Kulturális Trianont emlegetett a Magyar Szemle cikkírója, Gogolák Lajos, amikor 1930 őszén beszámolt „az ifjú csehszlovák köztársaság agg elnökének, Masaryk Tamásnak” alsósztregovai látogatásáról. A magyar emlékekben oly gazdag vidéket bejárván úgy határozott ugyanis a csehszlovák állam megalapítója, hogy magyar tudományos, irodalmi és művészeti akadémiát alapít. Masaryk Akadémiát, amelynek egyik első s legfontosabb megbízatása Madách Imre méltó síremlékének a felállítása lett volna. Tomás Masarykot ugyanis állítólag igen megdöbbentette Madách Imre sírjának látványa.
A présház kinézetű, kívül-belül düledező Madách-kripta a nemzeti múltat tisztelő hazai értelmiséget is elkeserítette, például azt a Horánszky Lajost, a „literary gentleman mintaképét” (Márai Sándor nevezte így), aki Batsányi János, Batthyány Lajos, Liszt Ferenc és Tisza István szobrának felállításáért is oly sokat fáradozott. De nem tudta, miként változtathatna a szégyenteljes helyzeten Budapestről, pénz és hivatalos megbízatás nélkül. A csehszlovák államelnök alsósztregovai látogatásáról szóló sajtóhíradás azonban határon innen és túl egyformán felrázta az alvó lelkeket. No, nem annyira, hogy pénzt is biztosítottak volna a Tragédia írójához méltó emlékműre, de el lehetett kezdeni a kilincselést felállítása érdekében. Pénze egyébként a Masaryk Akadémiának sem volt, így azután a Szőnyi Endre és Wimmer Ferenc tervei szerinti Madách-síremlék mindörökre csak terv maradt. Horánszky Lajos ellenben, aki a szavát mindig megfontolta, s Márai szerint „ha egyszer kimondott valamit, az úgy zengett, mint egy kúriai ítélet”, nem hagyta annyiban a dolgot. Kért, kérvényezett és folyamodott. Először a Kisfaludy Társasághoz fordult, majd az Akadémiához, harmadjára pedig a képviselőházhoz (Madách Imre annak idején tagja volt mind a három testületnek). Segítőtársakat keresett (és talált Berzeviczy Albert akadémiai elnök személyében, Fabinyi Tihamér pénzügyminiszterben, Giller János szlovenszkói ügyvédben, a síremlékszobrot megalkotó Rigele Alajos szobrászművészben és az ügyet különböző kölcsönökkel előremozdító Ravasz László püspökben). Levelekkel ostromolta Horánszky Lajos a minisztériumokat, a – ma úgy mondanánk – civil szervezeteket, és a saját pénztárcáját is meg-megnyitotta a Madách-emlékmű érdekében.
Olykor a sajtó is a segítségére sietett. Amikor például a hazai közvélemény feledni kezdte Masaryk sztregovai látogatásának történetét, az egyik legnépszerűbb író-újságíró, Harsányi Zsolt frissítette fel nemzetünk romló memóriáját. Két évvel az elhíresült elnöki vizit után hangulatos cikkben számolt be a Pesti Hírlap hasábjain arról, mit talált a Madách-kriptában Alsósztregován. Koszorút Tomás Masaryktól, nefelejcsbokrétát a lányától, Alice Masaryktól. A hölgy ugyanis, akinek szlovák, morva és amerikai felmenői voltak, pontosan tudta, hogy a mi Madách Imrénknek a beszédes nevű nefelejcs volt a kedvenc virága. Budapestről hozatott tehát egy csokorravalót. Egyébként tanítani lehetne, milyen leleményesen építette fel és zárta le emlékezetjavító írását Harsányi Zsolt. Még a diadalkapuról is van két bekezdése, amelyet Sztregova birtokosai állítottak az előkelő vendégek fogadására. A feliratot – természetesen – Az ember tragédiájából választották: „Küzdj, és bízva bízzál!”
Csehszlovákia tudós államelnöke, aki mielőtt a gyakorlati politika rögös útjára lépett, bécsi és prágai egyetemeknek volt nagy nevű professzora, feltehetőleg pontosan tudta, kinek szólnak, mire utalnak az öles betűkkel fölírt magyar szavak. A XX. századi história azonban aligha értette Madách gondolatait, szülőhelyével ugyanis a kritikus időkben csúf játékot űzött. A település hovatartozásáról 1938-ban és 1939-ben zajló tárgyalások mindenesetre csak hátráltatták a Madách-emlékmű felállításának ügyét. Nehezítették a dolgot a Madách-utódok zavaros birtokügyei is. (A földdarab, amely a Tragédia szerzőjének és családtagjainak hamvait takarta, egy mezőgazdasági részvénytársaság tulajdonába került, 1939-ben már az ő belátásuktól függött, hogy egyáltalán meg lehet-e közelíteni Madách Imre földi nyughelyét. A pozsonyi Brázda tulajdonosai azonban, úgy tűnik, olvasták Az ember tragédiáját.) Kemény évtized telt el a csehszlovák elnöki vizit és az emlékműavató között. Akik Rigele Alajos alkotását, az ég és föld között lebegő férfialakot (a Tragédia Ádámját?) először megpillantották, talán már nem is örvendezhettek a viszontagságos körülmények között teljesített nemzeti feladat elvégzése fölött. Abban a dokumentumgyűjteményben, amelyet Horánszky Lajos unokája, Horánszky Nándor most könyv alakban közreadott, mindenesetre nem találni olyan iratmásolatokat, amelyek a fényes ünnepségekről számolnának be. Az alsósztregovai Madách-síremlék című kötet azonban így is tanulságos olvasmány. Ismertetője a kornak, amelyről még mindig igen hézagosak az ismereteink, kiegészítője az irodalomtörténetnek, amely mind a mai napig keveset foglalkozik Madách Imre utóéletével. És hírmondója annak a felelősséggel gondolkodó értelmiségi rétegnek, amely erkölcsi parancsként élte meg a nemzeti múlt tiszteletben tartását és ápolását, az önzetlenséget és az összefogást.
„A magyar nemzet létfenntartásának mai nehéz, küzdelmes harcait csak szellemének és műveltségének a fegyverzetével vívhatja meg” – olvasható Horánszky Lajosnak a képviselőházi elnökhöz írt beadványában. Nem üres frázisok voltak a szavai, mindennapjainak a gyakorlatába plántálta bele gondolatait. S utódainak is jól megtanította, fabatkát sem ér az élet szellemi vállalások nélkül. Ha nem így cselekedett volna, most nem tarthatnánk a kezünkben unokájának, Horánszky Nándornak a könyvét, amely nem csak a nagyapát dicséri.
(Horánszky Nándor: Az alsósztregovai Madách-síremlék. Madách Könyvtár – Új folyam, 41. Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)
Donald Trump és Benjamin Netanjahu munkavacsora keretében tárgyal
