Cezarizmus a modern időkben

Mikor John F. Kennedyt meggyilkolták 1963 őszén, éppen a nyugat-afrikai Angolában tartózkodtam egy óriási, Belgium-kiterjedésű kávéültetvény vendégeként, valóságos luxuskörülmények között. Vendéglátóim még a gyilkosság estéjén értesítettek a tragédiáról egy színielőadás szünetében, amelyet néger férfiak és asszonyok játszottak el a vendég tiszteletére.
Mindnyájan meg voltunk döbbenve. A portugálok azért, mert úgy hitték, az elnök fontos szerepet játszott az ENSZ-ben a gyarmatok felszabadítása ügyében, tehát számukra Kennedy halála politikailag nem volt feltétlenül rossz hír. Én viszont tudtam, hogy Amerika küldetésének tartja a „világ felszabadítását” nemcsak Kennedy elnöksége, hanem akármelyik más elnök alatt is. Nem sokat beszéltünk aznap az eseményről, megterveztük a másnapi kirándulás részleteit, ahová kis négyszemélyes Cessna repülőn lehetett eljutni. Annyi kávét nem kóstoltam életemben: az ültetvény vezetői ugyanis be akarták bizonyítani, hogy jobb a kávéjuk, mint a rivális brazíliai, ami nem volt könnyű, mert a brazilok szintén portugál eredetűek. Ez is egy fajtája a testvérharcnak…
A gyászos nap estéje mégis arra késztetett, hogy elalvás előtt jegyzeteket vessek papírra Amerika jövőjéről. Mikor a következő év áprilisában visszaérkeztem New Yorkba (egy világ körüli út után), cikket közöltem a National Review-ben annak valószínűségéről, hogy az Egyesült Államok „birodalommá válik, ez pedig úgy kezdődik, hogy Kennedy cézárt meggyilkolják funkciói teljesítése közben azok, akik az övével ellentétes politikát folytatnának”. Bevezetőül rámutattam, hogy Rómában is nagy és előkelő családok uralkodtak a demokrácia ürügyén: a Julius, a Claudius, a Flavius család, sőt később is, mikor a politikát már a légiók diktálták. Továbbá, hogy Rómában is az arisztokrácia egyik kimagasló tagja (Julius Caesar) vitte végbe az „államcsínyt”, amely átvezette az Urbst a respublicából a császári rendszerbe. Ismét csak Rómára kellett gondolnom, amikor láttam, hogy a republikánus–konzervatívok kétségbeesve akadályozzák – már Roosevelt óta – a plebejusszagú populáris párt előtörését.
Brutus eltűnt a színpadi süllyesztőben (Dante a pokolra szánta mint antidemokratát), Caesar mondhatni világkarriert futott be, és unokaöccsével, Augustusszal lerakta az „imperializmus” alapköveit.
Tény, hogy a kortárs Amerikában már nem anynyira a családok, mint inkább a lobbik uralkodnak (a fogalom kapitalista változata); és nem vitás, hogy elég messze járunk az arisztokrata patríciusoktól, közel az oligarchiához, ahol a konszenzus nem magától értetődő. Elég az hozzá, hogy az amerikai birodalomról szóló írásomra nem figyeltek fel, esze ágában sem volt senkinek, hogy Washington valamikor „rossz fiúvá” válhat. Mint ahogy néhány college tanárán kívül sem olvastatta senki az osztálytermekben Tocqueville-t, aki pedig már 1830-ban megértette annak törvényét, hogyan lesz az arisztokrata rendszerből demokrácia, majd káosz. Nem úgy, amint Marx írta pár évvel Tocqueville után, nem a gazdasági tények révén, hanem a vallás és a kultúra felbomlása által.
A történelem és az idő folyása azonban erősebb, mint az ellenerők, és Kennedy elnök tragédiáját a drámák sorozata követte; ez pedig az impériummá válás felé sodorta Amerikát. Ami ebben a sodródásban nagyon is figyelemreméltó, az az, hogy – 1963 és 1990 között – nem vált nyíltan katonai rendszerré, hanem más eszközök révén lett hódító hatalommá. Persze ezt a többség tagadja, puritán erények leple alá bújtatja az imperialista lényeget. Demokrata korunkban rengeteg a ki nem mondott üzenet, amely a tabu szavakra támaszkodik, és olyan mítoszt teremt, amelyről a többség nem kíván lemondani. A konfliktus abból ered, hogy a modern uralkodó machiavellista stratégiát követ, amelybe beletartozik ennek tagadása is. (Emlékezzünk, hogy Nagy Frigyes trónörökös korában kiáltványt adott ki Machiavelli ellen, de uralomra kerülvén maga is hasonló elvek alapján folytatta a diplomáciát.) Minden modern imperializmus látszólag meghajol a demokrácia és az erkölcs előtt, és a médiához fordul, hogy támogassa ebben. A firenzei bölcs ma ugyanazt a tanácsot adná a cézárnak, mint hajdanában.
Mint annyiszor, most is szerepelnek más tényezők, hatalmi faktorok. Figyeljünk Robert Mugabéra, Zimbabwe 25 év óta hatalmon lévő „demokratikus” elnökére, aki „százéves koráig akar uralkodni az egykori Rodézián”! Mi a Zimbabwe-komplexus, amelyet sok más afrikai állam is magáévá tesz? Az eltávozó gyarmati hatalom (nagyjából 1960-tól) demokratikus rendszert hagyott maga után, rizsporral behintett parókás parlamenti elnökkel az angolok esetében. Az Afrikából kivonuló birodalmak vezetői tudták, hogy ez a demokrácia öt percig fog tartani, mivel az otthagyott bennszülött társadalmak törzs szerint tagozódnak, nem az európai ideológiák és pártok szerint. Mugabe (és a többiek) előtt kétségtelen volt, hogy egy demokratikus rendszer kinyitná a hatalom kapuját az ellenséges törzsek előtt, sőt az elűzött fehérek előtt is. Meg kellett őrizni az egyeduralmat, és a látszat megőrzése érdekében beszédeiket teletűzdelték demokratikus csengésű szlogenekkel. Egyfajta afrikai Potemkin-falut építettek ki, és a nyugati látogatók könnyen bedőltek az ott látottaknak, ha másért nem, hát a hízelgés és a nekik felmutatott anyagi javak miatt.
Beszélhetünk-e „afrikai cezarizmusról”? Inkább annak változatairól, talán modern államalapításról, olyan időről, mint amikor az „ázsiai barbárok” elözönlötték Európát. A cézár mindig másként jelentkezik: körülveszi magát törzse vagy társadalmi osztálya tagjaival, megérti az „idők szavát”, eredményesen használja ki karizmáját, egyszóval beleillik korába, ugyanakkor alakítja is. A cézár mindig kísérők hadával jelenik meg: katonai védelem, munkásőrség, tömegpárt, sőt az is előfordul, hogy az „aranyifjúság” veszi körül a cézárt, például Alkibiádész, maga Julius, avagy Kennedy. A divat és a pompa, a hírnév, a bőkezűség jelzi jövetelét, legalábbis a nincstelenek előtt. Gondoljunk Eva Perónra, aki férjének elsőrendű ügynöke is volt.
Az Egyesült Államokban nem jutottunk el eddig a pontig, többek között azért, mert a nép mindennapjait az állandó és lüktető reklámáradat keretezi, mindenkit az imázsa jelenít meg. Ez bizonyos fásultságot okoz addig, amíg az anyagi bőség uralja a viselkedést és a szokásokat. Az imázs is a bőség üzenete, mondhatnánk, az elnök folytonos megmutatása a bőség szimbóluma. Cézárra tehát nincs külön szükség, mert minden elnök a hivatalánál fogva őrzi ennek képét.
Volt azonban egy modern kezdet. Roosevelt elnök akkoriban lett érett politikus, mikor körülötte a világban lázadtak a tömegek szocialista öltönyt viselve. Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler, Perón, Vargas, illetve a japán imperializmus vagy az indiai Nehru új irányt adott a kortárs pártoknak. 1930-ig – és akkor még nyilvánvalóbban – úgy látszott, hogy „mindnyájan szocialisták vagyunk” (III. Napóleon mondása), főleg Amerikában, ahol óriási térségek és óriási gyökértelen tömegek indítottak támadást a kapitalista bástyák ellen. Ki állítja meg a történelmi áradatot és milyen politikával? Roosevelt formulája briliáns volt: elvetette a szocializmust, a nacionalizmust, a szabad kereskedelmet, és maradt a New Deal semleges, de Amerikában öröknek tetsző programja, azaz létrehozta a szintézist. Körülvette magát intellektuelekkel (a szó itt az aranyifjúságot takarja, inkább a fiatal egyetemi gárdáról van szó, mint a klasszikus értelmiségről), és megvolt benne az arisztokrata arroganciája, valamint a tömegessé tétel taktikája (a „kandalló melletti csevegés” ügyes fordulataival). Nem lett tehát osztályharc, bár amikor 1949-ben Amerikába érkeztem, még nagyon sokan gyűlölték a volt elnököt, mások viszont kultuszt teremtettek a személye körül. Valóságos cézári egyensúly, amely a mai napig hatásos receptet kínál Amerika vezetőinek.