A pesszimista optimista

K ö n y v e s h á z

Él közöttünk – hála az égnek – egy ember, aki rendületlenül írja kemény, de soha nem bántó kritikáit a szakmáról, amelyet évtizedek óta művel. Közérthetően, szellemesen, kellően adagolt iróniával. „Én nem vagyok építészetkritikus. Építész vagyok, akinek van véleménye” – mondja azonban magáról a válogatott esszéit közreadó kötetet lezáró interjúban.
Borvendég Béla meglehetősen magányos jelenség a mi világunkban. Mindig kimondja, amit gondol, és mindig összefüggésekben, nemzetközi összehasonlításban gondolkodik. Számára az építészet „sebészi beavatkozás a természeti, avagy az épített környezetbe”, s mivel mindkettő közkincs, társadalmi ellenőrzése elkerülhetetlen. Az a meggyőződése, hogy „jó építészetet csak művelt társadalomban lehet csinálni”. Ott – mint valamikor Magyarországon is –, ahol „a tehetős építők, akik egykor irányt mutattak, művelt emberek voltak”, vagy legalább „azt tudták, mi illik”. Ott, ahol „a magas művészet leszállt a hétköznapi kultúrába”, ahol a tömegkultúra nem a műveletlenség szinonimája. Ott, ahol az építészet is közügy, nem csak az építés. Ott, ahol a „meglátó”, azaz a vizuális nevelés általános és természetes az iskolákban, mint például Finnországban.
Borvendég Béla ki meri mondani, hogy a király meztelen: hogy „területi tervezés, város-, illetve településfejlesztés és -rendezési tervezés nélkül önkormányozó demokráciáról nem lehet beszélni” – legfeljebb „féleszűről és félszeműről”. Szembesít azzal, hogy a szemét, a környezeti károk „az egyéni felelőtlenség, a céltudatos munkával lecsapolt közösségi tudat termékei”. Hogy a globalizáció nem kívülről, hanem belülről fenyeget minket. A magyar építészetet ő „az európai mutációjaként” fogja fel Pannóniától kezdve a mai napig. Valahogy úgy, ahogy a magyar zenét Kodály és Bartók.
Négy nagyobb egységbe rendezett esszékötetében (szerkesztő Simon Mariann) az utóbbi mintegy tizenöt évben megírt műveit gyűjtötte össze. Az első fejezetben az ezredforduló építészetéből kiindulva tekinti át a világban és itthon lezajlott folyamatokat. A második részben a hazai épületekről írott kritikáit találjuk. A harmadikban eltűnt idők és híres építészek nyomában jár. A negyedik fejezetben a jelen alapvető elvi és gyakorlati kérdéseit tisztázza. Akit még érdekel, mi zajlik környezetünkben, nem tudja letenni ezt a kötetet. Fölzaklató és megnyugtató olvasmány egyszerre. Fölzaklató, mert elemi kérdések sokaságát veti föl, és szomorúan pontos látleletet ad társadalmunkról. Megnyugtató, mert szerzője tudja, hogy „az optimizmus és a pesszimizmus körülbelül ugyanannyiba kerül, csak az optimizmus sokkal kellemesebb”. És nála ez nem amolyan bonmot, hanem életfilozófia.
(Borvendég Béla: Architectura – quo vadis. Terc Kft., Építészet–elmélet sorozat. Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)