Küzdelem az életért

Lassan felocsúdik a világ a hosszúra nyúlt szombati nap után – véget ért a Live 8 megakoncert. Tíz helyszínen, négy kontinens nagyvárosaiban kínáltak egyedülálló zenei csemegét a jelen lévő kétmillió embernek. Becslések szerint a monstre közvetítést több száz millió ember kísérte figyelemmel a világhálón és a televízión keresztül. Nem túlzás azt állítani, hogy glóbuszunk legnagyobb szabású koncertsorozata egy pillanatra ráirányította a figyelmet a szenvedő Afrikára. Ráadásul – ízlése szerint – bárki felfedezhette a neki tetsző irányzatot vagy zenekart, legyen szó a tinibálvány Robbie Williamsről vagy az ősz fejjel is hihetetlenül jól zenélő The Who- vagy Pink Floyd-tagokról.
Nagy kérdés persze, hogy elegendő-e a jóakarat. A szervezők végig hangoztatták, hogy maga a kezdeményezés vajmi keveset változtat a fekete földrész szenvedésein, azonban bíznak a józan ész diadalában, a világ vezető hatalmainak fokozottabb segítőkészségében.
Való igaz, senki nem fogadhatja el a megdöbbentő számadatokat: minden harmadik afrikai alultáplált, az éhínség következtében három másodpercenként életét veszíti valaki a kontinensen. És akkor még nem beszéltünk a különböző járványokról, az AIDS és az Ebola pusztításairól, a megismétlődő sáskajárásról, a humanitárius katasztrófák sorozatáról. Ami Bob Geldof kezdeményezését illeti, a zenészek Afrikának nyújtott segítsége mindössze csepp a tengerben. Az 1985-ös Live Aid-koncerten – mai értéken számítva – mintegy százmillió font gyűlt össze az éhezők megsegítésére. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a kezdeményezés pénzben ki nem fejezhető erkölcsi hasznáról – érveltek az akkori és mai szervezők, és ebben tökéletesen igazuk van.
Csakhogy a Live Aid erkölcsileg emelkedett pillanatai után is minden maradt a régiben. És félő, hogy a történet megismétlődik. A globalizáció az elmúlt húsz évben elemi erővel tört előre világunkban, s miközben felbomlott a kétpólusú világrendszer, Kelet-Közép-Európa népei visszanyerték szabadságukat, megszűnt a Szovjetunió, Afrika semmilyen tekintetben nem változott. Szimbolikus és valóságos értelemben a ruandai holokauszt, egymillió lemészárolt hutu és tuszi máig kísértő emléke fejezi ki döbbenetes erővel az embertelen állapotokat. Ott és akkor, 1994-ben megeshetett, hogy a magát család- és nőügyi miniszternek nevező asszony parancsára erőszakoltak meg tuszi nőket és gyereklányokat. Miközben mindennapi leveleinket felváltottuk e-mailekkel, mobiltelefonok lepték el a világot, eredményesen kutatjuk a világűr titkait, Afrikában bozótvágó késekkel gyilkoltatott a kormány biztatására felbujtott csőcselék.
Ugyanaz a homo sapiens. És micsoda reménytelen távolság! Micsoda jólét, biztonság az egyik, micsoda reményvesztettség a másik oldalon! Esélyegyenlőtlenség Afrikában, illúziók a nyugati világban.
A szombati philadelphiai koncerten az 1776. július 4-én aláírt amerikai függetlenségi nyilatkozat egy részletét idézték. Az ismert passzus szerint minden ember egyenlőnek született, a Teremtő egyaránt felruházott bennünket elidegeníthetetlen jogokkal, köztük az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való joggal. Sajnos, a monstre koncerten arról nem esett sok szó, hogy Afrikában nem jogfilozófiai harc folyik, hanem afféle struggle for life, küzdelem az életért. Azért a bizonyos falat kenyérért, amely az egyenlőség és egyéni szabadságjogok megnyugtató közelsége helyett valóban életet menthet. Éppen az afrikai nyomor láttán fel kell tenni a kérdést: milyen tekintetben egyenlő a kunyhók mélyén haldokló, legyek lepte, AIDS-es kisfiú és példának okáért a Robbie Williams-slágerekre csápoló túlsúlyos angol kamaszlány? Tartok tőle, hogy a tetszetős jogelveken túl semmilyen tekintetben sem, hiszen az élethez való esélyüket illetően az egyikük eleve ledolgozhatatlan hátránnyal indult. Be kell látni azt is, hogy az afrikai problémahalmaz megoldására nincsenek általánosan alkalmazható receptek. A rövidlátást jól példázza Chris Tucker színész nyilatkozata a philadelphiai koncerten: „Az Egyesült Államok arra az eszmére épül, hogy minden ember egyenlő. Épp ezért a nyilatkozatot újra és újra kell olvasnunk, hinnünk kell benne, s ez segít.” A szombati rendezvény hiányosságként róható fel, hogy a jelszavak és szózatok tengerén túl elsikkadt a legalapvetőbb kérdés: ha nem így, akkor hogyan?
A válasz meghaladta a szervezők erejét és képességeit. Valamifajta hamis hitben, ha jobban tetszik, az értelmiségiekre oly gyakran jellemző érzelmi túlfűtöttségben ringatóznak mindazok, akik csak és kizárólag a G8-akat hibáztatják mindenért. Az Edinburgh-ban tanácskozó vezető politikusok persze nem az ártatlanság mintaképei – háborúkat indítanak, kíméletlenül leszámolnak ellenfeleikkel, időnként nyilvánvalóan nem mondanak igazat, és így tovább –, de a fekete kontinensen bekövetkezett tragédiának nem ők a kizárólagos felelősei. Afrika már akkor hátrányos térségnek számított, amikor Bush és Putyin még meg sem látta a napvilágot.
Amikor Bob Geldof az afrikai országok teljes adósságának elengedését, 25 milliárd dollárnyi készpénzt és történelmi áttörést követel, nyilvánvalóan nem számol a realitásokkal. Önmagában attól, hogy az afrikai kontinens adósságait elengednék, s az egyes államoknak gyorssegélyt juttatnának, minden maradna a régiben, hiszen ha magát a struktúrát érintetlenül hagyják, a zsarnok kormányok tovább garázdálkodhatnak. Afrikában mindenekelőtt a politikai klíma megváltoztatására van szükség. Nigériában az egymást követő rezsimek hat Marshall-tervnek megfelelő, összesen mintegy 220 milliárd dollár közpénzt sikkasztottak el az elmúlt évtizedekben. Ennek az összegnek a nagyságát akkor lehet felbecsülni, ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanezen időszakban az egész afrikai földrész jutott ilyen összegű nyugati segélyhez. Bár Nigériának 35 milliárd hordónyi olajkészlete van, a 130 milliós lakosság kétharmada kilátástalan nyomorban él, egyharmada írástudatlan, 40 százalékának nincs biztonsággal fogyasztható ivóvize. Robert Mugabe Zimbabwéjében azóta él soha nem tapasztalt nyomorban a fekete társadalom, amióta kiseprűzték az országból a mezőgazdaságot fenntartó fehér farmereket. Afrika tehát legyen az afrikaiaké – kétkedés nélkül tegyük magunkává ezt az igazságot, ugyanakkor ne keverjük össze a vágyálmokat és a realitásokat! Még akkor sem, ha egy jól sikerült gitárszóló az álmok birodalmába repít bennünket.