Kérdésünkkel kapcsolatban kétfajta vélekedést olvashatunk ki a világpolitikát alakítók nyilatkozataiból. George Bush azt vallja, létezik világterrorizmus, amely minden civilizált nemzetet fenyeget függetlenül attól, melyik földrészen, milyen politikai berendezkedésben él. Ez a felfogás központot, gócokat, sejteket és helyi csoportokat feltételez, és az adott kormány mellett a nemzetközi szervezetek feladatául szabja a valamennyi ellen folytatott könyörtelen harcot.
Sokan viszont azt hangsúlyozzák, hogy nem létezik semmiféle központ, és a világterrorizmus fogalma már önmagában is nonszensz. A különböző országokban működő félkatonai szervezetek együttműködését mindenekelőtt a saját helyzetük, nem pedig a közös ellenség elleni küzdelem szabja meg.
Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a világterrorizmus kifejezés a politikai kommunikáció része. Születésnapja: 2001. szeptember 12. A terrorizmus megítélését illetően létezik a World Trade Center elleni támadás előtti állapot, és az utána következő eseménytörténet. Annak előtte jórészt helyi problémának tekintették a terrorizmust, és legfeljebb irányultsága – ideológiai vagy vallási eredete – szerint osztályozták. A 2001. szeptember 11. után az amerikai külpolitika első számú gondjává előlépett világterrorizmus elleni harc viszont afféle gyűjtőkifejezés: jelenti az amerikaiakkal és szövetségeseikkel szemben tanúsított bárminemű ellenszegülést, és igazolási lehetőség a világ minden táján, ahol egy csoport, félkatonai szervezet vagy titkos hadsereg fegyveres úton kívánja érvényesíteni politikai céljait.
A Bush-adminisztráció sokat tett azért, hogy a világ elé tárja a különböző fegyveres csoportok együttműködésének bizonyítékait. Mindeddig kevés sikerrel. Nagyban befolyásolja a terrorizmusról alkotott képet a washingtoni külügyminisztérium időről időre frissített terroristalistája is, amely azonban sokkal inkább az Egyesült Államok hivatalos álláspontjának valamifajta rögzítése, mintsem objektív mérce vagy bűnlajstrom. Nagy-Britanniánál maradva: az angolok hasonló listájáról az északír békefolyamat előrehaladtával lekerült az IRA, de szakadár szervezetei – Continuity IRA, Real IRA – továbbra is rajta szerepelnek, és nem azért, mert bármelyik aktivista megszelídült vagy megvadult volna egy-két esztendő leforgása alatt.
Újságírói munkám során Belfastban több ízben is találkoztam a Sinn Féin párt – az IRA politikai fedőszerve – képviselőivel. Sem a velük készített interjúkban, sem a háttérbeszélgetések során nem tapasztaltam, hogy bizonyos mértékű szimpátián túl bármiféle közösséget vállalnának például a mozlim világ hasonló szervezeteivel. Régen elmúltak már azok az évek, amikor az IRA aktivistái Kadhafi ezredes Líbiájában és a libanoni Bekaa-völgyben együtt gyakorlatoztak palesztin fegyveresekkel. Valójában persze csak a titkosszolgálatok tudhatják, léteznek-e ma is közös tréningek, kiképzések. Egyes katonai szakértők felfigyeltek arra, hogy a Gázai övezetben és Ciszjordániában az intifáda egyes taktikai elemei kísértetiesen hasonlítanak az IRA „határ menti hadviselésére”, azaz a dél-armaghi hadszíntéren megszokott szabotázsakciókra, orvlövészetre, robbantásokra. Mindez azonban véletlen egybeesés is lehet, arról nem beszélve, hogy a palesztinok éppen elegendő saját tapasztalatra tettek szert néhány évtized során.
A katolikusok lakta Nyugat-Belfastban falfeliratok hirdetik ugyan az ír–palesztin barátságot, erősen kérdéses azonban, hogy a mindennapokban mennyire kamatozik az egymás iránti vonzalom. Ma már leginkább a szimbólumok jelzik a rokon érzéseket. Belfastban például több ízben előfordult, hogy az utcai összecsapásokban a többségi protestáns unionisták izraeli zászlóval, a kisebbségi katolikus köztársaságiak pedig palesztin lobogóval indultak a csatába, értésre adva ezzel a Közel-Keleten harcoló felek iránti szimpátiájukat. Tudni kell persze, hogy a világ bármelyik félkatonai csoportja számára nagy kockázatot rejt a közel-keleti szervezetekkel való kapcsolattartás. Az a tény, hogy a Moszad, az izraeli titkosszolgálat rendszeresen információkkal segíti a briteket és az amerikaiakat, önmagában is gyengíti a közös ügyleteket. Brit források szerint az IRA vezérkara, a héttagú hadseregtanács különös gondot fordít a Moszad semlegesítésére, mert veszélyesebbnek tartja az amerikai és a brit hírszerzésnél. Ez a gondolkodásmód teljesen logikus, hiszen egyetlen fegyveres csoportnak sem érdeke, hogy az „otthoniakon” túl más országok hírszerzésével és elhárításával is meg kelljen birkóznia. Márpedig a kockázat minden nemzetközi kooperáció esetében a sokszorosára növekszik.
A világterrorizmus megítélésénél igen fontos, hogy a fegyveres csoportok maguk sem egységesek. Talán éppen ezért oly nehéz megítélni, kik is robbantottak a londoni metróban. A rejtélyes al-Kaida talán, vagy annak valamifajta európai leágazása? Brit állampolgárságú pakisztániak, önkéntesek vagy szakadárok, esetleg tényleg már az Egyesült Királyságban született brit alattvalók?
Bár a világsajtó gyakran egységesnek láttat egy-egy felszabadítási mozgalmat, ez koránt sincs így. Amikor néhány évvel ezelőtt Belfastban beszélgettem John Kellyvel, a Sinn Féin egyik legtekintélyesebb vezetőjével, a hadseregtanács egykori tagja a szakadár Real IRA céljait firtató kérdésemre mosolyogva így felelt:
„A Real IRA? Olyan emberek a tagjai, akik nem szakítottak a fizikai erőszakkal, úgy gondolják, csak így védhetik meg közösségünket. Ennyit a terrorizmus vádjáról.” Kelly tehát megvédte a Real IRA-t, miközben pontosan tudta, hogy a Sinn Féin egész vezetése az elszigetelésén munkálkodik. Gerry Adams elnöknek sikerült is a saját szervezetét a köztársasági mozgalom fő irányát képviselő erőként megjelenítenie, és aligha fájt a szíve Mickey McKevittért, a Real IRA alapítójáért, akit három évvel ezelőtt hosszú börtönbüntetésre ítéltek.
Azaz a terrorakciókért felelőssé tett csoportok nemhogy a nemzetközi porondon, de sokszor még a saját házuk táján sem tudják felmutatni azt az egységet, amely ellenében bármiféle hagyományos értelemben vett háború megvívható.
A terrorizmus képzeletbeli piacán minden szervezet annyit ér, amennyire képes az elrettentésre. Ehhez mindenekelőtt fegyverek szükségesek. A beszerzésük ma már gyerekjáték, éppen ezért gyakorlatilag lehetetlen kideríteni, honnan származik az adott cselekménynél használt robbanószer, páncéltörő gránát vagy aknavető.
A fenti tétel bizonyítására lássuk a Semtex históriáját. Az egykori Csehszlovákia oly népszerű exportcikkét persze bajosan hasonlíthatnánk olyan termékekhez, mint például a knédlipor. A párhuzam már csak azért sem állja meg a helyét, mert az egykori Explosiva vállalat ügyleteit nem verték nagydobra a kommunista országban. A szóban forgó elnevezéssel ugyanis egy rendkívül veszélyes robbanóanyagot illetnek, amelynek szállítása, forgalmazása hétpecsétes titoknak számított a maga korában. A Semtex könnyen kezelhető, szagtalan, plasztik robbanóanyag, éppen ezért mindmáig különösen népszerű a különböző terror-, gerillaszervezetek és fegyveres ellenállók körében.
*
Mindezek után aligha meglepő, hogy a hírek szerint a londoni merénylők is Semtexet használtak. Márpedig ha az Egyesült Királyságban valaki szóba hozza a gyurmaszerű gyilkos anyagot, azonnal az IRA-ra gondolnak az emberek. Köztudott tény, hogy 1984-ben Kadhafi ezredes éppen akkor fegyverezte fel a köztársasági gerillákat, amikor a brit titkosszolgálatok azt hitték, arzenáljuk végleg kimerült. A líbiaiak négyhajónyi muníciót juttattak el az Ír Köztársaságba, majd az IRA-tagok a zöldhatáron át Észak-Írországba csempészték a szállítmányt. A legóvatosabb becslések szerint is mintegy száz tonna fegyverhez jutott a köztársasági mozgalom, ezer karabélyhoz, valamint rakétákhoz, légelhárító és nehézfegyverekhez, illetve tekintélyes mennyiségű Semtexhez, amelyet előszeretettel használtak későbbi akcióik során. Bár a kilencvenes évek eleje óta csökkent az anyag hatékonysága – tilos fémjel nélkül gyártani, azaz immár kimutatható fémdetektoros ellenőrzéssel is –, azért maradt még jócskán a régiből a titkos raktárakban.
Ebből azonban nem következik az, hogy az IRA szállította a robbanószert a londoni merénylőknek.
Ha azt vesszük, hogy egy Boeing repülőgép felrobbantásához mindössze 30 dekára van szükség belőle, könnyen beláthatjuk, hogy a közepes erősségű londoni detonációkhoz milyen kevés Semtexet kellett vételezniük a merénylőknek. Mindezt érdemes összevetni néhány megdöbbentő számadattal. A szeptember 11-i merénylet után Jan Frolík, a prágai belügyminisztérium archívumának igazgatója azt nyilatkozta, hogy a kommunista Csehszlovákia csak Líbiába 900 tonna, Vietnamba pedig 14 tonna Semtexet szállított. Ilyen módon az elmúlt évtizedekben elképesztő mennyiségű fegyver és robbanóanyag kerülhetett a nagyvilág fegyveres csoportjaihoz. Arról nem is beszélve, hogy az ikertorony leomlásáig mindenfajta kontroll nélkül, öntörvényűen működött a fegyverpiac. Mindössze három évvel az amerikaiak afganisztáni intervenciója előtt a tálibok gond nélkül vásárolhattak vörös higanyt és ozmiumizotópot – a hírek szerint orosz közvetítők segítségével – Európában. Nagy feltűnést keltett az is, amikor 2001 júliusában a Real IRA aktivistáit a szlovákiai Pöstyénben brit ügynökök leplezték le fegyvervásárlás közben. Ilyesfajta esetek tehát szép számmal előfordulnak, de be kell látnunk, hogy még ezek a különös ügyletek sem a világterrorizmus tételét, sokkal inkább a mai világ nyitottságát, átjárhatóságát, magát a globalizáció tényét igazolják.
Látni kell azt is, hogy a különböző csoportok nem egyforma felkészültségűek, és jelentős eltérés mutatkozik politikai megítélésükben, valamint mozgásterüket illetően is. Motivációik és módszereik egyaránt különböznek. Az IRA gyakorlatilag egy évtizede az északír békefolyamat résztvevője, akciókat évek óta nem hajt végre, szakadár szervezeteit felemás érzésekkel szemléli. A baszk ETA röviddel megalakulása után két részre szakadt, és ha hinni lehet a híreknek, a bomlási folyamat még nem ért véget. Ma a radikális iszlám szervezeteknek áll a zászló: esetleges megosztottságukat elfedi a kimeríthetetlen emberi utánpótlás, a dzsihádba vetett hitük, vélt felsőbbrendűségük a világ valamennyi nemzetével, felekezetével szemben. Talán Theo van Gogh gyilkosa, a marokkói származású holland állampolgár, Mohammed Bouyeri fogalmazott a legpontosabban: „Azt akarom, hogy tudják, a hit vezetett. Nem azért vettem el az életét, mert holland volt, vagy mert én marokkói vagyok, és sértve éreztem magam.”
A világterrorizmus fogalma már csak azért sem pontos, mert a konfliktusok teljesen eltérő intenzitásúak. Jelentős eltérések mutatkoznak például az áldozatok számarányában. Az ETA támadásai miatt 1968 óta a rendfenntartó erők 478 tagja és 339 civil vesztette életét, Észak-Írországban harminc év alatt – mindenkit beleértve – erőszakos cselekmények következtében 3300-an haltak meg. Ha ezeket a számadatokat összevetjük a közel-keleti, különösen az iraki veszteséggel, könnyen beláthatjuk, hogy Európában kizárólag alacsony intenzitású konfliktusok léteznek. Csak Irakban másfél ezer amerikai katonát gyilkoltak meg két év alatt, arról nem beszélve, hogy amennyiben nem változik a helyzet, hamarosan tízezrekben mérhetjük az iraki, a zsidó és a palesztin civil áldozatok számát. A csecsen konfliktussal járó veszteség is jóval felülmúlja az európai számadatokat. 1999 óta évi átlagban 300-400 orosz katona és sok ezer civil halt meg a kaukázusi köztársaságban, nem beszélve a túszdrámák gyászos következményeiről. Csak a beszlani mészárlásban több mint háromszáz ember veszítette életét.
Mindebből két következtetést vonhatunk le. Egyrészt a hagyományos európai terrorizmus tömegméretekben soha nem fenyegette az egész kontinenst, mindig is lokális jellegű maradt, még akkor is, ha Londonban és Madridban időről időre áldozatokat követelt az IRA és az ETA hadjárata. Másrészt a közel- és közép-keleti erőszak exportja valóban új fejezetet nyithat a terrorizmus európai történetében. Könnyen meglehet, hogy a madridi és a londoni merényletsorozat csak ízelítő volt, és olyan új terrorhullámról beszélhetünk, amely most Európát fenyegeti. Ennek azonban aligha tudjuk elejét venni az elképzelt világterrorizmus ellen hirdetett háború politikai üzeneteivel.
Szalay Bobrovniczky Kristóf
Szalay-Bobrovniczky Kristóf történelmi találkozón vett részt
