Egyetért-e azzal az értékeléssel, miszerint 2001. szeptember 11. óta minőségében és célrendszerét tekintve is újfajta terrorizmus létezik a világban?
– Úgy vélem, pontos ez a megfogalmazás. A XX. században kifejlődött „régi” típusú terroristák legfőbb közös nevezője az volt, hogy pontosan meghatározott és reális politikai végcél érdekében folytattak harcot. Észak-Írország, Baszkföld vagy Csecsenföld esetében a semleges szemlélő nem zárhatta ki, hogy végül is elérik céljukat. Más szóval, nem tartozik a teljes képtelenségek világába például az önálló Baszkföld megszületése vagy az ír sziget egyesítése. A kétpólusú világrendszer megszűnése óta azonban létrejöttek olyan csoportok, amelyek reális helyzetértékelés nélküli erőszakra ragadtatják magukat, mint az al-Kaida vagy az 1995-ben a tokiói metróban ideggázt bevetett Aum Sinrikjo szekta. Ezek a szervezetek megegyeznek legfőbb céljaikat illetően: valamifajta világkormányt s ezzel különféle apokaliptikus helyzeteket akarnak teremteni.
– Mindez azt jelenti, hogy az Oszama bin Laden nevéhez köthető „világkalifaság” sem afféle hírlapi fordulat?
– Nagyon is komolyan kell venni ezt a szándékot. Az elmúlt tizenkét esztendő Bin Laden-nyilatkozatait olvasgatva nyilvánvaló, hogy ez a végső cél. Akadnak persze olyan aktuális követelések, mint az iraki kivonulás vagy Palesztina felszabadítása, de valójában nem ezek a legfontosabbak.
– Lehet, hogy ezek az új szervezetek valóban teljesen lehántottak magukról mindenféle erkölcsöt? Az IRA és az ETA legalább előzetesen értesítette a hatóságokat egy-egy bombamerényletről, hogy minél kevesebb emberéletben essen kár.
– A neves amerikai kutató, Brian Jenkins mondta a 70-es években, hogy a terroristának nem az a fontos, hogy minél több embert gyilkoljon meg, hanem hogy minél többen lássák az akciót. Éppen ezért a sajtó az egyik legfontosabb fegyvere volt a különféle merénylőknek. Időközben megváltozott a helyzet, legalábbis a motivációt illetően. Ma egyfajta „hiperterrorizmus” van terjedőben, a cél immáron a lehető legnagyobb pusztítás. Vannak olyan elemzők, akik egyenesen úgy vélik, hogy akár a tömegpusztító fegyverek bevetése sem idegen gondolat a terroristáktól.
– Ha ez valóban így van, mi idézte elő a változást?
– Különböző célrendszerekről van szó. Az IRA korántsem akarta elpusztítani az egész brit társadalmat, inkább politikai úton vívta volna ki az ír sziget egyesítését. A „régi” terrorizmus mindig nyitva hagyta a békés rendezés lehetőségét. Ezzel szemben miről lehet tárgyalni Bin Ladennel vagy Zavahirivel? Ha a zsidók holnap feladnák Izrael államot, az sem lenne elegendő számukra.
– Nem lehet, hogy inkább az a különbség, hogy amíg az ETA és az IRA klasszikus felszabadítási harcot folytat, Oszama bin Ladenék a saját identitásukkal is hadilábon állnak?
– Lehet, hogy nekünk ostobaságnak tűnnek az al-Kaida hosszú távú céljai, de nem feltétlenül európai nézőpontból kell tekinteni rájuk. Mire is büszke a nyugati világ? Arra például, hogy ez elmúlt két-három évszázadban kettéválasztottuk az egyházat és az államot, vagy a parlamentáris demokrácia megszületésére. Mindeközben szekuláris világot szőttünk magunk köré, terveink, vágyaink néhány hónapra, legfeljebb esztendőkre szólnak. Az egész életünk leírható ilyen módon. A politikában négyéves, a pénzügyi költségvetésben tizenkét hónapos ciklust állítunk fel. Európában mindenki pontosan tudja, hogy például egy kalifátust lehetetlen volna létrehozni négy év alatt. Senki sem gondolkodott el viszont azon, hogy négyszáz év alatt már nem is megvalósíthatatlan ez a vállalkozás. Oszama bin Laden és társai nem sietnek. Számukra megnyugtató a tudat, hogy valamelyik leszármazottjuk teremti meg az általuk elgondolt új világot. Én a magam részéről úgy hiszem, a hozzájuk hasonlóan gondolkodó emberek mindmáig nem dolgozták fel, hogy fél évezreddel ezelőtt páratlanul értékes civilizáció birtokában voltak. Gondoljunk csak arra, hogy az első egyetem nem Németországban vagy Angliában, hanem Bagdadban jött létre! Nos, ez a fajta örökség teherként nehezedik a fanatikusok vállára, mindmáig képtelenek feldolgozni az elmúlt évszázadok hanyatlását. Ennél is fájóbb számukra, hogy jelenleg a gyűlölt ellenség, a nem mozlim hitű nyugati világ hordozza a legfejlettebb civilizációt. Ezt képtelenek lenyelni.
– A mostani terrorcselekményekkel kapcsolatosan az embernek az az érzése támad, mintha a különböző híradásokban nemigen foglalkoznának a különböző titkosszolgálatok tevékenységével, a hírszerzéssel és a kémelhárítással. Lehet, hogy a dezinformációk világából nézve a londoni és egyiptomi robbantásoknak egy egészen más olvasata is lehetséges?
– Mindenekelőtt világosan látni kell, hogy a dezinformáció valóban működik, mindkét oldal előszeretettel gyakorolja. Ha tehát valaki egy titkosszolgálati értesülésre hivatkozik, az önmagában még semmit sem jelent, ők is tévedhetnek, vagy tudatosan félrevezetnek. Ennél sokkal fontosabb, hogy a mai nyugati világban a megelőzés és a védekezés még mindig azon az elgondoláson nyugszik, hogy nemzetállamok ütköznek egymással. Ez a történelmi örökség hasonló rendszereket szült világszerte. Létezik az alkotmányos rendet fenntartó rendőrség, a külső katonai kihívásokat elhárító hadsereg, valamint működnek titkosszolgálatok. A hidegháború csak megerősítette ezt a felosztást, mindössze annyi változott, hogy immáron nem pusztán egy állam, hanem egy másik tömb ellen készülődtek. Elrettentés és győzelem – ebben a két szóban összefoglalható a nemzetbiztonság jelenlegi feladatrendszere. A jelenlegi helyzetben óhatatlanul változtatni kell ezen a felfogáson.
– Ezek szerint a nemzetállamokhoz nem kötődő fegyveres csoportok és terrorszervezetek helyzeti előnyben vannak?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy mi vagyunk hátrányban. A hidegháború idején elegendő volt, ha valaki megtanult oroszul, kapott egy diplomata-útlevelet, máris beépülhetett, és híreket szerezhetett a kelet-európai államokban. Most mi a feladat? Először is a leendő ügynök külseje legyen megfelelő, beszélje az adott nyelvet, és mutasson hajlandóságot például a közép-ázsiai vagy Fülöp-szigeteki huzamosabb tartózkodásra. Mindezen túl egy olyan szervezetbe kellene beépülni, amelynek nincs fővárosa, államapparátusa, nagykövetsége. A feladat nehézségét jól illusztrálja, hogy 2001. szeptember 11-én a CIA 30 ezres állományából mindössze egy ember beszélt az Afganisztán és Pakisztán jelentős részén használt pastu nyelven. Aligha véletlen az is, hogy mindössze három héttel szeptember 11. után a CIA egyik munkatársa azt panaszolta a Washington Postban, hogy nehéz olyan leendő ügynököket találni, akik – képletesen szólva – hajlandók patkányhúst enni a Tora-Bora barlangokban.
– Nem lehet, hogy a titkosszolgálatok elkésettsége inkább abban rejlik, hogy a hidegháború végén nem készültek fel az új kihívásokra?
– A kilencvenes évek elején minden nagyon világosnak tűnt. Akkoriban az egész nyugati biztonságpolitika azon a vágyon alapult, hogy egy nagy stratégiai elképzelés mögé sorakozzanak fel a különböző országok. Divatba jöttek különböző elméletek, de valójában egyik sem írta le pontosan a jelenségeket. Akkoriban nagy viták dúltak a civilizációk egymáshoz való viszonyáról, de meglehet, valójában nincsenek is különféle civilizációk a világban. Hatszáz évvel ezelőtt talán léteztek efféle éles különbségek, de manapság mi a jelentése és a területi érvénye például a keresztény civilizációnak?
– Az európai megítéléséről elég annyi, hogy már az unió alkotmányába sem emelik be…
– Pontosan. Hány európai országban tilos például az abortusz? Könnyű belátni, hogy a keresztény elvek korántsem érvényesülnek maradéktalanul a kontinens államaiban. Hasonlóan működik az állítólagos mozlim egység: az iráni és a jordániai ember között alkalmasint kevesebb a hasonlóság, amint azt gondolnánk.
– Nem különös, hogy mi, európaiak rendszerint mégis egy kalap alá vesszük, sőt vallásuk alapján egységesítjük a mozlimokat? Ugyanakkor furcsának találjuk, ha ők szintén egyformának látnak bennünket, és például keresztesnek nevezik a nyugati országból érkező katonákat.
– Valószínűleg egyfajta lustaság miatt alakult ez így. Jason Burke írja az al-Kaidáról szóló könyvében, hogy azért nevezzük mozlim terroristáknak ezeket az embereket, mert a pontos meghatározásuk felettébb körülményes volna. Mégsem mondhatjuk azt, hogy „a kisebbség kisebbsége, amely a Korán egyes részeit torz módon alkalmazva nem képviseli a mozlim világ többségét”. Ugyanakkor figyelemre méltó az is, amit egy Angliában élő kommentátor fogalmazott meg: a merénylők többsége mozlim volt, és kész. Igaz, hogy nem a többség értékrendjét képviselik, de ettől még igaz ez a kijelentés, hiszen valóban nem buddhisták robbantottak Londonban és Sarm-es-Sejkben.
– Immáron tíz esztendeje, hogy Samuel Huntington nagy vihart kavart a civilizációk összecsapásáról szóló tanulmányával. A mai viharos idők mintha sok tekintetben őt igazolnák.
– Samuel Huntingtonnak is megvannak a maga korlátai. Elsősorban azért veszélyes feltétel nélkül elhinni minden jövendölését, mert úgy tesz, mintha ő testesítené meg a civilizált világot. Valójában a hozzá hasonlóan gondolkodók mindenütt kisebbségben vannak. Érdekes volna egyszer összehasonlítani a nyugati és keleti politikai mikrocivilizációk képviselőit, Oszama bin Ladent és például az amerikai neokonzervatívokat. Sok tekintetben hasonlítanak egymásra. Huntington tanait az al-Kaida minden fenntartás nélkül a magáénak tekintheti, hiszen a civilizációk összecsapásában és egyáltalán különbözőségében fenntartás nélkül hisznek. Meglehet persze az is, hogy mindössze két szélsőséges elitről van szó, és nagy kérdés, hogy ezekből a minoritásokból lehetséges-e valaha is igazi civilizációt kovácsolni.
Jannik Sinner
A világelső Sinner óriási bajban volt, szettet sem nyert, mégis továbbjutott
