A vadkapitalizmus tündöklése és bukása

Ellenállhatatlan mese, romantikus kalandregény és alapos elemzés keverékeként jellemzik a kritikák David E. Hoffman könyvét, egyöntetűen megállapítva, hogy az egyik legalaposabb számadás az orosz vadkapitalizmus viharos éveiről. A Washington Post neves, hat éven át a lap moszkvai irodáját vezető újságírójának munkája a Századvég Kiadó jóvoltából immár a hazai olvasók számára is elérhető.

Ha a könyv hat főhőse 1985. március 10-én, Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésének a mai orosz fejlődés szempontjából sorsfordító napján összetalálkozik, valószínűleg nem sok mondanivalójuk lett volna egymásnak. Az apa nélkül felnőtt, a sorsa miatt sértett, a „fejlett szocializmus” rendszerét távolságtartással szemlélő 30 éves Alekszandr Szmolenszkij dömpert vezetett. A 21 esztendős Mihail Hodorkovszkijt már nem sok választotta el a vegyipari diploma megszerzésétől, a Komszomolban ő szedte be a tagdíjakat, és éppen kávézót nyitott a főiskolán. A város másik részén a 39 éves Borisz Berezovszkij a szovjet alkalmazott tudomány fellegvárában az emberi döntésmechanizmusok elméletének specialistájaként a Nobel-díjról álmodozott. Eközben az illegális taxizásból élő, rendezőként végzett, de a színház világáról csak ábrándozó, 33 éves Vlagyimir Guszinszkij talán éppen Seremetyevo felé hajtott egy fuvarral. Jurij Luzskov 48 évesen már állami Volgával járt, és az aktatologató hivatalnokok életét élte a moszkvai városi tanácsnál. A rőt hajú Anatolij Csubajsz pedig egy jelentéktelen leningrádi tervező- és gazdasági intézetben már 30 évesen kezdte elveszíteni a rendszerbe vetett hitét. A szovjet élet más-más bugyrából érkeztek, ám mint Hoffman jó érzékkel megállapítja, egy dologban jól kivehetően különböztek másoktól: mindanynyiukban ott volt a változás és a változtatás képessége. Ekkor még csak álmodoztak a XX. század elejének amerikai aranykoráról, s aligha gondolták, hogy néhány éven belül éppen ők lesznek azok, akik felülmúlják Theodore Dreiser hőseit.
A Hoffman által felvázolt miliő, a zártkörű klubok, a titkos paktumok, könnyen jött pénzek világa azonban legfeljebb látszólag romantikus. Valójában kegyetlen, cinikus és véres, amelyben mindennek megvan az ára. A vadkapitalizmus éveit moszkvai tudósítóként nagyrészt a helyszínen átélő amerikai újságíró megmutatja e gazdagság forrását, a pangás, a hiánygazdaság korszakát, majd végigkíséri az említett hat ember, az orosz vadkapitalizmus eme kulcsfiguráinak útját a peresztrojka kezdetétől az új világban tett első lépésekig, majd a szintén az ő főszereplésükkel kavargó, felemelkedésekkel és bukásokkal, hatalmi intrikákkal tarkított kilencvenes éveket, az oligarchák korát.
Előnye, hogy nem elégszik meg a kalandregénybe illő, önmagában is biztos sikert ígérő történet leírásával. Nem marad meg a felszín megkaparásánál, hanem a dolgok mélyére ás. Alaposságát mutatja a kisebb könyvnyi, a vájt fülűek szívét melengető, a mű hitelességét megalapozó jegyzetanyag. Hoffman semmit nem bízott a véletlenre, mindennek igyekezett utánajárni, jellemző azonban e korra, hogy így is maradtak fehér foltok. Mint maga is bevallja, sok esetben ugyanis rekonstruálhatatlan, miként ért váratlan szerencse bankokat, hogyan nőttek ki hirtelen milliárdos vagyonok a semmiből. Mindezek mellett megdöbbentő, amit feltár. Nem utolsósorban azért, mert a Washington Post újságírói előtt mindig sok ajtó kitárul, a kilencvenes évek angolszász típusú liberális demokráciájának bűvöletében élő Oroszországban azonban mindez hatványozottan igaz. Hoffman mintegy kétszáz interjút készített, köztük e korszak főszereplőivel, az egyes események szemtanúival, szakértőkkel és a hatalom köreihez közel állókkal. A demokrácia, a piacgazdaság feltétlen híveként ugyan egy-egy pillanatra a piac nevében már-már zseniálisan, ám kétségkívül gátlástalanul kaszáló, az országot lerabló, a törvényeken kívül mozgó oligarchák hatása alá kerül, ám gyorsan kontrollálja, ellenpontozza magát, így sikerül hitelesnek maradnia. Olyannyira, hogy Hodorkovszkij tetteiről összegyűjtött anyagát például nyugodtan használhatták volna az oligarcha bírái is. Szerencséje ugyanakkor, hogy Putyin színre lépésével lezárja a történetet, mert mint az utolsó oldalakból kitűnik, míg az előző korszak alakítói iránt érzett időnkénti szimpátiáján felülemelkedik, az e korszak főszereplőivel szembeni antipátiáját már kevésbé tudja leplezni. Talán kicsit nagyobb bizalommal támaszkodhatna a korabeli orosz sajtó elfogultságaiban is tanulságos írásaira, ám ő a lehetőségekhez mérten inkább távol tartja magát a „kompromatok” világától, erősítve ezzel a külső, nyugati normákat követő krónikás szempontját. Hoffman egyébként jól váltogatja a nézőpontokat, láttatja a történéseket az utca emberének a szemével és a hatalom berkeiből is.
Ahogy a szerző fogalmaz, ez a könyv a szovjet kommunizmus hamvaiból született mohó és fékezhetetlen kapitalizmus története. Tegyük hozzá, olyan évek krónikája, amelyeket a lopás, a bennfentes ügyletek és a rejtett pénzátutalások jellemeztek. A vadkapitalizmus korai szakaszában mindezt leginkább a régi gárda tagjai, a pártelit és a vállalatvezetők művelték, később azonban rengetegen megtanulták, milyen kifizetődő tulajdonság az arcátlanság és a merészség. A történtek megengedőbb olvasata, hogy a Borisz Jelcin körüli liberális reformerek a régi rendszer lebontásának lázában, a rombolás hevében elmulasztották kiépíteni azokat az intézményeket, amelyek a reformok első hullámát követően meghatározzák a piac kordában tartásához szükséges játékszabályokat. Ennek következtében a piacgazdasághoz vezető három elképzelés rajzolódott ki. Az egyiket a Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz nevével fémjelzett liberalizmus képviselte, amelyben a piaci erők élveztek elsőbbséget. A másik az oligarchia kapitalizmusa volt, amelyben a győztes mindent visz. A harmadik pedig a főnök kézi vezérlésével működő Luzskov-féle városi gépezet lett. A kilencvenes években a második út tarolt, mára azonban e szerencselovagok kora leáldozott, átadva helyét az államkapitalista modellnek.