Bekövetkezett a napokban az, amivel a brit főváros régóta számolt, reagált szkeptikusan a minapi robbantásokra Charles Clarke belügyminiszter, míg London rendőrfőnöke azzal „nyugtatja” a polgárokat, hogy szerinte nem kérdéses, ismét robbantanak a városban. Hová jutott a világ, mi folyik négy éve a terrorizmus ellen indított általános háború, a nagy nemzetközi összefogás címén?
– A brit titkosszolgálat a világ egyik legjobbja volt és maradt. Eddig minden merényletkísérletet fel is derítettek – bár ezeket nem hozták nyilvánosságra –, most az egyszer azonban mellényúltak. Ez pedig óriási árat követelt.
– Ezután pedig szokás szerint szinte azonnal bejelentették, hogy az al-Kaida volt a tettes. Nem misztifikálja-e a világ Oszama bin Laden szerepét és az al-Kaidát, miközben itt már valami másról, a terroristák újabb, második generációjáról van szó?
– Ezek a terrorszervezetek laza kapcsolatot tartanak az al-Kaidával, s amikor nyilvánosságra hozzák, hogy ez áll a merénylet mögött, azt a közvélemény, a jobb megértés kedvéért teszik. Aligha mondana valamit a széles tömegeknek, ha csupán a kis sejtek, szervezetek nevét közölnék. Az al-Kaida alapvető ideológiája a dzsihád, célja az Egyesült Államok elpusztítása, a jelenlegi szaúd-arábiai hatalom megbuktatása, Irakban független muzulmán kormány felállítása, s nem csupán az amerikaiak kiűzése, valamint az utóbbi időben a szervezet ellen fellépő Pervez Musarraf pakisztáni elnök megbüntetése, elűzése. Manapság egyébként már nem a történelmileg meggyengült Oszama bin Laden jelenti a fő veszélyt, hanem azok az al-Kaidához laza hálózatban kapcsolódó tagszervezetek, sejtek – köztük hozzánk legközelebb a Bosznia-Hercegovinában és Albániában meghúzódók –, amelyek ma már nélküle, önállóan képesek és készek is lépni. Nyugati hírszerzési adatok szerint csak Nagy-Britanniában mintegy 10-15 ezer hívük van e csoportoknak, s ebből hat-hétszázan részt vettek az afganisztáni és iraki fegyveres harcokban. Jelenleg az eredeti al-kaidás vezetés 70 százaléka vagy halott, vagy fogságban van, de hatékonyabbak, mint korábban. Ennek magyarázata, hogy az al-Kaida nem szervezetként, hanem teljesen laza hálózatként működik. Mindezt Oszama bin Laden egykor az amerikaiaktól tanulta, s most sikeresen alkalmazza. Egyébként már nem is a második, hanem a harmadik generációról van szó. Brit belső adatok szerint a merénylők jelentős része olyan harmadik generációs muzulmán, akiknek már a szülei is Nagy-Britannia területén születtek. Nagy probléma, hogy még ez a nemzedék sem érzi úgy, hogy képes integrálódni a nyugati társadalomba. Ennek megfelelően ma lehetetlen megmondani, hogy mikor és hol lesz a következő terrorcselekmény. Megdöbbentő például az a németek által nyilvánosságra hozott adat, miszerint az országban 26 ezer török származású – ide sorolják a kurdokat is – szélsőséges muzulmán van.
– Ha már Németországnál tartunk, említést érdemel, hogy a G8 ülésének résztvevőin kívül az első gesztust Otto Schily belügyminiszter tette Nagy-Britannia felé, akit egykor a Baader–Meinhof-csoport védőügyvédjeként ismert meg a közvélemény. Ez arról árulkodik, hogy hatalmasat változott a világ harminc év alatt. Nemcsak Schily járt be nagy utat, hanem más lett a terrorizmus természete is. Hogy csak egyet említsek ennek jellemzői közül: egykor ismert személyiségek voltak a célpontok, míg most a látvány, a hatás, a megdöbbentés a legfontosabb…
– Terrorizmus a történelemben mindig volt és mindig lesz. Igazi fénykorát a hidegháború idején élte, amikor az erre vállalkozók minden létező segítséget – fegyvert, pénzt, logisztikát – megkaptak vagy a szovjetektől, vagy az amerikaiaktól, mert mindkét fél a saját támogatottját szabadságharcosnak, míg a másikét terroristának tartotta. Ennek a korszaknak a terméke Oszama bin Laden is, aki Szaúd-Arábia egyik leggazdagabb családjába születve gyermekkorától támogatta a nemzetközi terrorizmust, a nyolcvanas években pedig áttette a székhelyét Afganisztánba. Alapvető célkitűzése volt elejétől fogva, hogy a föld egészén pániszlám kalifátust hozzon létre. Később visszatért Szaúd-Arábiába, majd miután a kilencvenes években kiutasították, megjelent Szudánban, majd ismét Afganisztánban kötött ki. Ahogy konspirál, az világszínvonalú. A tömegkommunikáció korában eljutottunk oda, hogy már teljesen mindegy, ki hal meg. Az a lényeg, hogy másnap az újságok első oldalaira kerüljenek a terroristák.
– S a jövő még sötétebbnek tűnik…
– Így van. Alapvető probléma, hogy aszimmetrikus háborúkról van szó, ez pedig azt jelenti, hogy bár Nagy-Britanniáé a világ egyik legnagyobb hadserege, de nem tud hova odacsapni. Lehetetlen ugyanis megmondani, hogy honnan jöttek a terroristák. Ettől kezdve a vezetők vagy vállalják az olyan intézkedések meghozását, amelyek alapvetően megnyirbálják a nyugat-európai évtizedes szabadságjogokat, vagy védhetetlen lesz Európa. Ez persze a Nyugat másik rémálma, és alapvetően ütközik minden liberális nézettel, de előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Mondok erre egy csúnya példát, ám módszerként eredményes. Amikor a második világháborúban Japán megtámadta az Egyesült Államokat, az amerikaiak táborokba gyűjtötték az ott élő japánokat, és a háború végéig ott tartották őket, majd bocsánatot kértek tőlük. Lehetetlen volt ugyanis megmondani, hogy az ott lévők közül kik szimpatizálnak Amerikával és kik a japán császársággal. Bármilyen szörnyű, de Európának lépnie kell, különben elvész! Napjainkban oly mértékű a migráció, a legális és illegális bevándorlás, oly mértékben lehet megvenni embereket eszmékkel és pénzzel, hogy egész országok válnak védtelenné.
– Ebben a helyzetben aligha tűnik helyes reagálásnak, ha egyes államokat nyilvánítunk latroknak, a terrorizmus támogatóinak…
– Ez valóban annyira sértő, hogy e kijelentését maga Bush is visszavonta.
– Akkor mi lehet az üdvözítő stratégia? Van egyáltalán ilyen?
– Nem is a stratégia kidolgozása, hanem a végrehajtása a nehéz. Az afrikai szegények megsegítésére a G8 által most elővezetett program például csodálatos, szépséghibája azonban, hogy a Nyugat nem egy ilyet letett már az asztalra, de soha nem hajtotta végre. Pedig így lehetne csökkenteni a terroristák bázisainak számát, az ilyen lépések híveket szereznének, s nem napi, hanem történelmi középtávú eredménnyel járnának. Felhívom azonban a figyelmet egy dologra. Ha megnézzük, hogy kik robbantanak, kik a migránsok, akkor kiderül, ők nem a legszegényebbek, hanem a szerencsétlen középréteg tagjai. Ezen egyszer el kellene gondolkodni, hogy a merénylők nem a munkanélküli analfabéták közül kerülnek ki, hanem ellenkezőleg, a valami miatt sikertelen, frusztrált középrétegből. Ezt a réteget pedig nem tudják integrálni sem a németek, sem a britek.
– Ha azonban azt nézzük, hogy 2001. szeptember 11., a terrorizmus elleni általános háború meghirdetése óta csaknem négy év telt el, s a helyzet egyre rosszabb, akkor nem lehet, hogy az eddig alkalmazott stratégiával is baj van?
– Ezen a napon amerikai értékelés szerint megkezdődött a negyedik világháború. E nézet szerint a negyvenes évek második felétől a Szovjetunió széteséséig, a kommunizmus bukásáig a harmadik világháború zajlott. A hidegháború vége után Amerika alvó hatalom lett, s főképp a nyolcévi demokrata kormányzás alatt – döntően önhibájából – kiszorult a világ ügyeiből. Két esemény jelentett fordulatot ebben a helyzetben. Az egyik Koszovó ügye, amely azt bizonyította az amerikaiaknak, hogy nem létezik európai közös kül- és biztonságpolitika. Másként fogalmazva, az Egyesült Államoknak több olyan lépést kell felvállalnia, amely európai feladat lenne, de erre a szövetségesek még saját portájukon is képtelenek. A másik szeptember 11., amely Washington számára a várhatóan 30-40 évig tartó negyedik világháború kezdetét jelentette. Európa erre azonnal úgy reagált, hogy ő nem áll háborúban, tehát 1945 óta soha nem látott módon került szembe egymással e két szövetséges, a NATO két pillére. Ez is szeptember 11. hatása. Elkezdődött ugyan egy szoros együttműködés, a titkosszolgálatok valós adatcseréje, a szervezetek átalakítása, de lényegében nem sikerült az ilyenkor alapfeladatnak tekinthető beépülés Oszama bin Laden közvetlen környezetébe és a legismertebb terrorszervezetekbe. Nyilvánvaló, hogy sok minden történt, hiszen merényletek sorát lehetett megakadályozni, de ha azt veszem, hogy ma Nyugat-Európában tízezrével vannak olyanok, akik készek életüket adni a terror háborújában, akkor azt kell mondanom, hogy ennek a háborúnak eddig a legjobb esetben is annyi az eredménye, hogy megúsztunk néhány merényletet. Ez ugyanis szeptember 11. óta „csak” Madridban, Isztambulban, most Londonban vagy kétszer Casablancában sikerült, de a háború folyik, és lehetetlen megmondani, hogyan ér véget. Nyilvánvaló, hogy az egyik oldalon van egy elszánt terroristacsoport, amelynek alapvető célja a jelenlegi világrend erőszakos megváltoztatása, a másikon pedig egy olyan Nyugat-Európa, amelyik képtelen összefogni, ahol nagyon-nagyon utálják az amerikai politikát.
– Az Egyesült Államokkal manapság nem egyszerű együttműködni. Legalábbis annak, akit zavar a partnerség aszimmetrikussága.
– Hangsúlyozom, hogy együtt kell működnie. Nyugat-Európa mozgástere ugyanis jelentősen szűkült az említett folyamatok következtében, nem hajtotta végre azokat a szükséges katonai fejlesztéseket, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy önállósodjon. Jelenleg nincs önálló nyugat-európai katonai erő, a NATO európai pillére csakis Amerikával együttműködve képes részt venni a válságok rendezésében. Legfeljebb jelei vannak annak, hogy Nyugat-Európa tenni akar valamit, de a valóságban évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy e térség ne riválisa, hanem néhány területen legalább partnere legyen az Egyesült Államoknak. Hogy csak néhány példát említsek: nincs megoldva a légi utántöltés, a műholdas felderítés, mindaz, ami a nagyhatalmi politikához szükséges. Nyugat-Európa ezért egyelőre csak verbális szinten tud „nagypolitikát” folytatni. Jól mutatja a helyzetet a terrorizmus szempontjából sem utolsó fontosságú közel-keleti konfliktus is. Megfigyelhetjük, a pénzek nagy részét már régóta Nyugat-Európa adja, a politikai, katonai döntés azonban az Egyesült Államoké.
– Rendben, Amerikának ma valóban sok tekintetben nincs alternatívája a világpolitikában. Az egyedül ütőképes hatalom, amely mellé Európa nem képes felnőni. A terrorizmus elleni harc hatékonyságát azonban hatványozottan csökkenti, hogy Washington sok esetben ezt a háborút is beépítette stratégiai érdekérvényesítő rendszerébe, birodalomépítésébe. Nem vált ezzel hiteltelenné a terrorizmus elleni harc mint kifejezés is?
– Ez egyszerre igaz is, meg nem is. Amikor az Egyesült Államok Afganisztánban elkezdte a terrorizmus elleni háborút, akkor a világ döntő része felsorakozott mögé. Amikor azt mondta, hogy Irakba be kell vonulni, sokan óvatosabbakká váltak, amivel ugyanis Bagdadot vádolta – hogy tömegpusztító fegyverei vannak, bizonyítható a kapcsolata a szeptember 11-i támadással –, abból semmi nem bizonyult igaznak. Ebben a pillanatban a háború új célja a demokrácia amerikai értelemben vett terjesztése lett a világban, de ettől a szövetségesek már nagyrészt elzárkóztak. Van azonban az ügynek egy másik oldala is. A koszovói helyzet eldurvulásáig, tehát 1999-ig az amerikaiak gyakorlatilag minden titkot megosztottak a NATO-val. Ez érvényes volt a jugoszláviai bombázási célpontokra is addig, amíg rá nem jöttek, hogy egy francia tisztnek köszönhetően Milosevics előbb értesül a tervekről, mint a pilóták. Ekkor döntött Washington véglegesen úgy, hogy az Egyesült Államok önállóan cselekszik. Ez a döntés van érvényben azóta is.
Szalay Bobrovniczky Kristóf
Szalay-Bobrovniczky Kristóf történelmi találkozón vett részt
