Fél évszázad a katedrán

Tartozom ezzel az írással kedves öreg barátomnak, aki az aratással egy időben tölti gyarapodó születésnapjait, az idén a nyolcvannyolcadikat. Megígértem még a rádiós időkben, hogy egyszer Fél évszázad a katedrán címmel visszaemlékeztetem a színesebb évekre. Aztán amikor néhány évvel ezelőtt eljutottam hozzá, Balogh tanár úrnak elveszett a hangja. Suttogva beszélt, figyelni kellett a szája mozgását. Én mindent értettem, azt is, amikor azt mondta: odaadtam a hangomat. Ott a katedrán vagy dobogón, ahogyan kezdetben illettük a tanári emelvényt. Még ő vigasztalt: megírod. Megkíséreltem hát kétféleképpen. Egy-egy történetet csöndessé vált beszéde szerint, s ahol nagyon elhalkult, átvettem a szót.
„Pozsonyban nyertem tanítói oklevelet, és éppen beleízleltem volna a tanításba, amikor kézbesítették a behívóparancsot. Akkor felírtam az olajos padlójú iskola egyetlen közös tantermében a nagy fekete táblára: »Isten segítségével«, ahol harmadik osztályosoknak Magyarország föld- és néprajzát kezdtem volna tanítani. Nemsokára a gőzösnek nyugatra fújta füstjét a szél, mert a második hadsereggel mi keletre vonatoztunk. A karpaszományos őrmester úr vékony nyári ruhában indult, a zászlós úr fagyott lábujjakkal, hóban vánszorgott visszafelé, de ennek szomorú jeleneteit elmondták előttem mások.”
A pontosság és a megváltozott történelmi idő kedvéért írom, hogy abban a kis faluban a visszatérés idejére már sok minden összebonyolódott, és H. Balogh Istvánék, a szülők kézbeli csomagokkal már a Duna innenső partján voltak, s otthon őt sem várták többé a dobogóra.
„A faluban esténként a félelem járt házról házra, ahol még laktak, és nekem is tanácsolták: addig fuss, míg nem jönnek érted, mert másképp oda jutsz, ahová visznek. Ebből a szívességből nem kértem. Házunk már úgysincs, kenyerem kilátásban szintén nincs, határ a Duna, elég széles, de más is átjutott már rajta. Az első csónakos, akit megfogadtam, kis híján a cseh határőrökhöz vitt: beépített emberük volt. De a járőröző motorcsónak közel a parthoz beborult a vízbe. Én hamarabb vergődtem partra, őt eltakarta a sötét, a szándékával együtt. Másodjára öreg magyar halász vitt át úgy, hogy vizes sem lettem. De most merre? Hol keressem drága szüleimet? Nem nagy ez az ország, de amikor valakit nagyon keres az ember, akkor se széle, se hossza. Három nap kérdezősködés, útbaigazgatás nyomán egyszer csak hazaértem. Öröm és gond egyszerre ült meg bennünket. Téged hogyan tudunk magunkhoz kötni, ez volt édesanyám aggodalma, mert már a kettejük sorsa valahogy rendeződött. Mindenütt születnek jó emberek – mondta apám, és sohase mondta, hogyan, de valahogy elrendezte: egy család vagyunk. Volt már papírom, de a jó tanács úgy szólt: jobb, ha beljebb vagy lejjebb megyek, az biztosabb lesz. Anyám szegény azzal vigasztalta magát, hogy a határ közeléből többször átnézhet a túlsó partra. »Hátha visszavihetitek a koporsómat, mikor eltemettek, mert nyugodni mégis otthon szeretnék…«”
Ezt a kívánságot Balogh tanár úr nem tudta teljesíteni, de legalább a komáromi temetőben – a magyar oldalon – pihennek a szülei. Hanem az ő élete keservesebb lett, mint gondolta. Menyasszonyát a családjával Csehországba száműzték, és öt év is elmúlt, mire családegyesítés címén először hazaengedték Gútára, és még két év, mire átjuthatott Magyarországra.
„Kivártuk az időt. Ő is, magam is. Csak a sok hányattatás, ilyen baj, olyan kór miatt gyermekek nélkül maradtunk. A szomorúságban az volt egyetlen vigasz, hogy ha helyet kellett változtatni, az így egyszerűbben rendeződött.”
Én a katedrás élményeket szeretném hallani, hiszen az a cím: Fél évszázad a tanári dobogón.
„Sietősebbre fogom. Nem életregényt kell öszszerázni, csak egy-egy életrészletet felvillantani, és abból próbáljuk felépíteni a voltat.
A képesítésem kántortanítói volt. Abból a zenei megnyilatkozást elhallgatásra ítélte a idő, a kor, legsimább, ha úgy fogalmazom: a rendszer. Játszottam hegedűn, templomban a harmónium volt a hangszerem, és – mondják – szépen énekeltem. A kántor énekel is. Nekem ebből annyi maradt, hogy ahol jó szívvel befogadtak, egy-egy családi, pincebeli találkozón nem sajnáltam a hangomat. Drága feleségem mondása volt: »István, István, eldalolod a hangodat!« Minden mesterségnek megvan a maga veszedelme. Az enyémnek ez a vége. De ne siessek előre! Tanítóságom első botrányköve egy osztályfőnöki óra volt. Elszóltam magamat. Felszabadítók helyett megszállóknak neveztem az oroszokat, ez volt a vétkesebb mondat, aztán meg a tízparancsolatról beszéltem, hogy a világtörténelemben a törvények formálták a népeket nemzetté. Törvény tartja egybe az emberiséget, ahol az hiányzik egy országból, ott a nép csak népség. Jött a haddelhadd! Fegyelmi. »Pedagógiai eredményei megfelelőek, de a világnézeti tisztánlátása zavaros. Segítjük beiratkozni főiskolára, annak elvégzése után újra taníthat felsőbb tagozaton is.« A járási pártbizottság csavart egyet a büntetésen. Javító-nevelő munka, áthelyeztek egy kis szövetkezethez bérelszámolónak. Levelezőn folytathattam a tanulást. Aztán egy lépcsővel feljebb kerülhettem a helyi termelőszövetkezetben: főkönyvelőnek. Ott tanultam aztán matematika–fizika szakos létemre új számításokat. Ki tud elvenni ötből hatot? Csak a politika. A szövetkezetben hosszú ideig a nincsből osztottuk a semmit, a kirimánkodott állami támogatásokból és felvehető kölcsönökből tartottuk el magunkat, tagjainkat, akik nagyobb részben uradalmi cselédek voltak, tenyérnyi földű emberek, míg azt is be nem kebelezte a szövetkezet.”
A várt nagy változások helyett – földosztás, aztán mindenki erősödjék meg a maga területén – jött a sohase próbált közös. De annak semmi alapja nem volt, mert kifosztott országban, nincstelen emberekkel hogyan lehet új országot építeni?
„Elmondhatom: kenyértelen aratás után kilátástalan cséplés következett, mert cséplőtől a begyűjtőbe, így szólt a parancs, és a mi reménytelen, éppen hogy nem koldus népünk siratta központi rendelkezésre történő kifosztását.
Hátravolt még néhány hold aratnivaló, azt a jég is meggyalázta, a szél is lefektette, kaszahegygyel kellett levágni, és én – a vezetőkkel egy húron pendülve – azt letagadtam. Mikor megszárítgattuk, nagy csendben elcsépeltük, és a terményt kiosztottuk. Négyen vállaltuk, mert olyan hitvány volt az a mag, hogy az ország kenyerét nem engedtük megcsúfolni a gyommagvas terméssel. A szegénységben támadó irigység szava mégis eljutott a pártig: este fekete autós kihallgatásra vittek bennünket, ami jót nem jelentett. »Ki volt a felbujtó? Ki akarta megrabolni a nép vagyonát? Nevezzék meg az osztályellenséget, és bízzák ránk az igazságtevést! Egyet már mondhatnak: a papot elvitettük.« De a nagy veszedelemben négyünket – az elnököt, a gazdászt, a könyvelőt, a párttitkárt – nem tudták megosztani. Álltuk a vallatást, aminek a vége az lett: a beférkőzött értelmiségi – ez én voltam – megzavarta a proletár öntudatot. Kitettek a könyvelőségből, vissza az iskolába! »De ott majd szemmel tartjuk!« A pusztai nép hálálkodott, mégsem esett új kenyér sütése nélkül a cséplés. Más falu, más iskola, de oda már bélyeggel kerültem. Csakhogy számtan-, mértan-, fizikaórákon is lehet a gyereknépet jó irányba mozdítani. Én külön foglalkozásokon készítettem a magunk népét, és csapatostul jutottak be a középiskolába. Ezt észrevették, és áthelyeztek középiskolába, de köteleztek, hogy az egyetemet is végezzem el. Nagyobb örömet nem ajándékozhattak. Mindegy, hogy levelezőn, de tanulhattam is. Szakköröket szerveztem, tanulmányi versenyekre készítettem fel a diákjaimat, és minden év hozott eredményeket is.”
Elérkezett hát a megelégedettség kora, meghozták a szakmai sikerek, emberségesebbre váltott a világ.
„A megelégedettség félrevezető fogalom. Én akkor voltam mindig a helyemen, amikor ott voltak körülöttem a tanítványaim. Tudtam valamit adni a magaméból mások épülésére? Nem tudom, világos-e a szó, a beszéd? Lehangoló csak az volt az életemben, amikor úgy éreztem, a falnak beszélek. Érték, ha a diákjaimat megmozdítottam. Ha jött a visszajelzés a szemek sugarából is. Ha tudássá teljesedett a háromszög szögeinek összege, a hatszor hat eredménye, a vízbe mártott test vízkiszorítása, azt a gyerekek értelme tükrözte vissza. A tanár ott a nagy fekete tábla előtt először olyan, mint egy nagy felkiáltójel. Ha az idők során példa lesz belőle, azt nevezzük nevelésnek. Mert a tanítvány meg olyan, mint egy kincsesláda. Fér bele sok-sok minden, csak segíteni kell neki válogatni. A javát meg kell tartani, a silányságot ki kell dobálni!”
Ez volna hát leegyszerűsítve a pedagógia?
„Soha nem sikerült úgy élnem, hogy ne bújt volna ki belőlem a tanító. Hát még azzal megterhelten, hogy ebből a nyolcvannyolcból pontosan ötvenhárom a tanári asztalhoz, dobogóhoz kötődik.”
Minden ember teljes életre törekszik. Balogh István tanító úr ezt tette hosszú életén keresztül, tudják ezt azok, akik személyesen találkoztak vele akár az iskolapadokban, akár csak úgy az élet során.