Belső járat

Azt hiszem, ideje írni a belső orosz járatokról. Még Alaszkában jártunk, amikor ottani panziósunk pilótái érdekes, cseppet sem megnyugtató történeteket meséltek láthatóan kapatos állapotban landoló vagy már úgy is induló orosz pilótákról. Házigazdánk, Ilona pedig egy ideig a repülőgépeket is takarította, ezért aztán autentikus forrásból hallhattunk összehányt és élelmiszer-maradékokkal dekorált utasterekről.
Eddigi tapasztalataink szerint a gépek állapota megfelelő – errefelé még Tupoljevekkel repülnek, azokkal a gépekkel, amelyeket Európában már nem engednek leszállni a szigorú zajkorlátozás miatt. Túlzott fogyasztásuk miatt sem szeretik már a légitársaságok ezt a típust, még akkor sem, ha a pilóták szerint jól eltalált és könnyen repülhető gép a TU–154-es. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vidéki városok között nem a legújabb gépek repülnek, de a közhiedelemmel ellentétben már a belső orosz járatokon sem lehet dohányozni, és eddig nem láttunk kecskével vagy tyúkkal felszálló utasokat sem.
Ami valóban ijesztő, az a repülőtéri infrastruktúra állapota és a túlzott adminisztráció, ami errefelé a (szabad?) mozgással jár. Ha elvergődünk valahogyan a reptérre (amely könnyen megeshet, hogy ötven kilométerre van a várostól), hiába keresünk csomagszállító kocsit, itt nem mindenütt ismerik ezt a műfajt. Magadanban például egy szűk ajtón kell beverekednünk magunkat, ahol rögtön fémkapus ellenőrzés következik, nehogy már a váróban felrobbantsuk magunkat. Utána rigorózusan megmérik a csomagokat, és nem lehet trükközni, hiába próbálkozunk a lábfejjel megemelős vagy a bőrönd sarkát megtámasztós megoldással. A túlsúlyt egy másik, szódásüveg-szemüvegű nőnél kell kifizetni (újabb sor), aki szerencsére a százhét kilót tíz kilónak nézi, és így csak kilencszáz rubelt kell befizetni. A számla ellenében megkapjuk a beszállókártyát (újabb sor), ezért jöhet a kézicsomagokkal való belépés. Itt egy nő megnézi az útlevelet és a jegyet, kipipálva minket egy jókora lajstromban (sor), aztán két nő ugyanezt teszi, csak sokkal hosszabban (megint sor), számítógépen ellenőrizve a vízumunk hitelességét is. Utána vetkőzés (cipő, nadrágszíj, óra, karkötő le), motozás (hiába nem csipogott a fémkapu), majd visszaöltözés (közben folyamatosan sürget egy mérges tekintetű egyenruhás), hogy újabb útlevél-ellenőrzés következzék, immár katonák részéről. Aki azt hiszi, hogy itt végeztünk, az súlyosan téved: az útlevél mellett (amelyben megint megnézik a vízumot) oda kell adni az országba való belépéskor kapott regisztrációs kártyát (ha nincs meg, hatalmas cirkusz van belőle, belekeverik a migrációs hivatalt, és természetesen nincs továbbutazás), aztán az addigi szállodai tartózkodások rendőrségi be- és kijelentő cetlijeit. Ha ugyanis három napnál hosszabban tartózkodunk egy helyen, azt a rendőrségen be kell jelenteni (természetesen jókora sorok árán), bár a jobb szállodák ezt elvégzik az utas helyett. Egy hosszabb oroszországi tartózkodás után úgy néz ki az ember útlevele, mintha egy vidéki könyvtárban lenne törzsvendég intenzív könyvforgalommal, és jaj annak, aki elhagy egyet is a cédulákból.
Mindez a külföldiekkel történik – a helyiekkel sokkal durvább a hatóság, és mindenféle, általunk ismeretlen igazolásokat vétetnek elő velük. Elképzelni sem tudom, mit kezd magával az a turista, aki nem beszél oroszul, mert angolul errefelé nagyon kevesen (és keveset) beszélnek. Nekünk szerencsénk van azzal, hogy a csapat egyik tagja, Erdélyi Péter kollégánk anyanyelvi szinten beszél oroszul (és ami még fontosabb, tud a hatóság nyelvén is beszélni). Ha ő nem lenne itt, már valószínűleg egy zárka mélyéről írnám ezeket a sorokat, persze csak akkor, ha még meglenne a laptopom.
Mindezek után már móka, kacagás a beszállás – jön egy legalább ötvenéves Zil teherautó, maga után húzva egy dobozt, ahol figyelmeztetés nélkül záródnak az ajtók, odacsípve a bámészkodókat. Beülünk a szűk ülésekbe (kézipoggyászok az ülés alatt, mert nem férnek be a nyitott felső csomagtartóba), amikor a hangosbeszélőn „paszazsir Bayert” keresik, hogy azonnal fizessen be nyolcezer-nyolcszáz rubelt (mintegy hatvanháromezer forintot) a túlsúlyért. Hogy honnan jöttek rá a tévedésükre, nem tudni, de láthatóan nagyon idegesek voltak, és egy cseppet sem lehetett alkudozni. Mindezen kalandok után jöhet maga az utazás, amely a kitűnő és meglehetősen bőséges étel következtében egészen elviselhető. Az út végén kiszállni sem könnyű, mert még a gép ajtajában, a lépcső tetején kéri a rendőr az útleveleket – ezzel az ügyes trükkel szűrik ki azokat, akik menet közben szálltak fel, esetleg időközben megváltoztatták az útlevelüket.
Nem tudom, régen hogy volt, de most jóval szigorúbbak a biztonsági ellenőrzések az orosz belső járatokon, mint akár Amerikában. Igaz, az ország belső háborúban áll a csecsenekkel, akik nyilván néztek tévét négy éve, szeptember tizenegyedike környékén. Most már csak a korábbi vadászpilótákból átképzett kapitányoknak kellene szólni, hogy leszálláskor utasok is vannak a fedélzeten.