Zavarodottság és taktikázás

Az európai politikai elitet olyannyira váratlanul érte az alkotmányra adott kettős nem, hogy egyenlőre nem tudnak mit kezdeni vele. Az unió soros elnöke, Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és sürgeti az alkotmány ratifikálásának folytatását, míg az óvatos britek egyelőre felfüggesztették a referendum kiírásához vezető jogi lépéseket, és arra várnak, hogy a soron következő EU-csúcson kialakul valamilyen álláspont a helyzet kezelésére. A Guardian szerkesztőségi cikkben veti fel a legitimáció kérdését, vagyis hogy egy európai alkotmány elfogadásakor vajon miként lehet összehasonlítani egyes országok parlamenti ratifikációját más országok népszavazásával, illetve mondjuk a brit nemet egy esetleges lengyel igennel.
Timothy Garton Ash, a Guardian elemzője Jun-cker-t a régi idők kommunista vezéreihez hasonlítja, akik a feketéről be akarták bizonyítani, hogy fehér, továbbá rámutat, hogy amikor az uniónak talán története legnagyobb kihívásával kell szembenéznie, a franciák és az angolok a brit hozzájáruláson fognak vitatkozni, amely az átlagos adófizetőnek kevesebb mint heti három fontjába kerül. Mások viszont töretlenül bíznak abban, hogy az unió ezt a válságát is – mint számos korábbit – túl fogja élni. Valójában a jelenlegi válság nem hasonlítható a korábbiakhoz, mondjuk például az „üres székek válságához”, amikor 1965-ben De Gaulle, harcolva a francia vétójogért mezőgazdasági kérdésekben, egyszerűen nem ment el az Európai Tanács üléseire, vagy Thatcher asszonynak azért való küzdelméhez, hogy Nagy-Britannia kapjon valamit vissza befizetéseiből, mivel a közös agrárpolitikából kevés haszna származik.
Jelenleg az unió jövőbeli felépítése a kérdés, és nyilvánvaló, hogy az európai elit elképzelései gyökeresen eltérnek az európai lakosok elképzeléseitől. Ha valaki egy grafikont készít az unió eseményeiből, világosan kitűnik, hogy a közel harminc évig lényegében változatlan (és viszonylag jól működő) konstrukció a nyolcvanas évek közepétől kezdve mintegy elinflálódott. Az alapszerződések kiegészítései és módosításai néhány évenként mentrendszerűen követték egymást (1985: schengeni egyezmény; 1986: az egységes piacról elfogadott törvény; 1989: egységes pénz; 1992: maastrichti szerződés; 1995: három új tagországgal való bővítés; 1997: amszterdami szerződés; 2001: nizzai szerződés; 2003: alkotmánytervezet; 2004: tíz új taggal való bővítés). Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt az átalakulást, ami az európai jóléti állam lebontásával is együtt járt, a nyugat-európai lakosság sem követni, sem elfogadni nem tudta, és amikor alkalma nyílt rá, kifejezte egyet nem értését. Így például a dánokkal csak második fordulóra sikerült elfogadtatni a maastrichti egyezményt, a svédek elutasították az eurót, a norvégok pedig kétszer is az unión kívül maradás mellett foglaltak állást. Nem egy esetben az is előfordult, hogy az Eurobarométer közvélemény-kutatásainak eredményeit levették az intézmény honlapjáról, mert a válaszok nem feleltek meg a politikai elit elvárásainak.
Így azután nem csoda, hogy nemcsak Garton Ash, de egyre több politikai elemző is hasonlatosságot lát az egykori kommunista rendszer és a mai Európai Unió között, például abban, hogy a politikai elit „elszakadt a tömegektől”, vagy a lisszaboni programban, ami nem más, mint vegytiszta voluntarizmus. De amíg egy diktatúrában teljesen normális dolog, ha a vezetők semmibe veszik a nép akaratát, képviseleti demokráciákban mindez a vezető elit legitimitását kérdőjelezi meg.