MI A MAGYAR?

Farkas Mihály egészen szabad szárnyára botsátotta vólt a’ maga Klára nevű leányát, s az annyának tellyességgel nem vólt szabad ellene szóllani; mellyre nézve bezzeg lett is egy jóféle leány! […]
De addig úszik a’ tök, hogy egyszer el merül; éppen így járt ez a’ szép leányka is; mert történt, hogy ekkor valami tzifra aranyos ruhás úr ment látogatására, a’ ki ámbár kapitányi méltóságot viselt, de mindazonáltal olyan istentelen parázna ember vólt, hogy minden alávaló kurvákhoz is hozzá tette magát; sőt a’ mi nagyobb gonoszság, még az ártatlan életű szüzeket is fő nyereségének tartotta meg fertéztetni ’s veszedelembe keríteni. E’ hát el hitetvén Farkas Kalárával, hogy őtet el fogja venni, ’s nagyságos asszonnyá tészi; rá vette, hogy háljon vele; és más nap’ útnak indulván, meg ígérte a’ leánynak, hogy ekkor ’s ekkor bizonyosan el fog érette jönni, ’s haza viszi. […] Ez a’ hamis lelkű gonosz úr pediglen soha még tsak annak tudakolására sem jött viszsza, mint van Farkas Kalára.
Ő hát szegény; mihelyt viselősségét meg érzette, halhatatlanul kezdte szégyenleni, ’s a’ hasa növését, a’mint lehetett, mindenképpen el szorította; mert a’ többek között, az is forgott előtte; hogy annál inkább ki kapnak a helységbeli leányok rajta, és belőle tsufot űznek, ha a baját észre veszik; mivel ő az előtt egyiket sem vette fel is.
Kalára tehát az apjához ment, és kétségbeesve kérdezte, mitévő legyen. Az apa azonban részeg fővel rá vágta, hogy „süsd meg!” Mikor aztán megszületett a gyermek, Kalára szégyenében is, őrületében is, a befűtött kemencébe tette, ahol a szegény kis magzat meghalt.
Apa is, leánya is félőrülten tömlöczbe kerültek. A csábító sorsáról pedig a következő fejezetben értesülünk, mellyben elő adatik „egy szüzet megszeplősített rút életű úrnak halálos betegségében írott igen keserves levele”.
A’ ki a’ szüzeken erőszakot tészen,
Örökös büntetést az Istentől vészen.
Fog talán szolgálni valami kis vigasztalásodra, midőn ezen levelemből látod, hogy a’ te szűz leányodnak meg rontója nagyobb boldogtalanságba esett; mint a’ megrontatott; ’s az ámító nagyobb kínok közt gyötrődik, mint az el ámíttatott. A’ te leányod volt az utolsó azok között a’ sok ártatlan lelkek között, a’ kiket én a’ magam buja indulatjának fel áldoztam; és sokszor ki katzagván magamban az ő együgyűségét, melly szerént el hitte vólt, hogy én ő érette vissza menvén feleségül fogom el venni; azután kevés napokkal a’ regementre mentem, ’s ott tsak hamar egy piatzi kurvával hálván, a’ kinek különben is én vóltam a leg első meg rontója, éppen érdemem szerént meg fizetett nékem, mert azt a fertelmes nyavalyát, a’ franzut reám ragasztotta. […]
Mármost semmi orvossággal az orvosok rajtam könnyebbíteni nem tudnak! – már elevenen el rothadok! – a rettenetes büdösség, melly a’ testemből ki gőzölög, majd hogy meg nem öl magamat is – minden emberek irtóznak, és futnak én tőlem, mint valamely iszonyú pestistől. […]
Igen sokan így járnak pedig azok közül, a’ kik úgy képzelik, hogy a’ városi nagy, pompás házakban való élet tsupa arany élet; és a’ kik a’ városokban lenni szokott hivalkodást nagyobbra betsülik, az mind Istennek, mind embereknek tettző mezei életnél. Életemnek leg utolsó lehellésével is örömest azt kiáltanám én minden falusiaknak, ha kiálthatnám, hogy: tsak! maradjatok meg ott, ’hol laktok; és mind ifjak, mind leányok kerülve kerüljétek el az én hozzám hasonlókat!
Részlet a Szükségben segítő könyvecske című kiadványból (1790)