Akik szeretik az életringatókat

Víz hozta rönkön üldögélt az öregember, és nézte a folyót. Fekete kalap, hosszú ujjú vászoning, még a régi világból megőrzött, de már a nadrág viseltes farmer volt, kitaposott szandál és a rönkhöz támasztott bot mutatták, hogy a nagy „menetszázadi nemzedék” tagja a nyolcvanat hagyottak hírmondója. Kezei elárulták, hogy a kenyérkeresetben azok voltak a legfontosabbak. Széles tenyér, hosszú ujjak, de a kézfej erei arról árulkodtak, hogy régóta jár azokban a vér, így kimagasodtak ökle és keze szára szíjasra soványodott tartásából. Szemeit árnyékolták a ritka, de hoszszú szemöldök szálai, arca barázdált, sovány, haja színét kifakította az idő bajuszával egyetemben, amit olyan ereszkedősre hagyott. Válla esése domborították a hátát, ami kicsit sovány is volt, hajlott is volt.
Köszönésre kézfogás, majd helyet mutatott maga mellett, és azt mondta: – Jó, hogy jött, nézzük együtt.
Azt értette, nézzük kettesben a folyót. Jobban el sem találhatta volna, mert olyan vizet néző gondolattal ereszkedtem le. Mostanában, amikor megtehetem, minden vizünkhöz leballagok, egészen a víz szélig, és nézem a folyást. Jutott már eszembe az is, hogy a vízmozgás hasonlít legjobban ahhoz, ami örök.
– Csendes a Tisza – mondom –, az árvizek leszaladtak, és olyan ebben az állapotában minden folyó, mintha megöregedett volna.
– Azért az árkában van sodra – válaszolta –, de azt vízen járva tapasztalja az ember. Már aki járja, mondjuk ladikkal. Én bevégeztem a szolgálatát. Voltam kompon fent Szabolcsban, aztán lent Szolnokban, de már kiöregedtem a vízről. Ötvenhét év az ő szolgálatában elég volt. Volt kenyéradóm a halászszövetkezet is. Aztán minden odalett. Nem a Tisza lett hűtlen, én sem váltam hitehagyottá, hanem az időfordulások. Öt esztendőt ugyan kihagytam, ennyit a fogság meg a háború vettek el. Hazatéréskor se föld, se apám-anyám, mint az ujjam maradtam. Kallódtam gyártól állami gazdaságig, de onnan visszahozott a víz. Nagyapámról maradt örökség, rossz ház, amely a hét szűk esztendő téeszcsének se kellett, rám maradt. Az idő tájban nagyapám még élt, és azt mondta: „Eleget kódorogtál. Mit mondtam én neked? Vízre született gyerek vagy, lelked van a folyóhoz.” Nagy nehezen visszajött az emlékezetből a szava. De mi minden változott azóta! Sok iskolát nem járhattam, a megélhetésért már nagyocska gyerekként odaszólított a szegénység. Nagy választás volt, mert apám az ácsmesterségre hajlított volna. Apám szerint nem kenyér az, amit csak a szerencse osztogat. „Láthattad nagyapádat, aki sokszor csak az üres szemű hálót hozta, az pedig lyukas volt. Amikor a halász mellé pártol a folyó, a kutyának se kell a hal, annyi van belőle.” Vízi csatangolás az ilyen élet. Máskülönben, ha az ember lába alatt nincsen padló, hamar a semmiben találja magát. Nagyapám úgy visszázott: „Aki magasra törekszik, nagyobbat esik.” De sok ács kitörte már a nyakát! Másrészről pedig jó világ kell ahhoz, hogy építkezésbe kezdjen az ember, a mi életünk csupa bizonytalanság. Ha nincs hal, eszünk csíkot. Békalencsével rucákat nevelünk, az se kutya. Én csak azt látom: kőműves-ács mind a pénzére vár. Nekik mindenki tartozik, a kifizetésre várni kell, egyszer aratásig, másszor tengeritörésig, szegény világban nem fizetnek, csak törlesztgetnek. Ha ilyen kenyérre ácsingózol, kapjad a szekercét, próbálkozzál. „De te, gyerek, vízre születtél.” Folyt az osztozkodás, nem méreggel-haraggal, míg egy kora reggelen szó nélkül nagyapám után szöktem. Ez volt a döntés. Apám nem dohogott, mert éppen munkája sem volt. Akkor estére vagy nyolc kiló hallal tértünk meg kettesben. Letettük a pontot. Ügyibe való gyerek, dicsért meg az öreg. Apám csak annyit tett hozzá: lesz az még így se. De haszontalan beszéd ez magának. Pihenni jött, nézelődni, ahhoz meg hallgatás való.
– Hasznos beszélgetésért én mindig szívesen mentem messzire is. Nem szeretném félbeszakítani, szívesen hallgatom. Ott tartott, bátyám, lesz az még így se. Hát hogyan lett?
– Meglehet, csak úgy bajusz alatt mondtam a nevemet. Péter a keresztségben kapott, amúgy meg Éltes Kéri. Az Éltest magam is megszolgáltam a 83.-kal. Különben is csak ragasztott név, faluhelyen rávarrják a népek egymásra a megkülönböztetéseket. De volt is a családban egy ős, ő százkét évet élt, utána lettünk mi Kériek Éltesek. Mesterségben olyan lenézett: halász-vadász-madarász, az üres tarisznyások. De mégsem úgy van, mert halból épült az új házam, négy gyereknek a kezdést mind a hálóm teremtette, és még a feleségem sírkövét is – az a legszomorúbb – a víz adta. Csak engem hagyott itt mutatóba, pedig magam szerint az ilyenfélék megyünk kifelé a divatból. Itt is mit keresek? Nehezemre esik, de mindennap elbotorkálok egyszer, lesem, megvan-e még? Igen, a Tisza. Mert milyen világot élünk? Ott fönt ellopták a bátyját, a Dunát. Aztán jóváhagyták. Ellenünkre minden rosszat megpecsételnek. Beszéltem öt nehéz esztendőről, az volt a front meg a fogság. Sztarij-Oszkol, onnan vonultam vissza a szétvert sereggel, és már csak a kezemet kellett volna kinyújtani, hogy itthon legyek. Akkor estem fogságba. Gondolhatja, innen, az otthonból még egyszer vissza. De már rabvagonban. Ne tudja meg, de három hónapig tartott kifelé az utunk. Aztán a nagy nincstelenség, összetákolt barakkok és erdő. Azt kellett vágni. Kenyérről, szalonnáról csak álmodtunk, lé meg lötty csirizzel, mert az nem kenyér volt. Kommunista fordulóra, ’49-re jutottam haza. Háborús özvegységre jutott asszony fogadott magához, amiből házasság lett. Jó órában mondom: megértéssel, gyerekekkel. De ennek nagy sora van, nem férne egy délelőttre. A megpróbáltatáshoz, ami mindig a szegényt sújtja, hozzátartozott először a hetenkénti jelentkezés, majd a hónaponkénti. Háborús bűnösnek kezeltek sokunkat. Igen magas rangig jutottam, szakaszvezető lettem odakint. Elhallgathattam volna, de gondoltam, ez nem bűn, máskülönben egyenes beszédre tanítottak a szülői házban.
Hanem, nézze csak, micsoda nagy ágat hoz a víz! Hej, régen még megvolt a hajó, mármint a ladik, az ilyet kihúztuk. Megszáradt a kert végében, pótolta a téli tűzrevalót. Most már csak elnézem, majd csak kifogja más szegény ember.
– Hallottam, hogy uszadékból áradás idején egyesek egész télre elég fűtenivalót kihalásztak.
– Ár hozta, víz adta, aki kifogta, őt boldogította. Nagy áldás a folyó, a felettünkvaló legdrágább ajándéka. De az ember lett a vizek megrontója. Hogy mennyi mocsok, szenny, mennyi méreg öldösi, kevés arra a szó. Attól ritkult meg a hal is. Sokszor elmondtam, jó, hogy megöregedtem, nem láthatom naponkénti rontását. Mi színéről megismertük a fertőzést. Már jó tíz éve annak, hogy nem ittam belőle. Azt mondják, a kapzsi ember felfalja saját jövőjét, én azt mondom, a semmiházi ember megmérgezi a maga italát, ez lesz az emberiség sírásója, mikor a szomjúság oltója megmérgezi a testet. Egyszer szomjan hal a világ. Ne legyen igazam. De a szegény ember igazsága mélyebb, mint a Tisza feneke. Oda nem látnak le az okosak.
De nehéz beszédekkel terhelem én itt magát, aki pedig olyan napközi megnyugvásra jött le a vízhez. Hétköznapibb lenne, ha azt panaszolnám, itt fáj, ez meg az nehéz, de egy ilyen vízibogár, mint én, a folyót féltem. Kenyéradómat, családom eltartóját, meg az ország áldását. Ha eszébe jut valahol, hogy találkoztunk, elmondhatja, végighallgatta egy vén halász folyósiratóját. Máskülönben meg, ha elvetődik erre, itt megtalál. Míg csúszós nem lesz a lejáró az esőktől. Akkortól otthon vagyok. Nevem után meglelhet.
Elköszöntünk, de még tartóztatott.
– Vigyázzunk a vízre! Ne felejtse, ha majd szomjazik a világ, későn lesz az észbekapás. Azokra hagyatkoznék, akik szeretik a vizeket, a folyókat, az életringatókat. Semmiről sincs annyi nóta, mint a vizekről. Járás-kelésében bátorítsa a Teremtő – és még egyszer kezet nyújtott. A magas partról újra visszanéztem, úgy ült ott a rönkön, mint a Tisza vizének ősi pásztora. Azóta is visszaidézgetem.