Válságos idők

Úgy tárgyalja az európai és a világsajtó az elmúlt néhány hét európai kudarcait (alkotmány elutasítása, költségvetési kudarc) mintha azok lennének az európai válság okai és ha a franciák és hollandok igennel szavaznak, Tony Blair pedig rugalmasabb, akkor minden rendben van, az unió diadalmasan halad az egyre elmélyültebb és széles körűbb integráció útján. Valójában az elmúlt hetekben történtek csak a jéghegy csúcsát jelentik, a mélyben olyan folyamatok zajlanak, amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg Európa jövőjét.
Mint számos kommentátor felvetette, a francia és holland nem mögött a török tagság, illetve a főleg iszlám országokból történő bevándorlás kérdése volt az egyik motiváló tényező. Kétségtelen, Európának választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mit kezd az elmúlt harminc évben felnövekedett és ma már nemzeti/vallási kisebbségként jelentkező iszlám népességgel. Az európai kultúrába integrálhatatlan, eredeti kultúrájukhoz ragaszkodó iszlám közösségek növekedését, ami gyakorlatilag egy demográfiai eszközökkel végrehajtott honfoglalásnak tekinthető, az európai közvélemény egyre nagyobb aggodalommal szemléli, ugyanakkor a hivatalos politika e kérdést a szőnyeg alá söpri, e kérdéssel foglalkozni politikailag nem korrekt.
Ehhez is kapcsolódik a másik valóságos probléma, az eredeti európai népesség katasztrofális demográfiai helyzete. A jelenlegi tendenciák mellett kétszáz éven belül az eredeti európai lakosság egytizedére csökken. A jelenlegi politika fókuszában azonban nem a demográfiai tendenciák megfordítása, hanem a nyugdíjrendszer új helyzetnek megfelelő átalakítása van, tehát e problémakört pénzügyi kérdésként kezelik.
Az európai alkotmánnyal kapcsolatos nem szavazatoknak egy másik motiváló tényezője, a jóléti állam lebontására irányuló törekvés. A globalizációhoz történő alkalmazkodás azt jelenti, hogy Nyugat-Európának alkalmazkodnia kellene a nyugat-európainak egytizedét, egyhuszadát kitevő kelet-európai, illetve kínai és indiai munkabérekhez. Ez a gyakorlatban tartós reálbércsökkenést, a munkafeltételek romlását jelenti mindaddig, amíg a bérek ki nem egyenlítődnek.
Végül az európaiaknak szembe kell nézniük a képviseleti demokrácia válságával. A népképviselet korábbi ereje, a szakszervezeti mozgalom meggyengült, az új civil szerveződések még nem elég erősek, a hatalom eltolódott a demokratikusan nem ellenőrizhető multinacionális tőke irányába, a hatalomra került pártok pedig a választóké helyett azok érdekeit képviselik.
Az elmondottak a nyugat-európai közvéleményt egyre inkább elfordítják az említett problémákra válasz adni képtelen politikai elittől és ez az, ami most mint a jéghegy csúcsa a francia és holland választásokon felszínre bukkant, és természetesen megmarad akkor is, ha az európai vezetők megegyeznek a költségvetésen, vagy végül is valahogy elfogadtatják az alkotmányt.