ünnepünk méltó győzelme ez: április 4-ére volt a legbüszkébb a megkérdezettek 38 százaléka! Hiszen felszabadítottak bennünket! „Felszabadultunk.” Megtámadtuk a Szovjetuniót, és ezért járt a felszabadítás. És már „oly könnyen száll a Hold, / mint aki fölszabadult” (József Attila).
Kossuth és Petőfi március 15-éjére 23 százalék volt a legbüszkébb. Ez is csoda, hisz a nacionalisták megszállták ezt az ünnepet, s álmaikban megjelent a szabadság.
Augusztus 20-ára 20 százalék szavazott. Ezt követte május 1-je (14 százalék), március 21-e, a tanácsköztársaság kikiáltásának napja, illetve október 6-a.
E kérdéskörhöz szorosan kapcsolódott a következő:
Milyen történelmi eseményre a legbüszkébb?
Hazánk felszabadulására! – így válaszolt 57,4 százalék.
Nem kell ezen csodálkozni: az 1945-ben elkezdődött szovjet megszállás 1974-ben még javában tartott, s a szocialista társadalmi-politikai rendszer ennek következtében bénította az országot. Belefért ebbe a halhatatlan poén is a magyar–szovjet bokszmeccsről, ahol bekiabálták Papp Lacinak: „Köszönd meg nekik a felszabadítást!”
A fenti kérdésre válaszolva az 1848-as forradalmat és szabadságharcot csak 17 százalék nevezte meg, a nándorfehérvári győzelmet pedig 2,5 százalék. A tanácsköztársaságot ellenben 11 százalék, Rákóczi Ferenc kuruc szabadságharcát 4,8 százalék! Torz világ, torz elvárások, torz következmények.
Történelmileg kialakult béklyók, otthonosságok.
Renitens KISZ-esek
Kevésbé látványosan feleltek meg a rendszer elvárásainak a világnézeti önbesorolást firtató kérdésekre adott válaszok:
Vallásosnak mondta magát 20,7 százalék. Felekezet nélküli vallásosnak 6,1 százalék és istenhívőnek, de nem vallásosnak 11,6 százalék. Istenhez hanyatlott tehát 38,4 százalék. Akkor még hatott a szuggesztió, amely a prímás személyéből áradt, de Mindszenty József már idegenben nézte, ahogy az erő lassan kihalt a nemzetből.
Ámulásra nincs ok: 35,5 százalék marxista és még 4,2 százalék ateista találtatott Vas megye megkérdezett csaknem félszáz munkása, diákja, főiskolása, termelőszövetkezeti tagja között. Még kevés is. Marxista ideálok? Szocialista nemzeti öntudat! Perspektíva. A kényelmes hitetlenség.
Vallásosság és nacionalizmus: visszahúzó maradiság. A vallást mint ideológiát, ugyanakkor mint ellenséges politikai bázist is támadta a kádári rendszer. S mivel megszerveződött politikai ellenzék még nem volt, a vallás az első számú ideológiai és politikai ellenséggé vált. De Kádár János nem akart ellenségeket. Kiskapukat keresett: hadd építsék a szocializmust a hívők is. Találkozott magával a pápával is. Így kommentálta az eseményt: „… azoknak az embereknek, akik hívők, és ugyanakkor tisztességes állampolgárok akarnak lenni, és egyetértenek a szocialista célkitűzésekkel, ez egy óriási segítséget, lelkiismereti feloldozást jelent.” De azért a hivatásos forradalmár hozzátette: „vagy mi az ördögöt”.
Veszprém megyében a hetvenes évtizedbe fordulva azt állapították meg, hogy a fiatalok (15–29 évesek) 30 százaléka vallásos. A fennmaradó 70 százalék ateista közül 35–38 százalék teljesen közömbös minden eszmeiség iránt. Tudatos ateista a fiatalok 6–10 százaléka, marxista körülbelül 20 százaléka.
Az értékelés szerint az egymástól legtávolabb eső csoportok: a bigott vallásosok és cinikus nihilisták, valamint a tudatos marxisták. A nagy kérdés: merre tendálnak a kallódó tömegek? Talán az iskola eldönti? A család, a munkahely? Vagy a Kommunista Ifjúsági Szövetség? De hát a KISZ-tagok „sem adnak pozitívabb válaszokat az átlagosnál, sőt bizonyos területeken kedvezőtlenebb jelenségekkel találkozunk náluk, pl.: templomba járási arányuk, a társadalmi kérdések megítélése rosszabb, mint a többieké”. Vizet prédikálnak, és bort isznak? Azok a KISZ-esek, sőt KISZ-isták…
Szocializmus és Karib-tenger
Volt arra vonatkozó kérdés is: hogyan ítéli meg a disszidensek különböző csoportjait?
A disszidensekét, akik politikai vagy köztörvényes bűncselekményeket követtek el, s ki akarták vonni magukat az ország törvényei alól? Vagy akik kijátszva a törvényeket, engedély nélkül külföldön telepedtek le?
Nagyon elítélték:
– az 1945–46-ban eltávozottakat – 17 százalék. Ki hallott róluk?
– az ötvenhatosokat – 20 százalék. Ellenforradalom! Színtiszta ellenforradalom!
– az 1960 óta „megpattantakat” – 41 százalék. Száz tonna dollár…
Márai Sándorról nem is hallottak, honnan tudhatták volna, milyen érzés, ha „nevedről lehull az ékezet”, s nincs más reményed, mint: „Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! / Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben.”
Kérdeztek mást is: Mely országok népének életére lenne kíváncsi?
A Szovjetunió (a népek hazája) csaknem 80 százalékkal vezetett, igaz, az Amerikai Egyesült Államok (kohó, olvasztótégely) követte 56 százalékkal. Kína és Kuba fej fej mellett 32 százalékot szerzett, Ausztria 24 százalékkal állt a listán. „Ki tud többet a Szovjetunióról?” Világifjúsági találkozó volt Kubában – szocializmus és Karib-tenger. Ausztria: a „sógorok”. Kína? Szemben áll a szocialista országokkal, a nemzetközi kommunista mozgalom nagy többségével. Szovjetellenes, imperialista, egységbontó, agresszor.
A szocialista ember és a szocialista életmód. Az lenne az igazi. Összetevői: a munka jellege, az anyagi életszínvonal, a szabad idő, a műveltségbeli és kulturális színvonal; családi és szociális jellemzők; politikai, közéleti és erkölcsi viszonyok; urbanizáció, a közlekedés viszonyai; kommunikációs ellátottság. Életszínvonal a hetvenes években.
Baranyában ezer embert kérdeztek: 11 százalék párttagot, 89 százalék pártonkívülit.
Hogyan élnek?
Nagyon jól – felelte nyolc százalék.
Elfogadhatóan – mondta 66 százalék.
Nagyon szerényen – vélte 22 százalék. Ez utóbbiak vajon kik lehettek? A nagycsaládosok és nyugdíjas csoportok?
A fizetést 10 százalék ítélte meg jónak, 53 százalék elfogadhatónak, 37 százalék elégedetlen volt a havi keresetével. Lakáskörülményeit 44 százalék jónak, 45 százalék kielégítőnek, 11 százalék tűrhetetlennek mondta. Persze az igények még alacsonyabbak: egy-két szobás lakásban élt a megkérdezettek 68 százaléka. S az nagyon megfelelt a korábbi ágybérlethez, társbérlethez, albérlethez képest.
Ideálok: státusszimbólumok. Telek és autó. Baranyában 30 százaléknak volt telke, szőlője, gyümölcsöse. Közöttük 30 százalék a gépkocsi-tulajdonosok aránya.
Mi kell az átlagosnál magasabb életszínvonalhoz? – kérdezték az embereket.
Józan életvezetés – mondta 70 százalék.
Minőségileg jobb munka (50 százalék).
Szabad időben végzett munka (41 százalék).
Nyerészkedés, szerencsejáték (30 százalék).
Örökség (30 százalék).
Minden réteg úgy látta, emelkedett az életszínvonala a hetvenes évek elején: leginkább a parasztságé (80 százalék), a legkevésbé az értelmiségé (69 százalék). A kettő között helyezkedett el a munkásság (76 százalék).
Kocsmába: soha!
A szabad idő eltöltését firtató kérdésekre igen érdekes válaszokat adtak az emberek. Italboltba (kocsma) például a megkérdezettek 70 százaléka soha be nem tette a lábát, 14 százalékuk legfeljebb hetente egyszer, csupán 3,6 százalékuk vállalta a napi kocsmába járást. Étterembe 65 százalék gyakorlatilag nem járt, nyolc százalék hetente egyszer vagy többször. Eszpresszóba is csak 14 százalék járt rendszeresen. Színházba havonta hét százalék jutott el, 51 százalék pedig sohasem. Moziba is csak kilenc százalék járt hetente. Kiállításra, múzeumba rendszeresen négy százalék látogatott el, 53 százalék sohasem. Hangversenyre havonta legalább egyszer 1,2 százalék ült be, 81 százalék sohasem. Sportrendezvényekre sem járt 57 százalék, hetente 12 százalék szurkolt valamelyik sportpályán.
Már a hetvenes évek első felében is a televízió uralta a szabad időt.
A „szocialista tudatszint” felmérésénél kiderült, hogy az embereket egyre kevésbé foglalkoztatta a világnézet, döntően az életszínvonal emelését tartották fontosnak. Meglepően magas volt azok aránya, akik elégedetlenségüket fogalmazták meg az állampárttal, a Magyar Szocialista Munkáspárttal szemben (27 százalék). Kicsit többen (28 százalék) voltak elégedetlenek a szakszervezetek munkájával.
A kérdésekre adott válaszokat elemezve az MSZMP közvélemény-kutató csoportja arra a megállapításra jutott, hogy a dolgozók elégedettebbek életkörülményeikkel, mint munkakörülményeikkel. Kimondta azt is: „A dolgozók anyagi helyzete, életszínvonala jobban fejlődött, mint tudati állapotuk.” Nagyobb bajt persze nem érzékelt. „Amíg a mai tőkés rendben az emberek életviszonyait, általános közérzetét egyre jobban az egymástól való elidegenedés, a torzulás jellemzi, addig a szocialista társadalomban az élet javulása, gazdagodása mindjobban felismerhető tendencia” – hangoztatták a főelvtársak. És tényleg: milyen idegenek és torzak vagyunk ma: ki kér ma egy pohár tejet a szomszédjától? De a lényeg csak ezután következik: az évtized végén majd mondogatni kezdi Kádár János: „az igazság, elvtársaim, az, hogy – úgy nem merem mondani, hogy népünk – mi, magyarok magasabb színvonalon élünk, mint amilyen színvonalon dolgozunk. Ez az igazság!”
Alattomos megjegyzés volt, amit aztán átvett az „öreg”-től minden utódja, s talán ma is sokan így érzik. Pedig nem a magyar munkás, a paraszt vagy éppen a tanár, orvos, mérnök munkájának mennyiségével és minőségével volt a baj, hanem a szocialista politikai, gazdasági rendszerrel, amely elfecsérelte a valódi energiákat, értelmetlen és irracionális volt, szervezetlen, ésszerűtlen, ostoba és korlátolt. Hisz maguknak a dolgozóknak a fele vélte úgy a hetvenes évek közepén, hogy a munkafolyamatok ésszerűtlenül vannak megszervezve.
Felemelt fejjel
Mi maradt meg a harminc évvel ezelőtti Magyarországból? A bolondos ideálok vagy az alattomos béklyók? Hol lehettünk volna máshol otthon? Mit cipelünk magunkkal a XXI. századba? A szépséges eszméket? Szabadságról, nemzetről, demokráciáról, szeretetről? Vagy inkább visszük magunkkal meghitt hangulatban „április 4”-ét, a felszabadulást, az elérhető anyagi ideálokat, a státusszimbólumokat, a kétfrontos harcot – örökké középről a szélsőségekkel szemben –, a szocialista hazafiságot, az internacionalizmust – most már koalícióban a kozmopolitizmussal –, az ateizmust,
Hévíz
A kormány segít a Hévízi Tófürdőn, még az idén új fürdőház épül
