Egy „megtért bujdosó” panaszai, avagy a civilizációk védelmében

Vitatja a magyar származású Ankerl Géza Huntington elméletét a civilizációk harcáról. Hogyan is ne férne meg egy városban a müezzin és a keresztény templom! Naivitás azt gondolni – mondja a magyarságát büszkén vállaló, de honfitársaival szemben kritikus Ankerl –, hogy az emberiség hét százalékát képviselő angolszász világ saját képére tudja formálni más földrészek civilizációit. Ankerl Géza civilizációelméleti könyve nemrégen jelent meg a Mundus Kiadónál.
Bejárta a világot. Tanított Kanadában és Kínában, Angliában és Németországban. Tanácsadóként dolgozott Dél-Amerikában és Afrikában. Otthonosan mozog a szociológiában, a politológiában, a filozófiában, az építészetben, a nyelvtudományban és a kultúrantropológiában. Tucatnyi könyvet írt – a nagy nyugati világnyelvek mindegyikén –, tanulmányai a nyugati világ rangos társadalomtudományi folyóirataiban – és a magyar Valóságban – jelentek meg. Az ilyen emberre szokták mondani: kozmopolita. Azonban, ha így neveznénk, valószínűleg vérig sértenénk a Svájcban élő Ankerl Gézát. Aki semmire sem büszkébb, és semmit sem ápol olyan féltő gondossággal, mint magyarságát, magyar anyanyelvét. Sopronban született, a budapesti műszaki egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát. Majd 1956 után menekülnie kellett Magyarországról. Azután, ahogy nemrég megjelent könyvéből (Anyanyelv, írás és civilizációk. Vendégségben a Földön. Mundus Kiadó, Budapest, 2004.) kiderül, kezébe vett néhány nagyszótárt, és megtanulta a nagy világnyelveket: „Országh és Eckhardt megengedte, hogy beférkőzzek a nagyvilágba” – írja. És bár hamar rájött: a nyugati világban a magyar nyelvből nem lehet megélni, nem szűnt meg ragaszkodása anyanyelvéhez. „Ez volt első és utolsó szerelmem, háztájim és kiskertem.”
„Messzi földön is állandóan Budavár visszavételére gondoltam” – írja valahol, és aki végigolvassa a könyvet, felfedezheti azokat az írástöredékeket, amelyek igazán gazdaggá és az itthon maradottaknak is tanulságossá teszik gondolatait. Megismerkedhet azzal az Ankerl Gézával, aki a rendszerváltás után hazatért, hogy „szeresse és ostorozza” hazáját. De aki hamar csalódott: „a hazatérő örömkönnyei hamar elszáradtak”. Hová lett a Németh László-i minőség forradalma? – teszi fel a kérdést. A „megtért bujdosó”, aki annak idején egy „gondos, összetartó és szorgalmas” népet hagyott itt, most a „káprázatos nép helyén egy elkápráztatott népséget”, szürke, lihegve majmoló, másoló, harácsoló, néha kéregetőn kezét nyújtó, eltájolt népet, „túlbuzgó és öngyarmatosító”, „olcsó csalétekért kapkodó cafatos országot” talált. Ahol öntetszelgő „Blair-utánzatok” és megtért munkásőrök, ifjabb-öregebb kakasok, médiaguruk és hordószónokok csepülik egymást: „mindenki csak a saját hangját hallja”, mindenki magát idézi, és „fülvédőt vesz fel”, ha a másik beszél.
Vétek lenne Ankerl Géza szavait átfogalmazni, mert amit mond, gyakran telitalálat. És nem csak azért, mert valóban megőrizte szoros kapcsolatát a magyar nyelvvel. Hanem azért is, mert írásaiban félreismerhetetlenül felfedezhető a nyugati ember: az angolszász utilitarizmusa, a francia erkölcs- és igazságszeretete, és általában véve a nyugati ember kritikai szelleme. Ankerl Géza megmaradt magyarnak, mégis egy kicsit angol, egy kicsit, francia és egy kicsit svájci lett. Sőt egy kicsit európai is. Hiszen úgy gondolja, nem kívánatos, hogy az Egyesült Államok mintájára Európa is a népek kohójává váljék. Illúzió – hangoztatja Ankerl –, hogy a közeljövőben megvalósul egy egységes világkormányzás. És legfőképpen nem angolszász vezetés alatt. A nyugati civilizáció, melynek a gazdaság áll a középpontjában, hiába nézi le a más írásmódot használó, más kulturális örökséget ápoló népeket, hiába lát ott csak egy ötmilliárd lelket számláló, szegény, önállótlan peremvidéket, egy „nem-nyugati világot”, amelyet hol keleti civilizációnak, hol „harmadik világnak”, hol tapintatosan, fejlődő világnak nevez. Naivitás azt képzelni – véli Ankerl –, hogy az emberiség hét százalékát képviselő angolszász kultúra saját képére tudja formálni a kínai, az indiai vagy az iszlám civilizációt. Sem megfélemlítéssel, sem gazdasági zsarolással, sem csábító piaci hírveréssel nem fog ez sikerülni. Hiszen hová vezetne az, ha azokban a városokban és államokban, ahol a müezzin és a déli harangszó egyaránt meghonosodott, az egyik ki akarná szorítani a másikat.
Ankerl Géza politológusként a magyar külpolitikának azt üzeni: „veszélyes dolog az elefánttal barátkozni.” Elefánt alatt az egyeduralomra törő Egyesült Államokra gondol. Céltévesztettnek tartja a posztkommunista országoknak az iraki háború kapcsán követett stratégiáját is, mert úgy ítéli meg: önként vállalt csatlósi szerepet töltenek be az Egyesült Államok mellett. Ez taktikailag is hibás – hangsúlyozza –, mert a régi Európa, köztük Németország és Franciaország legalább annyit tud ártani Magyarországnak, mint Amerika. Washington megpróbálja kijátszani a – megalázóan hosszúra nyújtott tárgyalási periódus és a hátrányos csatlakozási feltételek miatt – mélyen csalódott új tagállamokat a régi tagállamok ellen. Holott az Egyesült Államok katonai, pénzügyi és gazdasági hatalma visszaszorulóban van, az euró mindinkább teret nyer a dollárral szemben a tartalékvaluta szerepért folytatott versenyfutásban. Ezért is tanácsolja Magyarországnak, hogy a jövőben ragaszkodjon az észak-atlanti szerződésben vállalt kötelezettségei szigorúan jogi értelmezésénél, és tartsa magát távol az alkalmilag összetákolt és kizárólag csak amerikai hatalmi érdekeket követő, ad hoc katonai koalícióktól.