A pozsonyi csata után, amelyben Luitipold őrgróf bajor fejedelem és Gyermek Lajos keleti frank király egyesített seregei megsemmisítő vereséget szenvedtek Árpád nagyfejedelem törzsszövetségétől, Nyugat-Európa " megtanulta félni a magyarok nyilait".
A pozsonyi csata volt a honfoglaló magyarság első nagy honvédő háborúja
A keletről érkező magyar törzsek szakaszosan, több hullámban vették birtokba a Kárpát-medencét. Utoljára a Dunántúlt szerezték meg a 900. évi nagy hadjáratuk során. A győzedelmesen előretörő magyar lovascsapatok egészen Linzig jutottak el, ám itt a bajor fejedelemnek sikerült megállítani a magyar törzsszövetség seregének további előrenyomulását. A magyarok fennhatósága alá került területek és a Keleti Frank Királyság új határát így a Fischa és a Morva folyók jelölték ki.
A Keleti Frank Királyság Nagy Károly felbomlott Frank Birodalmának volt az egyik utódállama 843 és 962 között. A Keleti Frank Királyság négy német hercegségre oszlott, Svábföldre vagy Alemanniára, Frankföldre, Szászföldre és a Bajor Fejedelemségre. A királyság fővárosa Aachen volt.
Még ezt megelőzően, 895-ben Árpád nagyfejedelem legyőzte Szvatopluk seregeit és megsemmisítette a Morva Fejedelemséget, majd betört a Keleti Frank Királyság területére is.
Látva a magyarok erejét, Arnulf keleti frank király szövetséget kötött Árpáddal,
ám Arnulf 899-ben bekövetkezett halála után az őt trónon követő fia, Gyermek Lajos felrúgta a szövetséget és Hatto mainzi érsek, valamint Luitipold őrgróf bajor fejedelem erőteljes biztatására a magyarok ellen kezdett szervezkedni. A pápa és a német püspökök támogatásával a "pogány magyarok kiirtására" és az egykor a Frank Birodalom fennhatósága alá tartozó Dunántúlról, sőt, az egész Kárpát-medence területéről való kiűzésére szövetkező németek fondorlatos tervet eszeltek ki a háború megindítására.
904 nyarán a Fischa mellett táborozó Gyermek Lajos a keleti frank-magyar szövetség megerősítésének ürügyén a táborába hívta a magyarok Árpád mellett egyik legbefolyásosabb vezérét, Kurszánt. Amikor a keleti frank király meghívását gyanútlanul elfogadó Kurszán és kísérete megérkezett Gyermek Lajos táborába, a király parancsára orvul lekaszabolták a magyar küldöttséget.
Pápai áldással törtek a "pogány" magyarok kiirtására
Kurszán meggyilkolása után Gyermek Lajos és Luitipold őrgróf pápai áldással egy hatalmas, több tízezer főből -egyes kortársak szerint százezres - sereggel kerekedett fel 907. június 17-én az Enns (Ensburg) alatti táborból, hogy megsemmisítsék a "barbár pogányokat". Az óriási seregnek névlegesen Gyermek Lajos volt a főparancsnoka, de a Duna jobb és bal partján kelet felé vonuló két hadoszlopot ténylegesen Luitipold őrgróf és Theotmár salzburgi érsek vezette. A Duna két partján haladó sereg ellátását Sieghart gróf dunai flottája biztosította. Ám a magyar lovas portyázók szinte a keletifrank-bajor armada felkerekedésével egyidejűleg felfedezték a táborbontást, és - szélsebes lovaiknak köszönhetően -, alig egy-két nappal Gyermek Lajos seregeinek megindulása után már jelentették is a készülő német támadás hírét a dunántúli törzsszállásoknak.
A véres kard körbehordozása, vagyis a dunántúli törzsszállások mozgósítása villámgyorsan megtörtént.
A Dunántúlon letelepedett törzsek az utókor történészeinek becslése szerint rövid időn belül- még a német hadoszlopok beérkezése előtt -, nagyjából 40 ezer harcost küldtek a Duna Pozsonnyal szembeni partján gyülekező magyar seregbe. Már a német hadak felvonulás során kisebb- nagyobb magyar portyázó csapatok ütöttek rajta Luitipold őrgróf seregtestén, folyamatosan zaklatva és fájó veszteségeket okozva a bajor fejedelemnek. A pozsonyi csata eseményeit legrészletesebben leíró és eredeti források felhasználásával készült krónika, Johannes Aventius 1522-ben nyomtatásban is kiadott Bayerische Chronicon-ja beszámol ezekről a felvonulás közben elszenvedett veszteségekről.
Már a Pozsony alatti csata megkezdése előtt a német sereg főemberei közül életét vesztette Utto freisingi és Zakariás brixeni püspök,
akik a magyar portyázók áldozataivá váltak számos katonával és lovaggal együtt.
Az állandó rajtaütéseknek az volt a célja, hogy lelassítsák a német hadoszlop vonulását és így időt nyerjenek a dunántúli magyar törzsek harcosainak összegyűléséhez, illetve hogy megakadályozzák Luitipold és Theotmár seregtesteinek egyesülését. Az egyik ilyen rajtaütésben vesztette életét maga a hadtestet parancsnokoló salzburgi érsek is. Mindez baljós előjel volt a németek számára a nagy és döntőnek szánt összecsapás előtt.
Kétségbeesett és véres menekülésbe torkollott az elbizakodott támadás
A portyázó magyar előőrsök rajtaütéseitől megfáradt és szétzilálódott hadtest július 4-én délelőtt állt fel hadrendbe Pozsony alatt. A magyarok a rohamra induló német páncélos lovassággal és az őket követő gyalogsággal szemben a jól bevált ősrégi keleti sztyeppei harcmodort alkalmazták. A könnyű fegyverzetű, íjjal, fokossal, pányvával és szablyával felszerelt magyar lovasok látszólag felvették az ütközetet, majd színleg megfutamodtak, maguk után vonva a "barbárok vereségtől" fellelkesedett német nehézlovasságot.
A "menekülő" magyar lovasoknak a vélt győzelem mámorában úszó németeket sikerült becsalniuk egy két oldalról dombok által határolt és viszonylag keskeny mélyedésbe, amelyből szélsebesen kivágtattak. Miközben a megzavarodott német nehézlovasok rohamát lefékezte a keskeny szoros ami miatt egymásra torlódtak, előléptek a mélyedést két oldalról határoló dombok fái között addig elrejtőzött magyar íjászok, és pusztító nyílzáporral árasztották el a csapdába esett németeket.
A kétségbeesetten menekülő németekre szörnyű vesszőfutás várt, amíg a folyamatos magyar nyílzáporban kifelé futottak a halálos csapdává vált katlanból.
De akik túlélték és kijutottak azoknak sem értek véget még a megpróbáltatásaik. Amint ugyanis sikerült kiérniük, a katlant övező dombokat megkerülő magyar lovasok két oldalról halálos fergetegként zúdultak a nyakukba. A még életben maradt és a keleti harcmodort nem ismerő lovagok sorában véres rendet vágtak a félelmetesen rikoltozva és szablyáikat villogtatva sebes lovaikon előtörő magyarok. Hogy teljes legyen a szégyenteljes német vereség, a magyarok gyújtónyilaikkal felgyújtották és megsemmisítették Sieghart gróf értékes utánpótlást szállító flottáját is.
A "barbár" magyarokat mélyen lenéző Luitipold őrgróf a seregével együtt veszett oda
Theotmár hadának gyászos pusztulása azonban nem jelentette a csata végét, hiszen a Duna túlsó oldalán ott állt még Luitipold őrgróf érintetlen hadteste is. A bajor fejedelem Theotmár vereségével viszont nehéz helyzetbe került, mert a jobb parti német sereg és a dunai flotta megsemmisülése miatt nem maradt senki, aki képes lett volna megakadályozni a magyarok átkelését a Dunán.
Mindezek ellenére Luitipold őrgróf még ekkor is dölyfös magabiztossággal készült a "pogányok" elsöprésére.
A bajor fővezér hamis magabiztosságában komoly szerepet játszott, hogy ő is felült a magyar taktikai cselvetésnek. A Duna túlpartjára átkelt magyar sereg először összecsapott a bajor előhaddal, majd hátat fordítva a németeknek fejveszett "menekülésbe" kezdett. Luitipold a győzelem édes ízét ízlelgetve teljes seregével a "megfutamodott" magyarok üldözésébe kezdett, és gyanútlanul bevágtatott a Dévényi-szorosba. Ekkor kürtszó harsant és az elöl "menekülő" magyar könnyűlovasság hirtelen megfordult.
A magyar harcosok már vágta közben kifeszítették visszacsapó íjaik húrjait és visszafordulva fergeteges nyílzáport zúdítottak a diadalittasan utánuk galoppozó német lovasságra. Az első sorokban vágtató német lovagok közül sokan amikor lefordultak a lovaikról úgy néztek ki mint a sündisznó, a testükbe fúródott nyílvesszők tömegétől. A szoros sziklái mögül előbújt magyar íjászok folytatták a mészárlást; az öldöklő csatában szinte a teljes német sereg megsemmisült, elesett a "barbár" magyarokat mélyen megvető Luitipold őrgróf is, és csak néhány hírmondó tudott elmenekülni, hogy megvigye a gyászos vereség hírét Gyermek Lajosnak.
A magyarok nyilaitól ments meg Uram bennünket!
A felbomlott német sereg maradványait üldöző magyar harcosok egészen Ennsburgig jutottak, amelynek falai között a keleti frank király, Gyermek Lajos éppen a szerencse forgandóságáról elmélkedhetett. A vár alá érkezett és a bástyákra nyilazó magyarok azonban váratlanul megfordultak és elrobogtak Ennsburg falai alól. Az ősi keleti cselvetés ez alkalommal sem maradt sikertelen; a király parancsára kinyitották a várkapukat, hogy a várőrség utánaeredjen a "menekülőknek", és megpróbáljon kegyetlen bosszút állni a magyarokon.
Amikor a királyi katonaság a magyar sereget beérve felfejlődött, megismétlődött a dévényi katasztrófa: a magyar lovasok hirtelen visszafordultak és pusztító nyílzáport zúdítottak Gyermek Lajos seregére, majd fergeteges lovasrohammal legázolták az életben maradottakat.
E rövid időn belül bekövetkezett három katasztrófális vereség hatására most már a keleti frank király is menekülőre fogta a dolgot
és Passauba mentette az irháját. A "pogány" magyarok elpusztítására indított nyugati keresztesháború rettenetes és megalázó kudarcba fulladt; nemcsak hogy nem sikerült a "barbárok" kiverése a Kárpát-medencéből, hanem még Árpád hadai hódítottak meg újabb német területeket egészen az Enns folyóig.
Mind a mai napig tisztázatlan, hogy Árpád nagyfejedelem a pozsonyi csata alatt, vagy pedig az ütközetet megelőző napokban hunyt-e el. Ami viszont történelmi tény, hogy a pozsonyi csata zárta le életművét, a magyar honfoglalást. A pozsonyi győzelemmel a törzsszövetségi alapokon álló Magyar Fejedelemség európai hatalmi tényezővé vált. A fényes diadal jó egy évszázadra elvette a nyugati hatalmak kedvét attól, hogy a magyarok országára támadjanak; megtanulták respektálni a honfoglalók íjainak és szablyáinak erejét.
Nem véletlen, hogy a pozsonyi vereség után kezdtek el Európa templomaiban így imádkozni: " A magyarok nyilaitól ó Uram, ments meg bennünket!"
A 907. július 4-én lezajlott pozsonyi csata:
- a honfoglaló magyar törzsszövetség első honvédő háborúja volt,
- melynek során súlyos, megsemmisítő vereséget mértek az országra törő német hadakra,
- és ami a honfoglalás lezárásával megalapozta a magyar államiság lértejöttét is.
