Hogyan legyél humoralista (91.)

(HRABAL I.)
Kedves barátom zajos magányával ajándékozott meg. Nem a magáéval, Hrabaléval. Még pontosabban, Tomás Mazal Bohumil Hrabal zajos magánya – könyvével.
Emlékszem, „fénykoromban” (az 1760-as, 70-es, 80-as években) egy másik barátom, a nagy cseh–lengyel–balti–satöbbi irodalomtudor, (a) többek között (közül) elsősorban Hrabalra hívta fel a figyelmemet. Akkor – bevallom – fecsegően hosszúnak, bőbeszédűnek tituláltam írásait az én „üresjárat nélküli”, „sztakatós”, sűrűn robbanó „görögtüzes” előadásaimhoz képest. Azóta „lejjebb adtam” – most éppen a lej is, több nullával… (csakhogy valami naprakészebb aktualitás is legyen végre írásaimban).
Hrabalék epikusan árnyalt stílusán egész írónemzedék nőtt fel – evett is szépen a sárga irigység, hogy én ezzel a végletekig cizellált, elavult, kisipari módszerrel, „minőségi kisiparosságommal” jó, ha háromévenként rukkolhatok elő egy-egy új önálló esttel, miközben az utánam jövő generációk írói már mennyivel termékenyebbek, egyik könyvhétről a másikra, nagyüzemi módon, versenyképesen, szinte futószalagon ontják vadonatúj termelési és egyéb regényeiket. (Leszorított állkapoccsal, „poroszutasan”, hangyaszorgalommal, nincs mese.)
Persze – mondják –, én is hatottam némiképpen a 10–20 évvel később születettekre… de ez csupán biológiai „előny”, rám is a korábbiak természetesen… míg – például – a Karinthyhoz túl közel élők-írók szinte kivétel nélkül (főleg a humorral megáldottak-vertek), Karinthy-epigonok lettek… A máig-holnaputánig utolérhetetlen zsenihez mérve többé-kevésbé mindnyájunkra érvényes ez. Vagy saját hangot ütsz meg, egyéniség leszel, de akkor az csak olyan, mint például az én – eddigi – életművem… (Nem tudom, javíthatok-e még hátralevő életemben.)
Ha valahogy, hát úgy, ha nem szégyellek tanulni azoktól, akik annak idején tőlem (is). És elsősorban azoktól a nagy csehektől-lengyelektől, sokaktól… Formát? Írásművészetet? Azt is, de… Az embert is. A jellemet (-telent).
Hrabal is állandóan a „Ki vagyok?” kérdésével kínozta magát, mint minden igaz gondolkodó – írja szerző a már említett könyvében. – Bár nem vagyok teljesen „igaz”, de néha azért „gondolkodó”, kivagyiság nélkül keresem magam… akár a „Ki vagy te” Kornis-kötetben, akár Esterházy „Hrabal könyve” (könyvében), akár Hrabal könyveiben és a róla szólókban, így Monika Zgustová Fanyar gyümölcsök Édenkertjében is – ahol úgyszintén (mindjárt a fülszöveg legtetején) Hrabalt Hraballal jellemzi.
„…bohóc vagyok tehát, tréfamester, mesélő és házi tanító éppúgy, miként önmagam nagy lehetetlenítője, besúgója, névtelen, fenyegető levelek írója, a semmitmondó híreket lehetséges preambulumnak vélem önmagam alkotmányához, melyet egyre csak változtatok, amivel sosem leszek kész, egy könnyedén felvázolt árnyék skiccében gigantikus építkezést látok, bár csak egy rég beomlott gyermeksír az, ifjúságomtól vemhes öregedő úr vagyok… az önvilágámítás akadémiájának levelező tagja…”
– Igen, ez ő, a világ- és önvilágámító tanonc, majd mester, a nagymenő, a fedett pályás bajnok, Bohumil Hrabal, az író, aki emberszaggal tette emberivé a prózamennyeket. – Az „emberszag” megint csak egy csoda-Hrabal-előd, Szép Ernő remekművét idézi fel. (Vajon olvasta-e Hrabal? s lefordították-e egyáltalán, nem annyi nyelvre, mint az egyébként teljes joggal ünnepeltet, de legalább egy-kettőre?!) Biztosra vehető, hogy nem. De hiszen a magyar olvasótáborból is csupán a „vájt szeműekhez” jutott el…
– Ez utóbbi (jelzett szó) nem – teljesen – öncélú, már-már oidipuszi mélységekig juthat el az ember „vájkálásaiban”, ha a „Ki vagy te” után, mellett, önkezével végzi el önnönmagán az előbb-utóbb megkerülhetetlent.
Ha nem is ennyire drámaian kezdem „öntudatosításomat” – odázom még egy kicsit a könyörtelen oidipuszi „szembesülést” magammal… másra hárítva, vetítve ki… miközben a „szembesülés”-ről a Szép Ernő-i „hogy ki nem sült szégyenükben a szemök”-re asszociálok… De, mondom, kicsinyég ódázok… („Itt ülök – még – csillámló sziklafalon…”) Mégis, mintha rólam – is – szólnának az alábbi Hrabal-sorok (sorsok-talanságok). Nem győzök hálát adni a bukásoknak (iskolaiaknak egyelőre). Szeretem az olyan pillanatok emlékeit, amikor bizonyítvánnyal kezemben sápadtan kiléptem az utcára, és a homlokomra volt írva a félresiklás, az elhagyatottság és a kétségbeesés, amikor azt gondoltam, hogy mindenki kitalálja, hogy elégtelennek találtattam. Mégis mindörökre beleszerettem azokba a helyzetekbe, amelyek során egy pillanatra Jóbhoz voltam hasonlatos, amikor egy, a szfinx karmai között heverő, villámok által sújtott fiatalember voltam, és amikor mégis mindig talpra álltam a kiszámolás előtt, és arra tettem, amire ma is szoktam: az élet ragyogó szépségére és bolondságára.
Minden ilyen bukás valahogy meglazítja a lelket, és több együttérzésre tanít az állatok és több szeretetre az emberek iránt.