Negyedik világháború

Kontinensünk képtelen lesz megvédeni magát, ha nem lép, ha nem nyirbálja meg az oly nagy becsben tartott szabadságjogokat – állítja Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő, akivel a Londont ért támadások után a terror természetéről, a vele szembeni tehetetlenségről, a világ kiszolgáltatottságáról beszélgettünk.

2005. 07. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Bekövetkezett a napokban az, amivel a brit főváros régóta számolt, reagált szkeptikusan a minapi robbantásokra Charles Clarke belügyminiszter, míg London rendőrfőnöke azzal „nyugtatja” a polgárokat, hogy szerinte nem kérdéses, ismét robbantanak a városban. Hová jutott a világ, mi folyik négy éve a terrorizmus ellen indított általános háború, a nagy nemzetközi összefogás címén?
– A brit titkosszolgálat a világ egyik legjobbja volt és maradt. Eddig minden merényletkísérletet fel is derítettek – bár ezeket nem hozták nyilvánosságra –, most az egyszer azonban mellényúltak. Ez pedig óriási árat követelt.
– Ezután pedig szokás szerint szinte azonnal bejelentették, hogy az al-Kaida volt a tettes. Nem misztifikálja-e a világ Oszama bin Laden szerepét és az al-Kaidát, miközben itt már valami másról, a terroristák újabb, második generációjáról van szó?
– Ezek a terrorszervezetek laza kapcsolatot tartanak az al-Kaidával, s amikor nyilvánosságra hozzák, hogy ez áll a merénylet mögött, azt a közvélemény, a jobb megértés kedvéért teszik. Aligha mondana valamit a széles tömegeknek, ha csupán a kis sejtek, szervezetek nevét közölnék. Az al-Kaida alapvető ideológiája a dzsihád, célja az Egyesült Államok elpusztítása, a jelenlegi szaúd-arábiai hatalom megbuktatása, Irakban független muzulmán kormány felállítása, s nem csupán az amerikaiak kiűzése, valamint az utóbbi időben a szervezet ellen fellépő Pervez Musarraf pakisztáni elnök megbüntetése, elűzése. Manapság egyébként már nem a történelmileg meggyengült Oszama bin Laden jelenti a fő veszélyt, hanem azok az al-Kaidához laza hálózatban kapcsolódó tagszervezetek, sejtek – köztük hozzánk legközelebb a Bosznia-Hercegovinában és Albániában meghúzódók –, amelyek ma már nélküle, önállóan képesek és készek is lépni. Nyugati hírszerzési adatok szerint csak Nagy-Britanniában mintegy 10-15 ezer hívük van e csoportoknak, s ebből hat-hétszázan részt vettek az afganisztáni és iraki fegyveres harcokban. Jelenleg az eredeti al-kaidás vezetés 70 százaléka vagy halott, vagy fogságban van, de hatékonyabbak, mint korábban. Ennek magyarázata, hogy az al-Kaida nem szervezetként, hanem teljesen laza hálózatként működik. Mindezt Oszama bin Laden egykor az amerikaiaktól tanulta, s most sikeresen alkalmazza. Egyébként már nem is a második, hanem a harmadik generációról van szó. Brit belső adatok szerint a merénylők jelentős része olyan harmadik generációs muzulmán, akiknek már a szülei is Nagy-Britannia területén születtek. Nagy probléma, hogy még ez a nemzedék sem érzi úgy, hogy képes integrálódni a nyugati társadalomba. Ennek megfelelően ma lehetetlen megmondani, hogy mikor és hol lesz a következő terrorcselekmény. Megdöbbentő például az a németek által nyilvánosságra hozott adat, miszerint az országban 26 ezer török származású – ide sorolják a kurdokat is – szélsőséges muzulmán van.
– Ha már Németországnál tartunk, említést érdemel, hogy a G8 ülésének résztvevőin kívül az első gesztust Otto Schily belügyminiszter tette Nagy-Britannia felé, akit egykor a Baader–Meinhof-csoport védőügyvédjeként ismert meg a közvélemény. Ez arról árulkodik, hogy hatalmasat változott a világ harminc év alatt. Nemcsak Schily járt be nagy utat, hanem más lett a terrorizmus természete is. Hogy csak egyet említsek ennek jellemzői közül: egykor ismert személyiségek voltak a célpontok, míg most a látvány, a hatás, a megdöbbentés a legfontosabb…
– Terrorizmus a történelemben mindig volt és mindig lesz. Igazi fénykorát a hidegháború idején élte, amikor az erre vállalkozók minden létező segítséget – fegyvert, pénzt, logisztikát – megkaptak vagy a szovjetektől, vagy az amerikaiaktól, mert mindkét fél a saját támogatottját szabadságharcosnak, míg a másikét terroristának tartotta. Ennek a korszaknak a terméke Oszama bin Laden is, aki Szaúd-Arábia egyik leggazdagabb családjába születve gyermekkorától támogatta a nemzetközi terrorizmust, a nyolcvanas években pedig áttette a székhelyét Afganisztánba. Alapvető célkitűzése volt elejétől fogva, hogy a föld egészén pániszlám kalifátust hozzon létre. Később visszatért Szaúd-Arábiába, majd miután a kilencvenes években kiutasították, megjelent Szudánban, majd ismét Afganisztánban kötött ki. Ahogy konspirál, az világszínvonalú. A tömegkommunikáció korában eljutottunk oda, hogy már teljesen mindegy, ki hal meg. Az a lényeg, hogy másnap az újságok első oldalaira kerüljenek a terroristák.
– S a jövő még sötétebbnek tűnik…
– Így van. Alapvető probléma, hogy aszimmetrikus háborúkról van szó, ez pedig azt jelenti, hogy bár Nagy-Britanniáé a világ egyik legnagyobb hadserege, de nem tud hova odacsapni. Lehetetlen ugyanis megmondani, hogy honnan jöttek a terroristák. Ettől kezdve a vezetők vagy vállalják az olyan intézkedések meghozását, amelyek alapvetően megnyirbálják a nyugat-európai évtizedes szabadságjogokat, vagy védhetetlen lesz Európa. Ez persze a Nyugat másik rémálma, és alapvetően ütközik minden liberális nézettel, de előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Mondok erre egy csúnya példát, ám módszerként eredményes. Amikor a második világháborúban Japán megtámadta az Egyesült Államokat, az amerikaiak táborokba gyűjtötték az ott élő japánokat, és a háború végéig ott tartották őket, majd bocsánatot kértek tőlük. Lehetetlen volt ugyanis megmondani, hogy az ott lévők közül kik szimpatizálnak Amerikával és kik a japán császársággal. Bármilyen szörnyű, de Európának lépnie kell, különben elvész! Napjainkban oly mértékű a migráció, a legális és illegális bevándorlás, oly mértékben lehet megvenni embereket eszmékkel és pénzzel, hogy egész országok válnak védtelenné.
– Ebben a helyzetben aligha tűnik helyes reagálásnak, ha egyes államokat nyilvánítunk latroknak, a terrorizmus támogatóinak…
– Ez valóban annyira sértő, hogy e kijelentését maga Bush is visszavonta.
– Akkor mi lehet az üdvözítő stratégia? Van egyáltalán ilyen?
– Nem is a stratégia kidolgozása, hanem a végrehajtása a nehéz. Az afrikai szegények megsegítésére a G8 által most elővezetett program például csodálatos, szépséghibája azonban, hogy a Nyugat nem egy ilyet letett már az asztalra, de soha nem hajtotta végre. Pedig így lehetne csökkenteni a terroristák bázisainak számát, az ilyen lépések híveket szereznének, s nem napi, hanem történelmi középtávú eredménnyel járnának. Felhívom azonban a figyelmet egy dologra. Ha megnézzük, hogy kik robbantanak, kik a migránsok, akkor kiderül, ők nem a legszegényebbek, hanem a szerencsétlen középréteg tagjai. Ezen egyszer el kellene gondolkodni, hogy a merénylők nem a munkanélküli analfabéták közül kerülnek ki, hanem ellenkezőleg, a valami miatt sikertelen, frusztrált középrétegből. Ezt a réteget pedig nem tudják integrálni sem a németek, sem a britek.
– Ha azonban azt nézzük, hogy 2001. szeptember 11., a terrorizmus elleni általános háború meghirdetése óta csaknem négy év telt el, s a helyzet egyre rosszabb, akkor nem lehet, hogy az eddig alkalmazott stratégiával is baj van?
– Ezen a napon amerikai értékelés szerint megkezdődött a negyedik világháború. E nézet szerint a negyvenes évek második felétől a Szovjetunió széteséséig, a kommunizmus bukásáig a harmadik világháború zajlott. A hidegháború vége után Amerika alvó hatalom lett, s főképp a nyolcévi demokrata kormányzás alatt – döntően önhibájából – kiszorult a világ ügyeiből. Két esemény jelentett fordulatot ebben a helyzetben. Az egyik Koszovó ügye, amely azt bizonyította az amerikaiaknak, hogy nem létezik európai közös kül- és biztonságpolitika. Másként fogalmazva, az Egyesült Államoknak több olyan lépést kell felvállalnia, amely európai feladat lenne, de erre a szövetségesek még saját portájukon is képtelenek. A másik szeptember 11., amely Washington számára a várhatóan 30-40 évig tartó negyedik világháború kezdetét jelentette. Európa erre azonnal úgy reagált, hogy ő nem áll háborúban, tehát 1945 óta soha nem látott módon került szembe egymással e két szövetséges, a NATO két pillére. Ez is szeptember 11. hatása. Elkezdődött ugyan egy szoros együttműködés, a titkosszolgálatok valós adatcseréje, a szervezetek átalakítása, de lényegében nem sikerült az ilyenkor alapfeladatnak tekinthető beépülés Oszama bin Laden közvetlen környezetébe és a legismertebb terrorszervezetekbe. Nyilvánvaló, hogy sok minden történt, hiszen merényletek sorát lehetett megakadályozni, de ha azt veszem, hogy ma Nyugat-Európában tízezrével vannak olyanok, akik készek életüket adni a terror háborújában, akkor azt kell mondanom, hogy ennek a háborúnak eddig a legjobb esetben is annyi az eredménye, hogy megúsztunk néhány merényletet. Ez ugyanis szeptember 11. óta „csak” Madridban, Isztambulban, most Londonban vagy kétszer Casablancában sikerült, de a háború folyik, és lehetetlen megmondani, hogyan ér véget. Nyilvánvaló, hogy az egyik oldalon van egy elszánt terroristacsoport, amelynek alapvető célja a jelenlegi világrend erőszakos megváltoztatása, a másikon pedig egy olyan Nyugat-Európa, amelyik képtelen összefogni, ahol nagyon-nagyon utálják az amerikai politikát.
– Az Egyesült Államokkal manapság nem egyszerű együttműködni. Legalábbis annak, akit zavar a partnerség aszimmetrikussága.
– Hangsúlyozom, hogy együtt kell működnie. Nyugat-Európa mozgástere ugyanis jelentősen szűkült az említett folyamatok következtében, nem hajtotta végre azokat a szükséges katonai fejlesztéseket, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy önállósodjon. Jelenleg nincs önálló nyugat-európai katonai erő, a NATO európai pillére csakis Amerikával együttműködve képes részt venni a válságok rendezésében. Legfeljebb jelei vannak annak, hogy Nyugat-Európa tenni akar valamit, de a valóságban évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy e térség ne riválisa, hanem néhány területen legalább partnere legyen az Egyesült Államoknak. Hogy csak néhány példát említsek: nincs megoldva a légi utántöltés, a műholdas felderítés, mindaz, ami a nagyhatalmi politikához szükséges. Nyugat-Európa ezért egyelőre csak verbális szinten tud „nagypolitikát” folytatni. Jól mutatja a helyzetet a terrorizmus szempontjából sem utolsó fontosságú közel-keleti konfliktus is. Megfigyelhetjük, a pénzek nagy részét már régóta Nyugat-Európa adja, a politikai, katonai döntés azonban az Egyesült Államoké.
– Rendben, Amerikának ma valóban sok tekintetben nincs alternatívája a világpolitikában. Az egyedül ütőképes hatalom, amely mellé Európa nem képes felnőni. A terrorizmus elleni harc hatékonyságát azonban hatványozottan csökkenti, hogy Washington sok esetben ezt a háborút is beépítette stratégiai érdekérvényesítő rendszerébe, birodalomépítésébe. Nem vált ezzel hiteltelenné a terrorizmus elleni harc mint kifejezés is?
– Ez egyszerre igaz is, meg nem is. Amikor az Egyesült Államok Afganisztánban elkezdte a terrorizmus elleni háborút, akkor a világ döntő része felsorakozott mögé. Amikor azt mondta, hogy Irakba be kell vonulni, sokan óvatosabbakká váltak, amivel ugyanis Bagdadot vádolta – hogy tömegpusztító fegyverei vannak, bizonyítható a kapcsolata a szeptember 11-i támadással –, abból semmi nem bizonyult igaznak. Ebben a pillanatban a háború új célja a demokrácia amerikai értelemben vett terjesztése lett a világban, de ettől a szövetségesek már nagyrészt elzárkóztak. Van azonban az ügynek egy másik oldala is. A koszovói helyzet eldurvulásáig, tehát 1999-ig az amerikaiak gyakorlatilag minden titkot megosztottak a NATO-val. Ez érvényes volt a jugoszláviai bombázási célpontokra is addig, amíg rá nem jöttek, hogy egy francia tisztnek köszönhetően Milosevics előbb értesül a tervekről, mint a pilóták. Ekkor döntött Washington véglegesen úgy, hogy az Egyesült Államok önállóan cselekszik. Ez a döntés van érvényben azóta is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.