A nemzet utcaseprője

Belpolitikai bizonytalanság, „katonai fordulat”, teljes konzervatív térnyerés, a szabadságjogok megnyirbálása – két hete ilyen szófordulatokkal fogadták külföldön az iráni elnökválasztás eredményét. Vajon rászolgál-e a hetvenmilliós iszlám köztársaság második számú vezetőjévé előlépett Mahmúd Ahmadinedzsád megelőlegezett rossz hírére, vagy pragmatikus politikát folytat? Egy okkal több, hogy Irán ne kerüljön ki a világ figyelmének középpontjából.

Nem azért csináltunk forradalmat, hogy nyugati típusú demokráciát teremtsünk – jelentette ki a győztes Ahmadinedzsád. Teherán volt polgármestere a június végén megtartott iráni elnökválasztáson 62 százalékkal diadalmaskodott a csupán 36 százalékot elért nagy öreggel, Ali Akbar Hasemi Rafszandzsanival szemben. A választás második fordulójában 60 százalékos volt a részvétel, mintegy 17 millióan szavaztak Ahmadinedzsádra a Rafszandzsanit óhajtó 10 millióval szemben. A 49 éves mérnök, akit a fővároson kívül alig ismernek, győzelme után azonnal megkapta a külföldi sajtótól az ultrakonzervatív minősítést. Pedig első sajtóértekezletén a média világában ugyancsak járatlan vezető épp mérsékelt nézeteit igyekezett hangoztatni. A tettei alapján kell majd megítélni – mondják a türelmesebb hírmagyarázók az új méltóságról, akit csak egy hónap múlva iktatnak be hivatalába.
Honnan jött ez az iráni vezető körökhöz képest ugyancsak fiatal politikus? Garmszárban, az ország északi részén született nyolcgyermekes kovácsiparos családjában, amely a későbbiekben a fővárosba költözött. Reza Pahlavi sah elűzésekor, 1979-ben 23 éves egyetemista volt, aki már korábban is részt vett az iszlám ellenállási mozgalomban. Megalakulásától tagja volt a Khomeini ajatollah politikáját követő egyetemi tömörülésnek, amely foglyul ejtette, és 444 napig túszként fogva tartotta a teheráni amerikai nagykövetség 54 alkalmazottját. Megoszlanak a vélemények arról, vajon jelen volt-e a túszszedéskor a követségen. Egyes hírek szerint az egyetemisták biztonsági felelőse volt, így nem csoda, ha a dráma egykori főszereplői ma úgy nyilatkoznak, látták az emberrablók között. Más irániak, akik részt vettek az akcióban, és jelenleg külföldön élnek, határozottan állítják, hogy semmi köze nem volt a túszejtéshez. Állítólag tagja volt annak a brigádnak, amely 1981-ben vérfürdőt rendezett az ellenzékiek között az evini börtönben. Cseh források kapcsolatba hozzák egy kurd politikus bécsi meggyilkolásának megszervezésével is.
Az 1980-ban kitört Irak-ellenes háború idején önként jelentkezett katonai szolgálatra. A pazdaránok közé, a Forradalmi Gárdába került, amelyet azért hoztak létre, mert a vallási vezetők féltek a hadsereg esetleges puccsától. Itt tiszti rangig emelkedett, kiképezte a Bászidzs milícia jó néhány tagját, akik a pazdaránok vezetésével a mai napig ellenőrzik a legkisebb helyen is a vallási előírások betartását. Hála nekik, vidéken igen sok szavazatot söpört be Ahmadinedzsád.
A béke éveiben egy Azerbajdzsánnal határos tartomány kormányzójává nevezték ki. Politikai kapcsolata innen származik az ország első számú vezetőjével, Ali Hamenei imámmal. Hamenei természetesen nem kampányolhatott mellette az elnökválasztáson, de egyértelművé tette, kit tart megfelelő jelöltnek háza népe: Hamenei fia ugyanis bejelentette, hogy Ahmadinedzsádra szavaz.
Szintén az imámnak és körének jutott eszébe a neve, amikor 2003-ban megüresedett a teheráni polgármesteri szék. A 14 milliós fővárosban csak 12 százalék ment el szavazni, így nem volt túl nagy dicsőség megnyerni a választást. A gyakorlatilag ismeretlen, alacsony növésű, fekete szakállt viselő, egész megjelenésében az iszlám milicistákra emlékeztető férfi azonnal munkához látott. Először kitiltatta munkanapokon a városközpontból az autókat, így a teherániaknak kevesebb időt kellett dugóban tölteniük. Megkezdte az utcák rendszeres takaríttatását. Egyszer úgy beszélt magáról mint „a nemzet utcaseprőjéről”. Új polgármesterként beállt kukásnak, bizonyítva, hogy képes megfogni a piszkosabb munka végét is. Elérte, hogy a fővárosban fákat, virágokat ültessenek. Az ifjú pároknak kamatmentes hitelt biztosított a polgármesteri hivatal, de a hivatal feje nem feledkezett meg a nyugdíjasok és a munkanélküliek támogatásáról sem.
Ahmadinedzsád, aki korábban doktori címet szerzett, csak az egyetemi előadásaiért járó illetményből élt, nem fogadott el semmilyen jutalmazást a hatalmas metropolis irányításáért. Megőrizte a főváros déli, fullasztóan meleg és szennyezett részén, szegény környéken lévő szerény lakását. Hazai gyártmányú, Pejkan márkájú gépkocsival jár. Teherán nagy tereit át akarta alakítani a forradalom mártírjainak temetőjévé. Ahmadinedzsád a nyugati kultúra beáramlásának határozott ellensége: polgármestersége idején a főváros kulturális intézményeiből fokozatosan kiszorultak a világirodalom remekműveit is játszó színtársulatok, a korábbi rockkoncertek, s helyükbe Korán-felolvasó versenyek léptek. David Beckham angol focista hatalmas reklámfotóját azért kellett eltávolítani, mert meztelen volt a lába.
Milyen programmal sikerült ekkora előnyt szereznie Rafszandzsanival szemben, aki a kilencvenes évek elejétől kétszer is volt már elnök? Semmilyennel – állítják az iráni politika jó ismerői. Rafszandzsani túl öreg, túl gazdag, elüzletiesedett, túl ravasz, túl régen benne van a politikában. Ellenfele – igaz, hogy országos mértékben ismeretlen, de – új arc. És kétségtelenül tiszta, korrupciós pénz nem tapad a kezéhez, az iszlám forradalom valóságos Robespierre-je. Szavai szíven találták a nyomorgó tömegeket: elég a megvesztegetésekből, az olajbevételek kézen-közön való eltűnéséből, elég a kisemberek megalázásából, a munkanélküliségből, a kilátástalan helyzetből. A fiatalok körében 40 százalékos a munkanélküliség, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a lakosság 45 százaléka 16–30 év közötti, akkor látszik igazán a probléma jelentősége. A módosabbak közül is sokan szavaztak rá, ők sem kérnek az iszlám vallás „megszégyenítéséből”, abból, hogy az utcán kézen fogva járnak a fiatal párok, s technót hallgatnak.
Elég abból is, hogy miközben az olaj ára az eget veri, ami ugyancsak megemeli Irán bevételeit, a nyomorgóknak nem jut egy tál levesre. A keményvonalas ajatollahok jól megérezték a tömegek vágyát, amikor választásuk Ahmadinedzsádra, a szegények jelöltjére esett. A nincstelenek azok, akik a legjobban kötődnek a síita valláshoz, a legjobb hívők, akiknek élete valóban a mecset körül forog. A Forradalmi Gárda tagjai – ne felejtsük el, országszerte 250 ezer a számuk – is a fiatal politikusra voksoltak, csakúgy, mint a 10 milliós vallási „rendőrség”, a Bászidzs milícia zöme. Ő reményt adhat a fokozatosan elszegényedőknek, és visszahelyezheti a vallást az azt megillető helyre. A forradalom óta Ahmadinedzsád azon kevesek egyike, aki a „semmiből jött”, és ilyen magas posztot tölthet be. Mindemellett nem rendelkezik vallástudósi végzettséggel, tehát „civil” a legfelső vezetésben. Egyesek szerint különösen érdekes katonai-milíciai előélete és töretlen hite az iszlám vallásban. „Megválasztásom második iszlám forradalomnak tekinthető” – mondta az új elnök, és ebben valószínűleg nem is tévedett.
Ahmadinedzsád elnöki tisztségbe emelése egyben azt is jelenti, hogy ezentúl a konzervatívok tartják kezükben az iráni hatalom minden szintjét. Vége a nyolcéves reformkísérletnek, amely Hatami elnökségének inkább az első felét jellemezte, és amely viszonylagos szabadságot hozott kulturális téren, a sajtóban, az öltözködési szokásokban. Talán már jó pár éve nem is lehetett beszélni reformisták és konzervatívok közötti csatáról, hiszen ez már eldőlt: a modernizálást választók szinte minden kísérletét visszaverte az ultrakonzervatív Őrök Tanácsa, amely nem választott, hanem kinevezett testület az iszlám és az alkotmány megvédésére. A legkülönösebb az, hogy amilyen egyöntetű lelkesedéssel választották meg 1997-ben Hatamit, a reformerők zászlóvivőjét, most a tömegek ugyanolyan örömmel szavaztak legnagyobb ideológiai ellenfelére, Ahmadinedzsádra.
Azt azonban nem árt tudni, hogy az iráni államelnök gyakorlatilag inkább kormányfő, hiszen felette áll Ali Hamenei, Irán legfőbb vezetője, ám gyakorlati ügyekben nem jelentéktelen az államfő szerepe. Mindenesetre az új kormány igen nagy feladatok előtt áll. Ahmadinedzsád elég gyorsan tanul, ugyanis a kampányában még az iráni tőzsde felszámolását is meglebegtette, majd megválasztása után azonnal visszakozott, a gazdaság egyik motorjának, a befektetések vektorának minősítette. A leglátványosabb sikert a fiatalok munkához juttatásával érné el, ám ehhez beruházások kellenének, amelyekre azonban sem az otthoni, sem a külföldi tőke nem nagyon akar vállalkozni. „Valóban túl sok a bürokratikus akadálya a külföldi tőke beáramlásának, ezen változtatnunk kell” – jelentette ki az új elnök. Bejelentése szerint folytatni kívánja a privatizációt: „Az állam részesedése túl nagy” – állítja. Ebben a kérdésben viszont azonnal szembekerülhet a vallási körökkel, amelyek két nagy alapítvány révén az iráni gazdaság 40 százalékát irányítják, mégpedig Ali Hamenei imám jóváhagyásával. Talán elég gyorsan figyelmeztetik Ahmadinedzsádot arra, hogy innen származtak azok a pénzek, amelyek elősegítették elnökválasztási sikerét.
Irán csak ideig-óráig tudja megőrizni negyedik helyét az olajkivitelben, ugyanis olajkutai technológiailag elöregedtek, és igencsak veszélybe került az az előirányzat, amely szerint a mai 3,8 millió hordó napi kitermelést 2007-re 5,4 millió hordóra kellene felfuttatni. „Nincs helyük a szélsőségeknek – foglalta össze politikájának lényegét Ahmadinedzsád –, korszerűsíteni akarom az országot.” Az atomenergia kérdésében megismételte a szokásos iráni nyilatkozatot, miszerint minden országnak joga van arra, hogy békés céllal felhasználja ezt az energiát. Az európai trojka – Irán tárgyalópartnere a nukleáris kérdésekben, amely e hónap végén teszi meg újabb javaslatait arról, hogy szerinte miként mondjon le a közép-keleti ország dúsítotturán-előállításáról – ugyancsak nyugtalansággal fogadta az iráni elnök személyét. A döntő szót ilyen nagy jelentőségű ügyben, mint a nukleáris energia békés felhasználása vagy az atomfegyverkezés, csak az ország első embere, Hamenei mondhatja ki.
A nyugtalanság szó kevés ahhoz, hogy érzékeltesse Washington megdöbbenését az irániak választása fölött. „Hát nem a demokrácia nagy barátja” – mondotta első értékelésében Donald Rumsfeld védelmi miniszter, aki mintha nem is akarta volna elhinni Ahmadinedzsád megválasztását. Az új elnök szerint a „modernizálódó” Iránnak nincs szüksége az Egyesült Államok segítségére. Amerika letehet arról az álmáról, hogy teheráni egyetemisták békés tüntetéseken elérik az iráni rendszer megváltoztatását – ez manapság kizártnak látszik. Várni és megfigyelni – most ennél jobb taktikát Washingtonban sem tudnak kitalálni. Amerikában és máshol is csak abban bízhatnak, hogy Ahmadinedzsád elnök talán mégsem szolgál rá félelmeikre.