Hogyan legyél humoralista (94.)

(HRABAL IV.)
A hátralevő időben – 2006-ig – már nem írókra és újságba írókra, valamint újságírókra lenne szükség – vélekednek a fokozott harciasságra bármikor foghatóak, hanem (párt)katonákra.
Igazi írók erre (a seregben, már mindjárt a sorozáskor) alkalmatlannak lenne elkönyvelve, és visszadobnák az életbe… (irodalomba). Élet és irodalom… – e kettő kell nekem (?) De ki a költő? Akinek a szavak fontosabbak, mint az élet… Külön(b) világot alkotok magam? Ahol a „bizonytalan szavazókra” is hathatok? (Fúj! … tatok… a költő ajkán csörömpöl a szó… szó… szó.)
– Fölöttébb kétes és nehezen kimutatható, hogy egy író szava milyen módon befolyásolja a tömegeket. Élek a gyanúpörrel – Kosztolányi élt… (él és élni fog!) Hogy az író hatását a múltban – a megtörtént („sajnálatos” és örvendetes) események és kész eredmények távlatából tekintve – túlbecsülték. Petőfi az 1848–49-es szabadságharcban viharmadár volt. Ady is – Révai József szerint… (Révai nem), (szerintem). Szerencséjére Petőfinek, Adynak nem kellett már se cáfolni és főleg viszonoznia a viharmadár-dicséretet. Őtőlük a „dögölj meg apám, dögölj meg anyám” kerti – költő – törpéje csak elorozhatta… – Főkultúrcenzor, lopj! (csak rajtakapnak). – Még a „nincsen apám, se anyám” is kicsit korábbi… És életműve… hogy is mondjam csak… valahogy, mintha… (Akkor is, ha J. A. -ból is legszívesebben Joszif Viszárjonovics Attilát kreáltak volna.)
– De hogy kerül ide a csizma… (szobor) … ’56 után… (’68-ban) Hrabal (kocsma) asztalára? Mikor már rég túllépett – mindkettő – a tegnapelőtti, tegnapi és a mai ocsmány kocsmán… A prágai söröző és a budapesti pub, az más! (Víghajós, 1118 Bp., Budaörsi út 7.) Mindketten túlléptek egy hosszú lépéssel… (három krigli seritallal), egy lépés előre… semmit se hátra… A múltba néző csupa(sz) sebet lát…
Petőfi az 1848–49-es szabadságharcban viharmadár volt. – Mégis csaknem bizonyos, hogy ez a forradalom nélküle és versei nélkül is éppúgy kitör és lezajlik, mint Vele, hiszen ezt Párizsban, Bécsben és Pesten egyaránt világpolitikai körülmények tették szükségessé. A kakas azért kukorékol, mert feljött a nap, és nem azért jön fel a nap, mert a (pulyka)kakas kukorékolt. – Tudom, van egy közhit, amely szerint az író a benne lakozó isteni szikra folytán mindent jobban tud s ösztönével, sugallatával, hatodik érzékével azonnal rátapint a bajok rejtett kútfejére, akár a forráskutató. Ezt a regényes és émelygős fölfogást semmi se támogatja. Előttem legalább merőben érthetetlennek tetszik, hogy a kifejezés e művésze miért lásson világosabban az élet, az emberi teendők és követelmények, a politika, a közgazdaság szövevényes és nagy szaktudást igénylő kérdéseiben, mint bárki, mondjuk egy értelmes csizmadia vagy egy értelmes állatorvos.
Nyugtalanul aludnék, ha a világ sorsát az író kezére bíznák. Sok kitűnő alkotót ismerek itthon és külföldön is. Akadnak köztük eszesek, de akadnak olyan buták, mint a tök és olyan hiúk, akik azonnal átnyújtanának az ellenségnek egy egész gyarmatot, mihelyt az, hivatalos átiratban megdicsérné egyik hasonlatukat. Ha van valaki, aki nem született vezérnek, az író az. Nem az már mestersége mivoltánál fogva sem, mely látókörét kis térre korlátozza, a papír síkjára. Az órás szemlélete hasonlít az övéhez. Élesen, finoman akar látni valamit s első gondja, hogy ki is fejezze ezt, sőt – ez az igazság – mindig a kifejezés lehetőségéhez szabja mondanivalóját.
Bohumil Hrabal már 1968-ban leírta, amikor a „Prágai Tavasz” szabadabb légköre az irodalmat is elérte: – Hiába, még mindig fontos az a nietzschei kérdés: mitől szabadul és mihez szabadul valaki? Merthogy a nagyobb mértékű információáradat és a nagyobb mértékű szabadság még nem jelenti azt, hogy jobb könyveket fogunk írni. A történelem szellemének néha érzéke van a tréfákhoz, és amikor kedvezőbb feltételeket teremt az alkotásra, szíves örömest elzárja az írói agyakat tápláló összes csapot, s ezekben az agyakban ezután középszerű terem.
És 1995 májusán: – Azt hittük, hogy a berlini fal leomlását követően, a kommunizmus leverése után új társadalmi viszonyok kialakulásával a keleti országok elárasztanak az új irodalmukkal. De semmi ilyesmi nem történik. Már-már úgy tűnik (föl), hogy ezek az új demokratikus rendszerek az irodalom kárára vannak. (…) Az igazán nagy irodalom csakis a transzcendens helyek megváltoztatásának következtében jöhet létre. Ezek a transzcendens helyek pedig még nem estek át oly mértékű átalakuláson, hogy ennek visszaverődéseként létrejöhessen az irodalom, mint olyan. (…) Van úgy, hogy éppen a tiltás a hajtóerő. Az, hogy nem szabad írni, ugyanabban az időben jelentkezik… ez a bizonyos tiltás párhuzamosan jelenik meg azzal, hogy az ember – kicsit félve – a tiltott felé törekszik. De amikor minden megengedett – akkor szuperzseniálisnak kell lenni! (A kilencvenes évek cseh közegében… az erkölcsi közöny és vakság légkörében nemcsak a tragédiának, de a humornak sincs helye.)