Laurent Fabius, a most 58 esztendős volt francia miniszterelnök fényesen teljesítette az első próbát, mint a mesében. A szocialista vezető a politika senki földjéről jött vissza: a referendum előtti kampányban ő követelte a leghangosabban az európai alkotmány elutasítását. Az első megmérettetés ragyogó sikert hozott számára: a francia lakosság 55 százalékban elutasította az alkotmányt. Ő és még jó néhányan megértették a „nép szavát”, azt, hogy a francia tömegek nem kérnek a liberális alkotmányból. Tizenötmilliónyi francia nyilvánította ki, hogy sokkal fontosabbnak tartja a szociális gondoskodást a szabadpiaci versenynél. Most Fabius joggal tekinthet úgy önmagára, mint olyan politikusra, aki megértette a többség akaratát, megtalálta a széles néprétegekkel a hangot. Sokak szerint vele már a 2007-es elnökválasztások egyik „természetes” jelöltjeként lehet számolni, feltéve, ha teljesíti a másik két próbát is. „Végre újra érezhette a győzelem ízét, végre újból önmaga volt” – örvendeztek hívei.
De ki is ez a Laurent Fabius? A külföld előtt ismert francia nagypolitika legelső vonalából úgy húsz éve eltűnt. Csodagyerek – mondogatták róla 1984 tájékán, amikor Mitterrand elnök kormányfővé tette. A Franciaország legfiatalabb miniszterelnökének kijáró elismerés – 37 éves volt, amikor kinevezték – azóta is őt illeti. Az 1980-as évek elejének osztogató baloldali kormányzását neki kellett volna helyrehoznia megszorító intézkedésekkel. Természetesen ez a mutatvány a zseninek kikiáltott, mindig osztályelső fiatal politikusnak sem ment. Két év múlva kormánya megbukott a választásokon, és elkezdődött a bal- és jobboldal hatalmi társbérlete a szocialista elnök és a jobbközép kormányfő között.
Fabius is megkötötte saját „albérleti szerződését”: az elmúlt közel két évtizedben sorsa valamilyen formában kötődött Lionel Jospinéhez, a Szocialista Párt mára visszavonult „nagy öregjééhez”. Jospin úgy próbálta meg kezelni ezt a korántsem problémamentes személyi viszonyt, hogy miniszteri posztokat, a nemzetgyűlés elnökének tisztségét adományozta a háttérbe szorított, akkoriban még mindig fiatal titánnak.
Mellőzöttségéhez talán az is hozzájárult, hogy a kilencvenes években folyt a francia „vérátömlesztési per”, amelynek egyik vádlottja Laurent Fabius volt. Történt ugyanis, hogy a nyolcvanas évek közepén Franciaországban időnként alaposan meg nem vizsgált vért adtak a rászoruló betegeknek, miközben ekkor már tudtak az AIDS-veszélyről. Több mint kétszázan haltak meg e gondatlanság következtében, és az akkori miniszterelnököt is azzal vádolták, hogy tudott róla: a vér esetleg fertőzött lehet. Végül is a bíróság nem találta vétkesnek, de az ügy foltot ejtett Fabius nevén és azon a képen, amely a közvéleményben kialakult róla.
Hívei állítják: miután Jospin visszavonult 2002-es megalázó elnökválasztási fiaskója után, Fabius az alkalmas pillanatra várt, hogy kiugorjon. A „politikai hulla” 2003 őszén önéletrajzi regényt jelentetett meg, amelyből az olvasók megtudhatták, hogy kiskorában szerette a répafőzeléket, és manapság figyelemmel kíséri a magyar Megasztárhoz hasonló francia tehetségkutató versenyt. Könyvével talán sikerült felkeltenie az érdeklődést az eddig sótlannak bizonyult, túlságosan zárkózott és távolságtartó ember iránt. Tavaly nyáron a Szocialista Párt második számú vezetője már pártbeli főnöke, Francois Hollande feje fölött kezdett üzengetésbe az államfővel, Jacques Chirackal. Annak valamiféle kihívójaként fogalmazta meg ekkor az „európai nemet”, amely természetesen Európa-párti, ám elveti az alkotmányos szerződés elveit. Fabius rájött, hogy a liberalizmus szó hallatán a franciák azon nyomban a munkanélküliségre gondolnak. „A mi nemünk a szavazatok nagy többségében szociális és Európa-párti” – fogalmazta meg a közelmúltban a Spiegel német hírmagazinban. A pálfordulás azért tetten érhető Fabius ideológiai és politikai véleményváltozásában, ugyanis hajdanán ő volt a szociálliberalizmus legnagyobb szószólója, most meg zászlóvivője lett a piacgazdaság-ellenes mozgalomnak – merő hatalomvágyból.
A Fabius előtt álló második próba a párt bevétele. Lényegében az ő felvetései miatt kellett tavaly decemberben megtartani a francia Szocialista Párt tagságában a konzultációt az európai alkotmányról, amelyet 60–40 arányban a szerződést elfogadók nyertek. A pártvezetőség megnyugodott, ám tévesen ítélték meg Laurent Fabiust, aki korábban mindig tartotta magát a pártdirektívákhoz. „Nem szavazhatunk pártfegyelem alapján, meggyőződésből kell voksolnunk!” – adta ki a jelszót, és pár nappal a pártbeli szavazás után elkezdte nemre buzdító kampányát, amely szembement a Szocialista Párt irányvonalával. Az erélytelen Hollande ma már tudja, hogy akkor kellett volna kizárnia nemcsak a pártvezetésből, hanem az egész pártból.
Június elején végül is eltávolították a vezetőségből Fabiust és hét hasonszőrű társát, de épp a látszategység megőrzéséért nem merték végérvényesen kizárni őket. Ugyanis fordult a kocka: a Szocialista Párt szimpatizánsai 60 százalékban mondtak nemet az európai alkotmányra, a baloldali szavazóknak pedig a kétharmada utasította el. Ilyenformán ugyancsak nehéz, bár nem lehetetlen büntetni egy hadvezért, akinek győztes csapatai mögötte állnak. Magyarán a kisebbség akarja most megrendszabályozni a többséget. „A pártvezetés pont az ellenkezőjét tette annak, amit kellett volna: a baloldaliak ugyanis nem büntetést, hanem egységre való felszólítást vártak” – így vélekedett az őt sújtó intézkedésről Fabius.
A november közepén tartandó rendkívüli, „tisztázó” pártkongresszusig öt hónap maradt, ám ha a franciaországi nyári leállást is figyelembe vesszük, alig kilencven nap marad hátra. A június 4-i, a Szocialista Párt 304 fős nemzeti tanácsában történt kizárás is azt mutatta, hogy késhegyre menő párbaj lesz a tisztán hatalmi kérdésekben döntő párttanácskozáson. Elkezdődtek a telefonegyeztetések, közös ebédek, összejövetelek, puhatolózások arról, hogy vajon ki kit támogat. Már a pártföderációkban is megindult a harc, hogy milyen beállítottságú küldötteket delegáljanak majd a november 18-án kezdődő kongresszusra. Fabius jól tudja, hogy a Hollande-féle vezetésnek megmaradt a befolyásolásra, a „jó szándékú” iránymutatásra való képessége. A kérdés csak az: aki képes volt „meghallani a nép hangját”, aki maga mögött tudhatja a tömegeket, vajon mennyi mandátumra tudja váltani ezeket az előnyöket?
A kongresszus, bár ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, óriási hatással lesz arra, hogy kit tesz meg elnökjelöltnek a párt a jövő év első hónapjaiban. Lehet tagadni, de most már jó két évig minden az Élysée-palotáról szól a francia belpolitikában. Laurent Fabius a nemért folytatott kampányát vagy fél tucat, diplomával jól felszerelt fiatallal vitte végig. Az elnökválasztás idején ez azonban mit sem ér. Tudja, kell egy párt a hatalmas apparátusával, csak ez segíthet célja elérésében. Talán csupán ez tarthatja egyben a szocialistákat, ugyanis a pártvezetésre ácsingózó jelölteknek egyben kell a tömörülés.
Pártszakadást kiprovokálni botorság volna, csakúgy, mintha valaki független jelöltként kívánna versenybe szállni az Élysée-palotáért. Erről szól majd az elkövetkező öt hónap, hogy melyik személyiség milyen mitterrand-i csellel próbálja átvenni az uralmat a Szocialista Párt felett. A nem győzelme ellenére Fabius a maga 15 százalékával csupán a negyedik-ötödik legnépszerűbb politikus a pártjában, ám azon kívül igen jelentős a befolyása. „Ha az egész világ nem is szereti – állította róla egy követője –, azért sokan kezdik becsülni.” „Érzem a baloldal szívét” – mondotta Fabius egy interjúban. Akkor miért fanyalognak tőle a saját pártjában? A magyarázat erre az, hogy a 120 ezres tagság jelentős része nem tudja megbocsátani Fabiusnek az árulást: hogy személyes okokból kockáztatta és kockáztatja a pártegységet.
Jelenleg Laurent Fabiusnek a nem mellett kiálló különböző szocialistákkal is nehéz a szövetségkötés. Az Új Szocialista Párt (NPS) csoport, amely a Szocialista Párton belül húsz százalékot tömörít, ígérkezne a legkívánatosabb társnak. Ők azonban a közelmúltban kifejtették: sem Hollande-ból, sem Fabiusből nem kérnek. Az NPS is a nemek pártján állt a referendumon, ám a decemberi pártdöntést figyelembe véve nem kampányolt az alkotmány elutasítása mellett. A Montebourg és Peillon nevével fémjelzett szárny a nevető harmadik szerepére tör majd novemberben: „Nekünk nem kell döntenünk egyik vagy másik csoportosulás mellett. Ezzel ugyanis elveszítenénk súlyunkat a következő kongresszuson, és megvonnánk magunktól a lehetőséget, hogy a jövendő többségének tagjai legyünk.”
Személyi, tematikai, szövetségi válság van – így jellemezte Lionel Jospin 1997-ben a jobboldal helyzetét. E megállapítás a baloldal mai állapotára is igaz – vélte a Figaro francia napilap. A szocialisták 2004-es választási sikerei azt sugallták, hogy minden rendben van a párt háza táján. Ám valójában most, a referendum után merült fel, hogy ki legyen a legfőbb vezető, és milyen politikát jelöljön ki, amely a tagság nagy része számára követésre méltónak bizonyul. A tanulságok levonása lassan zajlik a pártban: azon a május végi vasárnap estén első nyilatkozatában Francois Hollande nekiesett a jobboldalnak, mintha az lenne a bűnös a nem szavazatok győzelméért. Jó szocialista taktika szerint eszébe sem jutott, hogy előbb a saját háza előtt kellene söpörnie. Utána következett Fabius kiebrudalása a vezetőségből.
Másrészt a jelenlegi vezetőségnek igen nehéz lesz megvalósítania a nem szavazatokkal járó követeléseket, amelyek az önrendelkezés megszilárdításának adtak hangot pénzügyi, monetáris és költségvetési téren egyaránt. Ez az igény az egész francia politikai elit gondolkozásával szembemegy, amely csendesen már rég behódolt Brüsszelnek. A Szocialista Pártnak a liberalizmustól el kell fordulnia az állami gondoskodás felé. Kibékíthetetlen ellentét feszül – jegyzik meg szakértők – a népakarat és az eddig követett politika között. Csak nagyon kevesen tudják elképzelni, hogy ez az elmozdulás megrázkódtatások nélkül menne végbe a pártban. Egyes szocialisták ezért tartják úgy, hogy az igenpártiak közül nem kerülhet ki a párt következő elnökjelöltje.
Ez nagy hatással lehet a harmadik kérdésre, mégpedig a szövetségi politikára, amely egyben Fabius utolsó próbája is lesz, ha a másodikat teljesíti. A Szocialista Párt önmagában nem elég az elnökválasztás megnyeréséhez, ahhoz meg kell teremteni a baloldal egységét. Most egy kérdésben egyetértettek a kommunisták, a trockisták, a zöldek, a baloldali radikálisok, a szuverenisták, a szocialisták többsége, mégpedig abban, hogy nem kérnek a liberális Európából. Hogyan lesz tovább? Aligha alakulhat ki közöttük egyetértés egy mindenek felett álló jelölt személyében. Talán a jobboldal elutasítása a második fordulóban össze tudja rántani e szivárvány minden színében tündöklő tábort, de ez már a jóslatok körébe tartozik. A szakértők szerint Fabius nem tudja annyira ledolgozni korábbi népszerűtlenségét, hogy olyan elnökjelöltté váljon, aki mögött felsorakozik ez az ugyancsak eltérő nézeteket valló csapat.
Azért a francia jobboldal sem szemléli majd tétlenül a baloldali haderők felállását az elnökválasztásra. Ami talán megnyugtatja az ellenfelet: a jobboldalon is „tisztázó leszámolásokra” lehet számítani.
szén monoxid
Szén-monoxid-mérgezés gyanújával vittek kórházba egy embert
