Erkölcs és balerkölcs a médiában

Szerencsére búcsút mondhatunk azoknak az időknek, amikor a balliberális véleményformáló értelmiség a függetlenség álorcáját öltötte. A rendszerváltozás forgatagában ilyesminek még be lehetett dőlni, ám miután e „függetlenek” többszörösen kormányra kerülve, a saját maguk által hirdetett magasztos elveket sokszorosan és gátlástalanul áthágva megmutatták valódi természetüket; köznevetség tárgyává válna, aki újfent a szellemi-politikai függetlenség talmi mítoszával kísérletezne. Az emberek lassan kezdenek a csalárdul koreografált Centrum-jelenség mögé látni, s talán eszükbe jut a bibliai intés: a langyosakat kiköpi az Úr.
Itt van például Bolgár György, a Klubrádió, az ATV, a Népszava és a Metro újság megmondóembere. Valaha ő volt – úgymond – a közszolgálati etalon: szóba se jöhetett, hogy a médiatörvényben emlegetett politikai kiegyensúlyozottság jegyében esetleg jobbközép irányultságú váltótársa legyen az állítólag a jobboldal által „megszállt” közrádió Beszéljük meg! című interaktív műsorában. Függetlensége abban csúcsosodott ki, amikor a Magyar Rádió élő adásában minősíthetetlenül szapulta a Magyar Rádió vezetőit. Ezt a világ bármely demokráciájában illojalitásnak, nem pedig függetlenségnek nevezik, s azonnali, két lábbal való kirúgatást von maga után. Távoznia kellett neki is, csakhogy ez a távozás közös megegyezéssel, tisztes végkielégítéssel történt. Bolgár ezek után kicsit varázsolt az igekötővel, s átvitte a műsort a Klubrádióba. (Mester Ákosnak és Bölcs Istvánnak ennyi sem tellett a szellemi közvagyon részét képező 168 Óra márkanévvel.) Itt érdekes módon már nem volt elvi akadálya a váltótársak beiktatásának. Azóta – feledve független etalon voltát – Bolgár is rendre „a mi oldalunkról” beszél: vagy azelőtt színlelt, vagy most. Akárhogy is nézem: ez nem annyira szakmai, mint inkább erkölcsi kérdés.
Az igazán széles spektrumú – szeptember tizenegyedike megverselésétől az erotikus kuriózumok ecseteléséig terjedő szépirodalmi aktivitást is mutató – szerző legutóbb úgy fogalmazott egy publicisztikájában: „Az elmúlt alig több mint fél évben Orbán Viktor minimum három olyan dolgot csinált vagy mondott, illetve olyasmi derült ki róla, ami miatt Hegyeshalomtól nyugatra azonnal távoznia kellett volna a politikai életből.” Azt most hagyjuk, hogy mondjuk Gyurcsány Ferenctől találunk-e az elmúlt fél évből legalább három mondást vagy cselekedetet, ami miatt a Lajtától nyugatra nem kellene távoznia – figyeljünk inkább arra: Bolgár erkölcsbíróként lép fel olvasóközönsége előtt. Hivatkozik egy normára (az erkölcs mindig normakövetés), amihez viszonyítja a silánynak érzett valóságot. A hivatkozott norma ugyan képlékeny (Kurt Waldheimet meghurcolták állítólagos SS-múltja miatt, de a jelenlegi osztrák pénzügyminiszter egyelőre túlélte, hogy állampénzen utazgatott barátnőivel); ám a biztos pont a képletben maga a bíró: Bolgár erkölcsi magaslatról méri meg és találja könnyűnek a szerinte kéthavonta hibázó Orbánt.
És itt el is érkeztünk a liberalizmus e végtelenül torz magyar formájának legordítóbb ellentmondásához. A hazai baloldali véleményformálók ugyanis – lezseren meghazudtolva a szabadelvűség alaptermészetét – megfellebbezhetetlen dogmákat alakítottak ki maguknak; s e végső igazságokat vulgarizált formában folyton szajkózzák. Egyik ilyen dogma, hogy a konzervativizmus (azon belül is különösen a keresztény valláserkölcs) azért rossz, mert egyrészt tekintélyelvű, másrészt – kínosan közösségközpontú lévén – értelmetlenül korlátozza az egyéni szabadságjogokat; útjában áll a liberális laissez faire embertípus korlátlan önmegvalósításának. Három alapvető gondjuk van a kereszténydemokráciával: a krisztusi szeretetelv ellentmond a piac mindenhatóságának; a bárminemű kiválóságon alapuló tekintély demokratikus volta megfosztja regnáló véleményformáló elitjüket a politikai ellenlábasok diabolizálásának populista fegyverétől; az erkölcsi etalon (például a tízparancsolat) elismerése pedig sérülékennyé teszi saját kinyilatkoztatásaikat, hiszen ezzel a mércével az ő szavaik és cselekedeteik is egzaktul megméretnek. Lehetetlenné válna a kettős mérce arcátlan alkalmazása, sőt hosszabb távon a gazdasági, kulturális és médiaegyensúlytalanság művi eszközökkel való fenntartása is.
Miközben tehát Bolgár erkölcsi alapon, egy (nyugat-európai) normára hivatkozva zárná ki a politikai mezőnyből Orbánt, feltehetőleg épp azért olyan engesztelhetetlen iránta, mert az Orbán által megszemélyesített erkölcsi rend alapvetően sértené Bolgár (és a Bolgárok) érdekeit. Ő és elvbarátai kárhoztatják, sőt gúnyolják az államférfiúi kiválóságon alapuló kétségtelen orbáni tekintélyt, politikai ellensúlyt állítani az Európában példátlan arányú médiahegemóniájuk ellenére sem képesek; de saját kiválasztott tekintélyeiket (Göncz Árpádot, Kis Jánost, a sógorát feladó Konrád Györgyöt s a tavalyi morális összeomlásig Demszky Gábort) körömszakadtáig védik – dühödtebben, mint ahogy a konzervatív ízlés valaha is megengedné. Így tehát a tekintélyellenességük is szelektív; ezért aztán a bosszantóan tekintélyes Sólyom László sem kerülheti el sorsát a Megbeszéljük kultúrájában: akkor is óhatatlanul a liberálisok első számú közellenségévé válna, ha öt éven át csak malmozna a Sándor-palotában.
Hogy az erkölcs a privatizáló-közpénzherdáló kormánypártoknak a legsérülékenyebb pontja, Achilles-ina, azt nem csupán az mutatja, hogy a potens politikai ellenlábast, Orbán Viktort a felhőkakukkvárra emlékeztető parlamenti vizsgálóbizottságban épp erkölcsileg próbálják szétzúzni (egyrészt törvényesen nem tudják, másrészt e választótábor csakis morálisan bontható meg); hanem az is árulkodik róla, ahogy a Népszabadság a Professzorok Batthyány Köre által készített Szent István-terv „média-erkölcsbíróságának” ötletét kezelte. Nem tudják, komolyan vegyék-e vagy sem – hiszen a tanulmányt ugyan Orbán rendelte, de mit sem tudni arról, beilleszkedhet-e egy ilyen „vének tanácsa” a hivatalos orbáni kormányzati filozófiába. A Népszabadság – amely találva érezheti magát, hiszen az ál-Teller-levéllel a rendszerváltozás utáni magyar sajtó morális mélypontját produkálta – szükségesnek is érzi az elővágást; meg bagatellizálná is a médianorma intézményesítésének ideáját. Szívesen állítaná be álmodozó professzorok életidegen fantazmagóriájának, de azért riadót fúj a saját tábornak: ha ezt mégis elkezdik megvalósítani, odalehetnek a mostani előjogok.
„A média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kell helyezni, mert a sajtó az a terület, ahol a rendszerváltáskor megszerzett szabadsággal a legtöbbször visszaéltek. Ki kellene kényszeríteni az európai sajtóerkölcs érvényesülését.” Úgy van. Szó esik „egy olyan etikai minimumról, amely kötelező lenne mind az írott, mind az elektronikus sajtóban; a vétségek megtorlására pedig törvényi hatalmat kapna egy felügyelő testület”. Ez lehetne akár egy erkölcsileg megtisztított, kibővített hatókörű ORTT is, ám az új grémiumban nem a pártok delegáltjai, hanem „olyan nagy elismertségű intézmények képviselői kapnának helyet, mint a Magyar Tudományos Akadémia, az Írószövetség, a szakmai kamarák vagy az egyházak”. Pálinkás József szerint az új testület az elektronikus és az írott sajtóban is felügyelné a hiteles tájékoztatás érvényesülését.
A Népszabadságnak, amely épp most deklarálta, hogy büntetésből nem megy el többet egy „notórius hazudozó” fideszes képviselő sajtótájékoztatóira, ez kifejezetten rossz hír. Akárcsak az erkölcsbíró Bolgárnak: végképp különválna ugyanis erkölcs és balerkölcs.