Mi a MAGYAR?

A dohányzásról
A dohányzás, mely ma már oly szenvedéllyé vált, hogy többé a római néppel nem panem et circensest kiáltana a nép, a fejedelmi korban csak névről volt ismeretes. Európát nem oly régen boldogítja, mert Amerika felfedezése gazdagítá vele a világot. Nicot mint füvész 1560-ban ismerteté; Drake 1586-ban kötött ki pipázva Plymouthnál; s 1633-ban IV. Murat szultán még halállal bünteti a pipázó törököt; a szivart csakis 1830 körül hozá be Paris. S ha Apor a múlt század elején elmondhatá, hogy semmi nyájasság, ha nincs tubák-piks vagy pfei-tubák – holott még gyermekkorában csak a kocsisok, darabontok pipáztak –, úgy mi is azt mondhatjuk a szivarról.
Egyébiránt a dohányzás kezdete Erdélyben 1658-ra esik, mint a mikor négy évig füstölték dohánnyal és porral Erdélyt a törökök. Egyelőre a papi székek keményen tüzeltek ellene; minek természetes következménye lett a titokban pipázás, mi számtalan égéseket vont maga után. 1670-ben a törvényhozás is síkraszállt: kimondaték, hogy valaki a hazába hozná vagy vele kereskednék, veszesse dohányát s minden vele található vagyonát; ki pedig vele élne, ha jószágos, 50, ha egyházhelyű, 12, ha nemtelen, 6 ft-ot fizessen. De úgy látszik, a pipatűz a törvényczikk ellenére is tovább harapódzott; honnan 1683 mártiusában Segesvárott mint haszontalan és káros szer prescriptiójára új törvényczikk kél; de csakis a büntetés szelídítése kedvéből látszatik újra szőnyegen; mert ekkor már nemesre csak 12 forint büntetés szabatott, míg a népen 6 forint meghagyatott. E törvényczikk már termesztése ellen is szót emel, úgy a portubák ellen is. E sem használt, miért is a fennebbi törvényt 1686-ban megújíták: hihetőleg az akkori szolgabíró restellte büntetni a pipázót, míg maga ment elöl a pipázásban. Honnan a tilalmazás 1688-ban tehát még keményebbet hoztak: mely azokra, kik dohányt vetnek, földjük vesztését szabá; azokra pedig, kik szívják, főtisztekre 200, regálistákra 50, birtokosokra 30, egyházhelyi nemesre 12, jobbágyra 6 forint vete. De ugyan e törvényczikk magyarázza meg a sebes harapódzása okát is, midőn azt mondja: „megtiltottuk ugyan, de a büntetéssel a tisztek abutáltak, s midőn a szegény embereket exequálták volna is, egyfelől a szegény embernek marháját hajtották, másfelől a pipa a szájokban volt”. Így küzde a törvényhozás az élettel. A nemzeti fejedelmek után alkotott főkormányszék a dohányárulást egy görögnek haszonbérbe adja, tehát bizonyos monopolium kezdődik: s mégis a népen egy, két, három forintot csikortak a tisztviselők, míg a gazdagabb körökben a pipázás egész hazában széltibe folyt. Mígnem 1702. márt. 21-én gr. Bethlen Miklós kancellár a főkormányszékhez hathatós iratot intézett, melyben megírta, hogy emberi és isteni jogszerűség ellen van, hogy a szegény népet büntessük, míg a dohány haszonbérbe adása s folytonos pipázás által a hatalmasok a törvényt eltörlötték. Minek következése lőn, hogy a dohánytilalom határok közé esett, vagyis a pipázás csakis az utczán és gyúlékony épületek között kezdett tiltatni.

Vendégfogadásról, vendégszeretetről
„Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek.”
E felirat volt olvasható egy kapun a forradalom után. Ha valamely nolentes volentes protegalni, ismertetni akaró turista meglátta volna, s nem tudja, hogy ott Demanx fordítója s illetőleg bővítője lakik: most mind beszélhetnénk magyar vendégszeretetről; mind idézhetnők Bethlen Miklóst, ki a XVII. század közepén azt írja egy franczia úrhölgynek, miszerint: Magyarországot és Erdélyt az ember egy pénz nélkül keresztülutazhatja, s nemcsak a jobb házaknál, hanem még a népnél is terített asztal vár reája. (…)
Szállást kérni úri háznál megbántás lett volna. Csak egyenest behajtattak. (…) Éjjel-nappal szívesen láttak mindenkit, annyira, hogy a kaput csak czifraságnak tarták. S a lovagkor e szokása annyira korunkra jött, hogy Sebessy Istvánról, Udvarhelyszék királybírájáról beszélik, hogy 1848-ban amint hazamegy, kapuját betéve találja; mi ez? kiált fel fiaihoz, hetvenkét év alatt még nem láttam betéve e kaput, hagyjátok nyitva, míg élek; aztán nem bánom, tegyétek be, ha meghalok.
Mikor a magyar a másikhoz lépett, barátságosan kezet szorított. S ezen szokás oly általános, hogy maga a király, ha magyar úr ment hozzá, vele kezet szorított. A férfiak émelyítő csókolódását civilisatoraink hozák be, a hová behozhaták.
Szemelvények Kővári László Magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című munkájából (1860)