Köznapló

Július 7., csütörtök
Nem szoktam beállni semmiféle sorba, ezért abba sem fogok, amelyik Kóka gazdasági és mosolyminiszteren köszörüli a nyelvét, mellesleg okkal: nevezett politikus köztéren mondott méretes ostobaságokat. Soron kívül szólok hát egy nógrádi faluról, a neve Tereske – Rétságtól öt kilométerre találni, hatszázan lakják, gótikus temploma 1490 körül épült, területén két régi kastély áll, hajdan a Barcza, illetve a Huszár családoké –, ennek a falunak a vegyesboltjában olvashatja a vásárló a kutya-, macskaeledeles részhez érve, hogy a konzervek emberi fogyasztásra alkalmatlanok… Ha ezt ki kellett írni, így, ilyen egyértelműen, akkor annak oka volt. Akkor ebből valaki vagy valakik ettek. Nem kutyák, nem macskák – emberek. Az étvágyak sokfélék, a fent említett miniszter például méretes cikkben hozta tudomásunkra, hogy a magyar vállalkozók sikerre éhesek, majd így folytatta: „Tisztelem ezt a vállalkozói kört, mert képesek eltartani magukat, családjukat. Mert önállók, szabadok, nem függnek senkitől. Mert többségük minden hónap elején fizeti az alkalmazottakat.” Kicsit lassabban, Kóka úr, ebből a mondatlavinából mintha hiányozna valami! Nem árulja el nekünk, ki fizeti azokat, akiknek figyelmeztetést kellett írni, ne egyék már meg azt a konzervet, amelyet kutyáknak gyártanak? Az a felirat ugyanis azért került oda, mert bizony, bizony, vannak, akiknek az is siker, ha néha akad ebédre valami húsféle. A legjobb tán olyan fajta volna, amit Gyulán vagy Szegeden a Picknél gyártanak, ám mint hallom, Kaposvár után onnan is pöckölik ki az embereket. A magyar húsiparnak, amely az első világháború óta nyereséges, mi több, híres volt, nemcsak a henteseinket lerohanó Németországban üzentek hadat, itthon is a nyakára tették a kést. Nem sok választ el bennünket attól, hogy ne legyen többé itthoni húsból itthon gyártott gyulai kolbász vagy szalámi. Viszont van helyettük bőven halból, csirkéből, bárányból készült gusztusos Whiskas. Tán azért is, mert úgy hallották Európában, hogy errefelé megesznek mindent. Eszik a Neckarsulmban csak keletre szánt csokoládét, a bajorok tejpótlékból készült sajtjait – ezeket egyetlen boltban sem látni a Lajtától nyugatra. Miért ne ennék meg éppenséggel a Whiskast? Erre egyetlen orvosság van: a bojkott. El kéne határozni, hogy hétfőtől hitvány, mérgezett, hamis külföldi ennivalót nem veszünk! Egyedül így védekezhetünk – amit ők persze támadásnak fognak mondani. Nem baj. Ennél fontosabb, hogy akkor majd tisztességes áron veszik át a magyar gazdától a tejet, a mézet, a málnát meg még annyi mindent, és talán eltűnik a tereskei vegyesboltból az a figyelmeztető tábla…

Július 8., péntek
Londont lelkileg is megrázta a robbanássorozat. Mint Aczél kollégám írja: „Ezt nemcsak jelképszinten, hanem igen gyakorlatiasan is jól kitervelték.” A brit főváros közlekedésének szíve, a metró megbénult. A hírügynökség szerint ötvenketten haltak meg, hétszáznál több a sebesült. Szörnyű, mondja az ember, de aztán eszébe jut egy s más. Például egy tanácskozás a brit és az indiai vezetők között jó nyolcvan éve Delhiben, maga az alkirály, Lord Irwin vezette, s egy részletét szinte szó szerint adja vissza Lord Attenborough Gandhi-filmje. „Szeretnénk a törvények ügyében valamilyen egyezségre jutni önökkel” – ezzel kezdte az alkirály, amire a sovány, mezítlábas, kendőszerű gyolcsot, dótit viselő Gandhi válaszolt: „Bocsásson meg excellenciád, de itt már véleményünk szerint nem a törvényekről van szó. Úgy gondoljuk, el kell ismerniük, hogy mások otthonában parancsolgatnak. Hiába legjobbjaik igyekezete, a dolgok természetéből adódik, hogy megaláznak, leigáznak bennünket. Itt az ideje, hogy távozzanak…” „Már megbocsásson, Mr. Gandhi, de brit adminisztráció híján csak káosz várna az országra!” „Higgye el, kérem, nincs nép a földön, amely ne becsülné többre a saját rossz kormányát bármely idegen hatalom nagyszerű kormányánál.” „Csak nem képzeli, hogy mi egyszerűen kisétálunk Indiából?” „De igen. Előbb-utóbb ki kell vonulniuk, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy százezer angol nem tarthat kordában 350 millió indiait, ha azok nem hajlandók együttműködni…” Nem ismerem a számarányokat, hány angol és amerikai tartja kordában ma az afgánokat és az irakiakat. Ennél sokkal fontosabb, hogy az iszlám országaiban nem felejtették el, mit műveltek a századok során az angolok keleten. Nem felejtették el Arábiai Lawrence-t, nem felejtették el azt, hogyan darabolták szét országaikat önkényesen az 1921-es kairói konferencián, és emlékeznek arra is, hogy az erőszakmentességet hirdető Indiában 1919 tavaszán Dyer tábornok parancsára 1650 célzott lövést adtak le a katonák a békés tömegre, amelyből 1516 talált, 379 pedig ölt. A Londonba visszatérő tábornokot mégis hisztérikusan ünneplő tömeg fogadta, és az angol nők szép öszszeget gyűjtöttek „a birodalom hősének”. És persze felidézhetjük azt is, amit egy amerikai szerző, Karin Armstrong Mohamed-könyvében olvastunk: „Mióta a világ világ, a nyugati ember nem tudta eldönteni, hogyan közeledjék az iszlámhoz: a Mohamed hitéről bennünk élő kép elnagyolt és elutasító, napjainkban saját magunk cáfolunk rá fennen hirdetett toleranciánkra és büszkén vallott érzékenységünkre azzal, hogy megvető pillantásokkal méregetjük a mozlimokat gyötrő fájdalmat és elkeseredést. Az iszlám nem satnyul el, nem tűnik el a föld színéről, de mi is jobban jártunk volna, ha egészséges fejlődése töretlen marad. Ma már csak reménykedhetünk, hogy még nincs túl késő.” Az amerikai szerző könyve 1992-ben jelent meg Londonban. Későn… Azóta Armstrong asszony újraválasztott elnökének, W. Bushnak a száján kicsúszott az a szó, hogy „keresztes háború”, és aki tudni akarja, mit jelent ez az iszlám világ számára, lapozza fel Amin Maalouf A keresztes háborúk arab szemmel című könyvét. Addig nem lesz béke sehol, amíg – Gandhit idézve – ki nem vonulnak. Mindenhonnan. Mert ha nem, akkor még több helyen robbannak bombák, és születnek önkéntes merénylők.

Július 12., kedd
Nyáron fél ötkor ébredek, ötkor irány a fürdőszoba, ledörzsölés durva kefével, tus hideggel-meleggel, majd leterítem a plédet, és jógázni kezdek, utána reggeli, befejezve köszönet azoknak, akik ételt-italt adtak, és íróasztalhoz ülök. Ma is ez volt a menetrend, ám egy percre kinéztem az ajtón, és megláttam egy éti csigát. Tegnapelőtt esett, tegnap ömlött, ma szemerkél, ilyenkor előteremnek a semmiből; házával a hátán szívósan nyomta magát előre. Megmosolyogtam az igyekezetét, de szólt a feleségem, menjek, kész a reggeli. Olajba mártott kenyeret ettem, megszórtam pirospaprikával, remek zöld teát ittam hozzá, ízlett, mégsem erre figyeltem: nem ment ki a fejemből a csiga. Kinéztem a teraszra, ott volt még, pontosabban nem ott, arrébb két-három arasszal. Igyekezett betyárul, de mivel a merőleges kőfal felé haladt, újra elmosolyodtam, aztán mentem a szobámba dolgozni. Egy nógrádi faluban jártam a minap, tíz napra főiskolások szállták meg összeírni a régi házakat. Mértek, rajzoltak, fényképeztek, kikérdezték a háziakat; nem is értékmentésnek, sokkal inkább országépítésnek láttam a munkájukat. Először velük beszélgettem, aztán irányító tanárukkal, majd a polgármesterrel, két csuda öregasszonnyal, a szembejövőkkel, teleírtam egy szótárfüzetet, szereztem egy könyvet a falu történetéről, és azon gondolkoztam, mivel kezdjem az írást, ám a csiga fogva tartott: merre járhat? Már jóval odébb volt, de így is csak másfél métert haladt, és hirtelen feltámadt bennem a kíváncsiság: hová megy? Miért épp a merőleges kőfal felé tart, amelyet, úgy véltem, képtelenség megmászni. Ám ekkor megszólalt egy hang, és azt kérdezte: te tudod-e, hová mégy? Azt feleltem, hogy mindjárt vissza a szobába, leülök, és írni kezdem a riportot… És aztán? Aztán bizonnyal ebédelek, majd folytatom… Aztán? Lemegyek a boltba, útba ejtem a könyvtárat, mert tizenötödikén bezár… És aztán? Mi ez a folytonos „aztán”? Csak annyi, hogy egy helyben jársz, hisz ezek napi kötelességek, amelyek bár rendben tartják kapcsolatodat a világgal, de tudod-e, mit akar a lelked? S amit akar, ahhoz igazítottál-e földrajzi célt? Tíz éve akarod látni Isztambulban a Hagia Sophiát, hogy megérezd falai közt, miért nem fér meg ma egymással keresztény és mozlim, holott a hatalmas kupola alatt megfér: ott vannak a bizánci mozaikok, és ott az arab betűs Korán-idézetek, miként a mórok idején Granadában helye volt a szellem asztalánál egy harmadik széknek is, amelyiken zsidó ült – miért nem mész el Isztambulba, hogy megnézd mindezt? Talán azért, mert még nem tudom, ki volna az az asztalos, aki képes elkészíteni olyan alkalmatosságot, amely mellé le lehet ültetni mind a hármat, sőt kerül hely negyedikként a cigánynak is. És? Hátha te vagy az az asztalos? Én? Miért ne? Nézd meg, hogyan küzdi magát egyre följebb a meredek kőfalon a csiga: csupa remény, bizakodás, pedig nagy pakkja van… Látom. És biztos, hogy végig bírja? Végig bírta. Délután a kőfal tetején volt, pedig küzdelme reménytelennek látszott.