Melyik tehát az igazi Lance Armstrong? Esetleg mindkettő, vagy egyik sem? Talán nem lőjük le a poént azzal, ha már most eláruljuk a választ: az igazságot talán sohasem ismerjük meg. Azt viszont legkésőbb július 24-én igen, hogy Armstrong megnyeri-e hetedszer is a földkerekség leghíresebb kerékpárosversenyét. Többször biztosan nem, mert áprilisban hivatalosan bejelentette: az idei Tour után abbahagyja a versenyzést.
Már a gyermekmesékből pontosan tudjuk, amit későbbi tanulmányaink csak megerősítenek: hogy kemény próbatételek árán születnek a kitalált és a valóságos hősök. Ha valaki olyasmit ér el a sport világában, mint előtte soha senki, még nem lesz hős, „csak” klaszszis sportoló. Ha valaki meggyógyul a halálos kórból, még szintén nem lesz hős, inkább szerencsés és lelkileg erős túlélő. Ha viszont e kettő egyazon emberrel történik meg, aki ráadásul a világ leggazdagabb és legszentimentálisabb országában, az Egyesült Államokban látta meg a napvilágot, emellett a médiában és a gazdasági életben is megállja a helyét, máris megszületik korunk hőse. Róla viszont – talán éppen e kor szelleméből adódóan – időnként kiderül, hogy mégsem teljesen az, aminek látszik, vagy hogy egyszerűen csak: ember.
Lance Armstrong hatszor nyerte meg a Tour de France-t, amire a világ leghíresebb, legpatinásabb kerékpáros-körversenyének százkét éves története során még senki sem volt képes. Közben kigyógyult áttétes daganatos betegségéből, rákellenes alapítványához dől a pénz. Ám a klasszikusan hollywoodi, mégis igaz történetet (a megfogalmazás Armstrong saját internetes honlapjáról való) foltok tarkítják, például a meg-megújuló doppingvádak vagy éppen válása gyermekei édesanyjától. Utóbbi csak megingatja hősi mivoltát, az előbbinek a bebizonyosodása viszont alapjaiban rengetné meg mítoszát.
Ez a mítosz 1971. szeptember 18-án a Texas állambeli Planóban kezdődött: ekkor és itt született Lance Armstrong. Érdekesség, hogy édesanyja, Linda asszony adta a legnagyobb ösztönzést ahhoz, hogy versenyzői pályafutásba kezdjen, de nemcsak két keréken, hanem futócipőben és fürdőnadrágban is, ugyanis eredetileg triatlonozott. Mégpedig magas szinten, hiszen 13 évesen megnyerte az Iron Man mintájára rendezett Iron Kids viadalt, 16 esztendősen pedig már a profik táborába lépett. Akkor ragadt végleg a bicikli nyergében, amikor 1988-ban a Colorado Springs-i központi edzőtáborban tréningezhetett a szöuli olimpiára készülő amerikai kerekesekkel. Az ötkarikás játékokra még nem jutott ki, az 1989-es moszkvai junior-világbajnokságra viszont már igen. 1991-ben megnyerte hazája amatőrbajnokságát, 1992-ben pedig a profik táborába lépett.
Első viadalán, 1992 augusztusában a spanyolországi San Sebastianban finoman fogalmazva sem aratott átütő sikert, hiszen kerékpárosszlenggel szólva ő lengette a mezőny végén a bányászlámpát, azaz utolsó lett, de 1993 nyarán, mindössze 21 évesen megnyerte élete első Tour de France-szakaszát. Verduni diadalával Armstrong lett a francia körverseny második világháború utáni időszakának legfiatalabb etapgyőztese, aztán Oslóban megszerezte az 1993-as országúti világbajnoki címet is. Jelenleg csaknem kilencven profi győzelemnél tart!
Folytatta a fejlődést, 1995-ben a leggyorsabban tekerte le a Clásica San Sebastian világkupa-viadalt (ahol három éve még csak a többiek hátát látta), Limoges-nál pedig újabb Tour-szakaszt nyert. Bekerült az Egyesült Államok 1996-os atlantai olimpiai csapatába, s hazai környezetben az egyéni indításos időfutamban a 6., a mezőnyversenyben a 12. helyen végzett. Az évet a világranglista élén zárta, immár az egyik legjobb egynapos specialistának számított, bár a nagy körversenyek még nem jöttek be neki; csak 1995-ben fejezte be a Tourt, mégpedig a 36. helyen, ’93-ban a 12., ’94-ben a 15., ’96-ban a 6. szakaszon adta fel a versenyt.
Armstrongnak 1996 októberében ennél súlyosabb gondja támadt, amely örökre megváltoztatta az életét: megtámadta szervezetét a rák. Áttétes here- és agydaganatot diagnosztizáltak nála, gyógyulási esélyeit kevesebb mint ötvenszázalékosnak vélték az orvosok. Kétszer megműtötték, s a lehető legkeményebb kemoterápiás kezelést írták elő neki. Önmagának és a szerencsének köszönhetően túlélte a halálos kórt, amelynek legyűrése után volt ereje így nyilatkozni: „Ez volt a legjobb, ami velem történhetett.” S itt nem konkrétan a visszanyert egészségére gondolt, hanem arra, milyen lelki és érzelmi többletet kapott élete legnehezebb akadályának leküzdése során. Más ilyenkor szó szerint örül, hogy él, Armstrongot azonban keményebb fából faragták: egyrészt alapítványt hozott létre a rák elleni küzdelemre, másrészt célul tűzte ki, hogy visszatér a kerékpározás világelitjébe.
Itt egy pillanatra érdemes megállni, mert párját ritkító történet kezdődik. Eddig „csak” adott volt egy kiváló sportoló, aki túlélt egy halálos betegséget. Példákért nem kell messze menni, csupán mondjuk a magyar futballba, s ott beállni a kapuba, ahogy az elmúlt években Szeiler József vagy Kövesfalvi Zoltán tette hasonló daganatos kórt követően. Armstrong azonban egy másik sportág kiváló képviselőjéből lett a valaha volt egyik (s az egyiket sokan zárójelbe teszik) legnagyobb alak, nem mellékesen pedig multimilliomos reklámszerződéseinek köszönhetően. De vajon hogyan? Másképpen fogalmazva: lehetséges-e ilyen csoda egy hihetetlen fizikai megterhelést követelő, ezért fokozottan doppingveszélyes sportágban? Ne feledjük, hogy éppen egy kerékpáros, a dán Knud Jensen halála (1960-ban a római olimpián) mutatott rá elsőként a sportolók doppinghasználatára, illetve ennek lehetséges következményeire. Az azóta eltelt négy és fél évtized pedig jól mutatja, hogy bizonyos sportágakban, így a profi kerékpározásban is rendszeres a meg nem engedett szerek igénybevétele.
Még mielőtt sorra vennénk Lance Armstrong „mennybemenetelének” stációit, le kell szögezni, hogy bár rengetegszer ellenőrizték, soha nem bukott le a doppingvizsgálatokon. Egyetlenegyszer, 1999-ben találtak a szervezetében olyan anyagot – kortizont –, amely tiltólistán szerepel, de orvosi igazolása volt arról, hogy a bőrbetegségére használt krém egyik összetevőjéről van szó. A rák legyőzése utáni, 1998-as visszatérése egyébként a dopping árnyékában zajlott, hiszen ennek az esztendőnek a francia körversenye érdemelte ki a nem túl hízelgő „Dopping-Tour” elnevezést a tömeges lebukások, botrányok, rendőri vizsgálatok miatt. Talán sorsszerű, hogy éppen az az olasz Marco Pantani nyerte (az 1998-as Giro d’Italiával együtt), akit később többször eltiltottak, tavaly februárban pedig kábítószer-túladagolás miatt 34 évesen elhunyt. Lance Armstrong ezen a Touron nem vett részt, hiszen az 1997-es teljes idényt követően az 1998-as egy részét is kihagyta, a második felében viszont – már hazája postája, a US Postal csapatában – negyedik lett a vb mezőnyversenyében és időfutamában, valamint a spanyol körversenyen, a Vuelta á Espanán.
1999-ben pedig beindult az a sporttörténelmi sorozat, amely legendává, hőssé nemesítette a Tour de France-on sorozatban aratott hat diadalával. Az első évben azonnal megnyerte a prológot, majd még három szakaszt, a három hét alatt megtett 3870 kilométeren több mint 7,37 percet vert a második svájci Alex Züllére, több mint tízet a harmadik spanyol Fernando Escartinra. Mivel a Miguel Indurain-érát (a spanyol klasszis 1991 és ’95 között zsinórban ötször lett első) követő évek Tour-győztesei – Pantani mellett a német Jan Ullrich és a dán Bjärne Riis – nem indultak, sokan úgy gondolták, Armstrong sikere nem lesz tartós. Tévedtek. Bár csak egy etapot nyert, 2000-ben újból a dobogó tetejére állhatott Ullrich előtt több mint hat, a spanyol Joseba Beloki előtt több mint tíz perccel. 2001-ben ugyanez lett a dobogós sorrend, a különbség azonban nem sokat csökkent (6,44, illetve 9,05 perc), Armstrong négy újabb szakaszsikert könyvelhetett el. 2002-ben ugyanennyit, Beloki bő hét, a lett Raimondas Rumsas bő nyolc percre maradt mögötte az összetettben.
Most már egyértelművé vált, hogy az amerikai klaszszis nem egy a sok, hanem egy a kevés közül, hiszen 2003-ban a korábbi ötszörös győztesek (a francia Jacques Anquetil és Bernard Hinault, a belga Eddy Merckx, valamint a spanyol Miguel Indurain) nyomába lépett. Ez volt egyébként a legnehezebb diadala, kétszer bukott, többször majdnem kiszáradt, s a végelszámolásnál alig egy perccel előzte meg Ullrichot, valamivel több mint néggyel a kazah Alekszandr Vinokurovot. A német ezüsthalmozó fogadkozott is, hogy megakadályozza Armstrongot sporttörténeti hatodik diadalában, de a 2004-es Tour megint sétagaloppnak tűnt: Ullrich ezúttal a dobogóról is lecsúszott, a harmadik, az olasz Ivan Basso és a második, a német Andreas Klöden egyaránt hat percen kívül maradt az amerikai mögött.
Így leírva ez mind szép, de a háttér a legszebb. Felkészülései során Armstrong mindent a „nagy körnek” (Grande Boucle, ez a Tour de France beceneve) rendelt alá. Nem indult a többi jelentős viadalon, például a Girón és 1998 óta a világbajnokságokon; 2000-ben nyert ugyan egy bronzot a sydneyi olimpiai időfutamon, de a tavalyi athéni játékokat már kihagyta. Jogos tehát a vád, hogy mellékesnek tekinti az idény nagy részét, ám a Tour-sikerek egyértelműen ellentételezik mindezt. Emellett szenzációs gárdát verbuvált maga köré, amelyben megtalálhatók az őt az Alpokban és a Pireneusokban segítő hegyi menők, valamint azok az időfutam-specialisták, akik a csapatdiadalt biztosítják a US Postal (az idén már Discovery Channel) és annak ékköve számára. Maga Armstrong a hegyekben és az időfutamon is a legjobbak közé tartozik, de Sándor Pál Ripacsok című filmje óta tudjuk, hogy egyedül nem megy. Ez sem.
De megy-e meg nem engedett szerek nélkül? Elemeztük, hogy a profi kerékpározás legnagyobb rákfenéje a dopping; az Armstrongot ért meg-megújuló vádak azonban még sohasem nyertek bizonyítást. A klasszis és a US Postal már a 2000-es viadalon gyanúba keveredett, hiszen a csapat szállásán tiltott szereket találtak. Két év múlva mégis megszűnt a nyomozás, mert a rendőrségnek nem volt elég bizonyítéka, a versenyzők akkori vér- és vizeletmintái pedig negatívnak bizonyultak.
Aztán Franciaországban megjelent egy könyv L. A.-ügyirat: Lance Armstrong titkai címmel, amely főképpen a kerékpáros korábbi brit masszőrnőjének nyilatkozata alapján fogalmazta meg vádjait. Emma O’Reilly azt állította (s állítását a párizsi rendőrségen is megerősítette), hogy munkaadója rendszeresen erythropoietint, közismert nevén EPO-t szedett, vagyis vérdoppingolt. Állítólag a masszőrnek kellett titokban átvennie, majd használat után eltüntetnie a tiltott szereket és az injekciós tűket. Armstrong beperelte a könyv szerzőit, David Walsht, Alan Englisht és Pierre Ballestert, elérte, hogy ne adhassák ki művüket Angliában, kapott több mint kétmillió euró kártérítést, de azt nem sikerült elérnie, hogy a francia kiadás minden kötetében függelék szóljon arról, hogy ártatlan. A gall hozzáállást jellemzi, hogy az idén januárban éppen e könyv alapján Annecy alpesi városka rendőrsége bírói utasításra nyomozásba kezdett Armstrong ellen. Március végén egy újabb volt alkalmazottja, bizonyos Mike Anderson vádolta meg az austini bíróság előtt. Az egykori csapatkísérő azt mondta, hogy tavaly anabolikus szteroidokat talált a kerékpáros fürdőszobájában. A vallomás annyiban sántít, hogy Andersonnak félmillió dollárral tartozik volt munkaadója.
A doppinggyanú Damoklesz kardjaként élete végéig ott lebeghet a legenda felett, aki magánéletében sem tudott megmaradni a hős szeplőtlen szerepkörében. Betegségéből kilábalófélben, 1998-ban házasodott meg, felesége, Kristin még a kemoterápiás kezelés előtt levett sperma segítségével három gyermeket szült neki; az asszony és a kicsik rendre feltűntek a Tour de France eredményhirdetésének dobogójánál. Aztán 2003 elején elhangzottak az első hírek az álompár közötti feszültségről, majd élete legnehezebb diadala után – most már legalább tudjuk, hogy magánéletbeli gondok tették azzá – Armstrong békében elvált feleségétől. Jelenlegi barátnője a kilencszeres Grammy-díjas, nála majd egy évtizeddel idősebb énekesnő, Sheryl Crow.
Lance Armstrong a csúcson van. Többször választották az év emberének, az év sportolójának, az év kerékpárosának, az idén márciusban a francia Sportakadémia 1911-ben alapított díjával tüntették ki; az általa forgalomba hozott Livestrong nevű karkötő, amelynek bevételét (eddig több mint hétmilliárd forintnak megfelelő összeget) a rák elleni küzdelemre fordítják, elnyerte a Business 2.0 nevű amerikai üzleti magazin díját. Minden ajtó kinyílik előtte, George Bush amerikai elnököt a barátjának mondhatja. Mégis pontosan tudja, mi a tétje a 2005-ös, sorrendben a 92. Tour de France-nak, élete utolsó megméretésének: „Győzelem vagy vereség” – mondta április 19-én, amikor hivatalosan bejelentette, hogy az idei francia körversenyt követően visszavonul.
Hős? Legenda? Sportbálvány? Talán igen, de azért várjuk meg a Tour végét.
szén monoxid
Szén-monoxid-mérgezés gyanújával vittek kórházba egy embert
