Az egykori Kongó, majd Zaire Leopoldville városának repülőteréről 1961. szeptember 17-én 18.20 perckor felszáll a négymotoros DC gép, fedélzetén az ENSZ főtitkárával és kíséretével. Béketeremtő küldetéssel indul útnak, hogy a „népvezér” Csombéval a fegyverszünetről tárgyaljon. Nulla óra 12 perckor megjelenik a gép a célállomás légterében. A ma Zambia területén fekvő Ndola közelében az éjszakai égen hatalmas villanás, majd halálos csend. Hammarskjöld testét másnap találják meg…
Véletlen volt, géphiba vagy tervezett akció? S kinek állt érdekében a félretétele? Kik hajtották végre az akciót? Desmond Tutu dél-afrikai anglikán érsek az általa létrehívott tényfeltáró bizottság kutatásairól 1998 augusztusában tartott sajtóértekezletén kijelentette: bizonyos nyugati köröknek volt benne a kezük a „mennyeinek”, Celestének titulált főtitkár „likvidálásában”. De kétséget kizáró dokumentumok azóta sem kerültek elő.
Ki volt ez a férfi, aki a titkok és talányok keltésére akaratán kívül is alkalmas volt? Nem sokkal halála után újabb meglepetés: megtalálták titkos naplóját. Sokan félve gondoltak erre, leleplező feljegyzéseket sejtettek az akkori világhatalmasságokról, intrikus fricskáktól, szupertitkos adatok napvilágra kerülésétől tartottak. Ehelyett Hammarskjöld másik arca bontakozott ki a közel 500 bejegyzésből, amelynek sorait 20 éves kora óta rótta. Az azóta Útjelző (svédül Vägmärken, angolul Markings, németül Zeichen am Weg) címmel világsikerré lett spirituális naplóból megismerjük a diplomáciában derűs és a tárgyalásos rendezés esélyét az utolsó utáni pillanatokig fenntartó, kivételes ember belső erőforrását, mennyei csatornáit. Idézeteket svéd és más íróktól, filozófusoktól, kortársaktól, régvoltaktól; személyes imáit, gondolatait Istenről, önértékelésről, élete értelméről. Harminchárom bibliai idézetet, tizenegy citátumot a legnagyobb középkori katolikus misztikusoktól.
Egyik életrajzírója szerint a korszak lelkiismeretének belső fundamentuma, fix pontja tárult fel a naplóban. Nagy mulasztás, hogy hazánkban a mai napig sem jelent meg fő műve, amely Augustinus Vallomásaihoz, Pascal Penseé-jéhez, Széchenyi imádságos naplójához mérhető. Magyarul életrajza sem hozzáférhető, miközben külföldön garmadával jelentek meg róla könyvek, színdarabot mutattak be Frankfurtban Hamar leszáll az éj címmel, egy jénai politológus 500 oldalas monográfiát írt politikai etikájáról, filmesszé készült természetrajongásáról. Ma hazájában, valamint Afrikában s az ENSZ-ben szinte minden hétre jut egy konferencia róla, szoboravatással, tiszteletére komponált oratóriummal, intézmények nevének felvételével őrzik és tisztelik emlékét. És nálunk?
Ez a nagy formátumú egyéniség óhatatlanul felkeltette a csodálat és az ellenszenv érzéseit, indulatokat gerjesztett. Az egykori svéd csodagyerekből különös „csodafelnőtt” vált. Nem véletlen, hogy Ph. Toynbee skót történész azt írta: „Vitathatatlan, hogy Hammarskjöld a legnagyobb államférfi, akit a politika Abraham Lincoln óta felmutathat.” Röviddel halála után a New York Timesban E. Goldman így fogalmaz: „Sem a Keletnek, sem a Nyugatnak nem volt a szolgája, hanem az élő Istené… Mély vallásossága, hite igen nagy mértékben járult hozzá főtitkári tevékenységének rendkívüli hatékonyságához.” Igen, erről van szó. De ki volt ez a „mennyei” férfiú?
Dag Hjalmar Agne Carl Hammarskjöld 1905. július 29-én született a svédországi Jönköpingben nemesi családban, három testvére után negyediknek. Apja egy ideig Svédország miniszterelnöke, ősei között hivatalnokok és katonák vannak. A fáma szerint ha valami nagy gond volt az országban, a király csak ennyit mondott: „Kerítsetek elő egy Hammarskjöldöt!” Apai ágon örökölte az önzetlen közszolgálati kötelességtudatot. Melegszívű, vidám édesanyja ősei között pedig lelkészek és tanárok voltak. A család lelki barátja Nathan Söderblom lutheránus érsek, aki rendkívüli szellemiségével, könyveivel nagy hatást gyakorolt a fiatal Dagra, s felhívta a figyelmét Albert Schweitzerre. A keresztyénség és a humanizmus határozta meg otthonról hozott szellemi-lelki horizontját. Jogot, közgazdaságtant, filozófiát tanult, minden világnyelvben otthon volt. Harmincévesen a Svéd Királyi Bank elnöke, 1951–53 között fontos diplomáciai feladatokat látott el, majd külügyminiszter-helyettes lett. 1953. április 7-én választották az Egyesült Nemzetek főtitkárává. Programadás volt rövid beszéde, amelyben három fontos mozzanatra figyelhetett fel a világ: „Legmélyebb imáinkban nem a győzelemért, hanem a békéért könyörgünk” – hangzott az egyik mondat. Családi címerükre utalt a másik: „Nevezzenek csak nyugodtan kalapácsos pajzsnak. Vaskalapács szeretnék lenni az emberi jogok megvalósításában és az ENSZ alkotmánya valóra váltásában. Védőpajzs viszont a kisebb és táborokhoz nem csatlakozott, el nem kötelezett államok számára.” Kirándulásai, hegymászásai során megtanulta a kitartást és a türelmet, a valóság komolyan vételét, a gondos és rugalmas tervezést, a veszélyek felismerésének fontosságát, s azt, hogy „ne kételkedjünk képességeinkben, melyekkel minden nehézséget legyőzünk”.
Minderre nagy szüksége volt hét évig tartó főtitkári pályafutása során, a kíméletlenül kemény érdekharcok, világpolitikai szakítópróbák idején. Hamarosan jött is az első. 1954-ben Kínába utazott, hogy tárgyaljon a kommunista ország vezetőjével, Csu En-lajjal tizenöt, a koreai háborúban fogságba esett amerikai pilóta hazaengedéséről. Mindenki kétkedve figyelt. Ő nem. Naplójába zsoltárverset jegyzett be saját maga biztatására. Sehol semmi. Aztán fél év múlva, Hammarskjöld 50. születésnapjára hazaengedték a foglyokat. Hatalmas meglepetés, nagy siker, meglepő gesztus. Az ünneplés és dicséretözön közepette szelíd lelki mosollyal ezt írta naplójába: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget…” (115. zsoltár).
Következnek a még veszélyesebb szakítópróbák. 1956: a szuezi válság és a magyar tragédia hónapjai. Egyiptom államosítja a Szuezi-csatornát. Francia és brit hadihajók vonulnak fel Port-Szaíd kikötője elé. Izrael szintén felemeli szavát, katonai beavatkozást sürget. S ekkor valami hihetetlen morális bölcsesség és politikai felelősségtudat, páratlan taktikai képesség megnyilvánulásaként Hammarskjöld létrehívja az ENSZ kék inges békefenntartó nemzetközi hadseregét. Negyvennyolc órán belül 6000 katona indul a válságzónába. Az erőket szétválasztják, az összecsapást megelőzik. A világ fellélegzik még akkor is, ha közben népünk tragédiáján minden ereje ellenére sem tud már változtatni. Siker az egyik oldalon, kudarc a másikon.
Közben politikai etikája és filozófiája tovább kristályosodik. Albert Schweitzerrel levelezik. Felismerését átfordítja a politika nyelvére: minden állam élni akar más államokkal együtt. De rögtön hozzáteszi schweitzeri értelemben: mindenféle hatékony közösségi etikának az egyéni etika az alapja. Az egyéni és világpolitikai életben maradáshoz pedig bizalomra, tárgyalásra, kommunikálásra van szükség. (Ezért is ápolt kiemelkedően jó viszonyt a sajtóval!) S ehhez az elvéhez haláláig ragaszkodott. Ismét csak sok talányt keltve, eltökélten vitte végbe a világközpontban a Csend Csarnokának, a meditációs teremnek a kialakítását. Politika és lelkiség normálisan és szervesen fért meg gondolkodásában, s ezt remélte másoktól is. Vallotta: „Isten nem hal meg azon a napon, amikor nem hiszünk többé személyes létezésében. Mi azonban meghalunk, ha életünk többé nem sugározza annak a csodának a visszfényét, ami a minden értelmen túli Fényforrásból táplálkozik.”
Hatalmas munkabírása mögött (soha nem volt beteg!) tudatos lelki, szellemi, fizikai erőgazdálkodás állott. Az ENSZ-palota 38. emeletén lévő dolgozószobájából késő éjszakáig kiszűrődött a fény. Ilyenkor a költő és a műfordító dolgozott, aki az esztétikát, a szépség varázsát engedte közel kifáradt lelkéhez. Djuna Barnes és Saint-John Perse költészetét ő ültette át svédre, még utolsó repülőútján is fordította Martin Buber Én és Te című korszakos munkáját. Több személyt segített irodalmi és Nobel-békedíjhoz. Ahogyan hit és politika, erkölcs és politika között megteremtette az egyensúlyt, úgy mutatta fel művészet és politika feszültségekkel terhes kapcsolatát is: „A politika az emberi káosszal foglalkozik, a művészet az alkotóerő rendjével” – írta. Szerette Bach és Mahler muzsikáját. Barbara Hepworth angol szobrászművésszel éveken át levelezett a képzőművészet, a filozófia és a politika kapcsolatáról. Számára egy vonal, egy árnyék, a hegyek, patakok, sziklák, az emberi test, a „fehér krókuszok megvillanása a hajnali fényben önmagán túlmutatott” – ez az érzékek, a szépség transzcendentális nyelve, amelyet egész életében beszélt és tolmácsolt másoknak. S ennek meglátásáért, meghallásáért néha napokat gyalogolt.
Valóban talányosan sokoldalú ember volt. Neki minden mindig másról is beszélt: a politika a „kisemberekről” is, a táj fensége és ősereje alkotójáról is, a művészet a szépség szomjáról, a jelen káosza a jövő lehetséges rendjéről. Kofi Annan, az ENSZ mai főtitkára szerint „élete, halála, szavai és tettei többet tettek a világszervezetért, mint bárki más. Bölcsessége, szerénysége, rendíthetetlen összefogottsága, egyszerű kötelességtudata mindenki számára mértéket jelentett… Sokszor felteszem magamnak a kérdést: Mit tenne ebben a helyzetben ma Hammarskjöld?” Ez a sokoldalú férfi, aki messze túlnőtt a politikai-ideológiai blokkok bezárt világán, mégis élete utolsó pillanatáig benne maradt a politikában is, s mindent megpróbált a lehetetlennek látszó lehetőségek megteremtéséért. Ideje lenne végre jobban odafigyelni életműve, politikai filozófiája, Útjelzője üzeneteire!
Válogatás Hammarskjöld gondolataiból
Isten nem hal meg azon a napon, amelyen nem hiszünk többé személyes létezésében. Mi azonban meghalunk azon a napon, amelyen az életünk többé már nem sugározza annak a csodának a visszfényét, amely a minden értelmen túli Fényforrásból táplálkozik.
Még néhány év, s azután? Az életnek csak tartalma adhat értéket – másokért. Életem másokat segítő értékek nélkül rosszabb a halálnál. Ezért – ebben a nagy egyedüllétben – másoknak szolgálok. Ezért: milyen hihetetlenül nagy ajándék, amit kaptam, s milyen helyénvaló, hogy ezért „odaáldozzak mindent”.
Szenteltessék meg a Te neved,
jöjjön el a Te országod,
legyen meg a Te akaratod –
Élni a lehetőségekkel. Miért? Másokért vajon önmaga érdekében áldozta fel magát – mértéktelen önzésből? Vagy mások érdekében valósítja meg önmagát? A választóvonal az ember és az „alig”-ember között húzódik. „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!”
„Legyen meg a Te akaratod” – Amit kérek, szinte lehetetlen: legyen értelme az életnek. Amire törekszem, szinte lehetetlen: az én életem is hadd legyen értelmes. Merek kételkedni, s nem is tudom, hogyan fogom majd elhinni, hogy nem vagyok egyedül.
Imádkozz azért, hogy a magány lehessen az a tüske, amelyen fennakad valami, amiért élni érdemes, s elég fontos ahhoz, hogy meghalni is érdemes legyen érte!
A jóság pedig ilyen egyszerű: mindig másokért itt lenni, soha nem önmagunkat keresni.
Aki Isten kezére hagyatkozott, az minden emberrel szemben szabad: egészen szabad, mert jogot adott másoknak ahhoz, hogy ítélkezhessenek.
Csak az tudja, hogy az elhívás útja a keresztnél végződik, aki elfogadta a sorsát – még akkor is, ha ez az út néha a Genezáret tava melletti örömöket idézi fel, máskor meg a jeruzsálemi „diadalkapun” vezet keresztül.
Igent mondani az életre ennyit tesz: igent mondani önmagadra. Igent azokra a tulajdonságokra is, amelyek a legnehezebben változtathatók át kísértésből erővé.
A gyönyörű táj énekelhet Istenről,
a test pedig a Lélekről.
Megértés – a csenden át,
Munka – a csend forrásánál,
Nyereség – csendben…
Hitből cselekszünk – s ekkor csodák történnek. S olykor megkísért a gondolat, hogy a csoda miatt higgyünk. Ezért a gyengeségünkért pedig keményen fizetünk: a hitbizonyosság elvesztésével. Ahol hit van, ott az teremtő erő, és segít hordozni terheinket. A hitet nem lehet másból, mint önmagából levezetni, senki nem hozhatja létre bennünk Istenen kívül.
Minden nap az első – minden nap egy élet.
Az Istenben való élet nem menekülés, hanem a teljes belátáshoz vezető út. Így hát az önismeret előfeltétele az élő kapcsolat Istennel, aminek révén világos útmutatásokat tudunk követni, s ezáltal győzelemhez és megbocsátáshoz jutunk – magunk felett és magunktól.
Annak, aki hisz, az utolsó csoda nagyobb lesz, mint az első.
A megbocsátás megszakítja az ok-okozat láncolatát, mert aki szeretetből bocsát meg neked, az vállalja a felelősséget azért, amit te cselekszel. És ez részéről mindig áldozatot jelent. Szabadságod ára, amelyet valaki más szerez meg neked az ő áldozatával, az, hogy te magad is késszé és hajlandóvá válsz arra, hogy hasonló módon tedd őt szabaddá – mindegy, miként.
Válogatta, fordította Békefy Lajos
