Aranyláz

Kevés reménytelenebb helyet tudok elképzelni a szombat délutáni Fairbanksnél. Pedig Alaszka második legnagyobb városa fontos csomópont, az északon levő olajmezők és a Kanadába vezető keleti út kapuja. A helyiek Golden Heartnak, vagyis az aranyvidék szívének is nevezik a városkát, ahol a hétvége ellenére egy teremtett lelket sem látni az utcán. Percekig körözünk, amíg valakitől meg tudjuk kérdezni, hogy hol lehetne megvacsorázni, de a kapott tippel nem megyünk sokra: az étterem be van zárva. Nem járunk túl sok sikerrel a szálláskeresésben sem: az egyik központi fekvésű szállodát éppen árulják, egy meglehetősen szakadt motelben pedig (talán szerencsére) már nincs hely. Aztán találunk egy olasz éttermet, ahol szlovák és lengyel diákok pincérkednek a nyári szezonban, és százhat dollárért megszállhatunk hatan egy kétágyas, egészen tűrhető hotelszobában.
Mint a fenti mondatokból kiderült, pénteken nem volt hely a Petropavlovszkba induló gépen, így a két nappal korábbi érkezés helyett öt nappal később fogjuk elkezdeni a munkát Szibériában. A váratlanul jött hosszabbítást megpróbáltuk hasznosan eltölteni az amerikai kontinensen: mi is északnak indultunk, mint annak idején az aranyásók, így kerültünk Fairbanksba.
Ha már van idő, hadd szánjunk néhány sort a történelemre. Amerika 1867-ben vásárolta meg Alaszkát az orosz cártól, potom hétmillió-kétszázezer dollárért. Az üzlet legfőbb szorgalmazóját, William H. Seward szenátort sokan támadták emiatt, fölösleges pénzkidobásnak tartva az összeget a polgárháborúban meggyöngült ország részéről. A „lelkiismeretlen tékozlók” miatt a helyet „Seward jégszekrényének”, a „jegesmedve-szerződést” megszavazó honatyákat pedig „eszkimószenátoroknak” nevezte el a korabeli sajtó, de mindenki hamar rájött, hogy nem is volt ez olyan rossz üzlet. Széchenyi Zsigmond írja róla az Alaszkában vadásztam című könyvében, hogy a megvétel utáni ötvennyolc év alatt, vagyis 1925-ig tisztán haleladásból hatvannyolcmillió dollárt jövedelmezett. A vízből kifogták tehát a vételár csaknem tízszeresét! Ugyanezen idő alatt száztízmillió dollár értékű prémet adott, aranyból és más nemesfémből 1927-ig hatszázmillió dollár értékben bányásztak ki, és akkor még nem beszéltünk az itt található, jelenleg a világ legnagyobbjának becsült olajkészletről.
Az arany városában éppen kutyakiállítást tartanak. A helyiek büszkén vonulnak fel a hideg tekintetű huskyjaikkal és más nagy testű ebeikkel. A verseny után mindenki nosztalgiázik egy kicsit a régi idők emlékére emelt Pioneer parkban, ahol vásári látványosság lett az aranylázból. Ingyenes a belépés, de odabent minden eladó, és igen borsos árat kérnek érte. A régi fairbanksi főutca deszkapadlóján gyalogolva az egyik faházon magyar vonatkozású feliratra leszek figyelmes: egykori honfitársunkat, Pálfy Pált is elérte a sárga fém révülete, ezért családjával egy ideig itt lakott. Most népművészeti tárgyakat árul benne egy amerikai nyugdíjas, aki szerint rosszul megy az üzlet, mert a lusta turisták inkább a gombamód épülő nagy szállodák ajándékbutikjaiban vásárolnak.
Apropó, turisták: Alaszka a nyugdíjas amerikaiak célországa, akik, miután végiglátogatták az összes „belföldi” államot, szeretnék a távoli régiót is kipipálni egy jól hangzó, ám veszélytelen kaland erejéig. Kényelmes autóbuszokkal hozzák őket a keskeny hegyi utakon, sőt a szállodák a Sewardtól Fairbanksig futó vasúton külön kocsikat üzemeltetnek nyugalomra vágyó vendégeiknek.
Harminc dollár ellenében mi is turistának állunk pár órára, és befizetünk a legendás bánya, az El Dorado meglátogatására. A spanyolul az arany lelőhelyét jelentő szó még ma is az azonnali meggazdagodás szinonimája annak ellenére, hogy a bányák sokaknak arany helyett a halált hozták el. A várostól alig tíz mérföldnyire levő hely ma már megint valóságos aranybánya, csak most a jól táplált, idősödő turisták zsebéből termeli a profitot a tulajdonosnak. A nosztalgiázók hadát kisvonat szállítja fel a keskeny völgybe, az egyes stációkban pedig látványbányászás folyik, a régi kitermelés fázisait mutatják be. Fent aztán egy házaspár jól koreografált előadása megismertet bennünket az aranymosás technikájával (ez a színészmesterség iparosítása, mondta valaki, miután az aznapi sokadik csoportnak is ugyanolyan fülig érő mosolyú lelkesedéssel nyomták le a programot), hogy aztán egy huszonegyedik századi „goldrush”, vagyis aranyláz jegyében turistahordák essenek neki tülekedve az előre csomagolt földnek. Ki-ki hazaviheti a mosótál alján megcsillanó aranyrögöket, és az amerikai showbusiness profizmusa gondoskodik arról, hogy mindenki táljában lapuljon valami. A hazaút a szuvenírbolton keresztül vezet, ahol ingyenkávé, -kóla és -sütemény biztat a minél tovább tartó ácsorgásra. Bevallom, a trükk nálam is bevált: fotózás után nem hagyott nyugodni a kisördög, és magam is kimostam egy zacskó földet, hogy aztán a talált aranyrögöket újabb tíz dollárért beletetessem egy formatervezett, nyakban is hordható aranymedálba.
Másnapra megelégeljük a tömegturizmus nyújtotta örömöket, és igazi kalandra indulunk északnak. Negyven mérföld után elfogy alólunk az aszfalt, és meglátjuk a világ legfurább közlekedési tábláját, amely ötven mérföldes sebességkorlátozást ír elő a következő négyszáztizenhat mérföldre (egy mérföld ezerhatszázkilenc méter). Itt már nincs térerő, a rádió is néma, és forgalom is alig van. Egy idő után az úttal párhuzamosan fut a transzalaszka kőolajvezeték gigantikus csőkígyója: a nyolcszáz mérföld hosszú vezetéket úgy építették meg, hogy szabadon csúszkálhat a bakokon, így a gyakori földrengések nem roppantják meg.
A Yukon folyó után megállunk pihenni, és megdöbbenünk: míg Anchorage-ben két dollár húsz centért is adnak egy gallon benzint, itt három és fél dollárt kérnek érte – igaz, kétszáz kilométeres körzetben nincs újabb benzinkút! Átlépjük a Sarkkört (kötelező fotó az ezt jelző tábla előtt), és már majdnem éjfél, amikor elérjük az utolsó települést a Jeges-tenger előtt. Coldfoot csak nagy túlzással nevezhető falunak: odúnyi postahivatal, rendőrség, turisztikai központ és egy barakkból épített szálloda jelenti az utolsó emberlakta helyet. Innen még vagy négyszáz kilométer a tenger, alig négy fok van, és ömlik az eső, ráadásul azt is megtudjuk, hogy a part teljes hosszában egy olajtársaságé, és csak engedéllyel, szervezett túra keretében lehet lemenni a vízhez. És korunk rákfenéje, a terrorizmus miatti görcsös félelem a legkietlenebb vidékre is elkísér bennünket: amikor túl közel megyünk az olajvezeték egyik szivattyúállomáshoz, a semmiből ott teremnek a biztonsági emberek, és műholdas kapcsolattal ellenőrzik mindegyikünk vízumának érvényességét.
Hosszas tanakodás után úgy döntünk, hogy nem kockáztatunk, és visszafordulunk, ezzel is bizonyítva a település nevének jogosságát. Coldfoot ugyanis hideg lábat jelent – ezzel a jelzővel illetik azt az embert, aki az esküvő előtti utolsó éjszakán gondolja meg magát. Ez a hely, ahonnan még meg lehet fordulni, tartják a helyiek, aki innen is továbbindul, az már eljut a partra. Mi megfutamodtunk, de cserébe valódi fehér éjszakában van részünk, és ahogy a csillogó tükrű jéghideg tavak között autózunk, minduntalan jávorszarvasok és karibuk (észak-amerikai rénszarvasok) kerülnek utunkba.
Anchorage-ban sikerült aktivizálnunk egy újabb magyar kapcsolatot: Gmoser Ilona panziójában szállunk meg. A szabadkai asszony élettörténete a szenvedés és az élni akarás balladája. Háromszor kellett mindent újrakezdenie, de nem keseredett bele, őszinte kacagásától hangos a ház. Csak akkor szomorodik el, amikor a december ötödiki történet kerül szóba: megemlíti, hogy otthon magyarica volt, az anyaországban jugoszláv, Németországban pedig Ausländer; ötvenévesen, Alaszkába kivándorolva lelt házat és hazát magának. „A lelkemben vagyok magyar – mondja –, de nagyon fáj, hogy hazát csak ilyen távol találtam magamnak.” Takarítással kezdte, és most két háza is van, ahol a nagy futárcégek pilótáit altatja. „A pilóták az én gyerekeim. Van már pilótaunokám is” – meséli csillogó szemekkel, és tényleg: az egyik állandó kliense délutánra megérkezik feleségével és két gyerekével, hogy Ilonánál töltse a szabadságát. Ilona az ő és a mi tiszteletünkre grillpartit szervez, amelyre egy másik magyar, Stork Tóni hoz saját kezűleg kifogott lazacot. „Tegnap kétszázezer hal úszott fel a Kenai folyón” – mondja látható izgalommal, és arra biztat, hogy nézzük meg a belváros egyik patakjának vizében is jól látható irdatlan haltömeget.
Nekifogunk csomagolni, holnap átrepülünk a Bering-szoroson. Ilona hoz egy üveg bort, és házilag sütött csokitortát dugna a bőröndjeinkbe. Arról beszél, hogy már csak egy álma maradt: házat venni Hawaiiban, és megbékíteni a gyermekeit.
Folytatjuk