Az, hogy EFOTT van, már a Déli pályaudvaron érzékelhető, akár Sziget a Batthyány téren, mert rejtélyes érzékkel azonnal bemérik egymást a Velencére igyekvők. Hosszú hátizsáksorok vonulnak az elképzelhetetlenül mocskos személyvonat felé, amely (legyünk korrektek) viszont olyan hajszálpontosan indul és érkezik, mintha Európában lennénk.
Az első sörök valahogy már a déliben kibontódnak. Ekkor még szigorúan klikkesednek a különböző egyetemek és főiskolák meg a diákkorból kinőni nem tudó elemek (hazafelé majd érdekesen vegyes, a vonatoknál is mocskosabb csoportokban jönnek – nem könnyű elszakadni Velencétől).
A különbusz is működik, összeszed néhány stoppost, ők már két napja EFOTT-oznak, és elkezdődik a kérdezgetés, hogy igaz-e, ami fenn volt a neten, hogy nincs elég vécé, meg pocsék a bor, és bunkók a biztonságiak. A stopposok alig győzik a kérdezz-feleleket; hogy vécéügyileg tényleg nem túl jó a helyzet, de nem rosszabb, mint a Szigeten, hogy a bor az tényleg kannás, viszont a biztonságiakkal semmi gond nincs. És a biztonságiakkal tényleg nincs semmi gond. A nagyszínpadon érkeztünkkor éppen a Quimby zenél, de itt lépett fel az Európa Kiadó, a Tankcsapda, a Hiperkarma és a Vidámpark is.
Persze sátrat kell állítani, ami nem túl egyszerű, tömegnyomor van sátorfronton, viszont jól fejlett villámok hasogatják a Velencei-tó felett az eget, ami nem sok jó ígér, és arra biztat, hogy ne éjszakázzon az ember a szabad ég alatt, akármilyen lusta. (Hajnalban, amikor zuhé zúdul a sátortáborra, nagyon elégedettek vagyunk magunkkal és a kínai iparral, mert egy csepp se jön be.)
Aztán fesztivál. Az EFOTT egészen más, mint a többi. „Ezerszer inkább ide jövök, mint a Szigetre. Azt egyébként is már csak a németek tudják megfizetni” – mondja egy fiú, és a Globe-sátor felé veszi az irányt. A Globe-sátor nem tartozik a kedvenc helyszíneink közé, és senkit sem biztatnánk arra, hogy egy olyan helyen, ahol a színvonalas magyar könnyűzene összes képviselője jelen van, épp itt szórakozzon. Azt viszont furcsálljuk, hogy a bent elhelyezett cigarettareklámok miatt nem engedik be azokat, akik nem töltötték be a 18. életévüket. A törvény az törvény, a rossz törvény viszont nagyon rossz törvény; mert az efféle álszent, bürokratikus szabályozás legfeljebb arra jó, hogy a Globe-sátor valódi célközönsége a sátor előtt a fűben ülve dohányozzon, amíg harmatos lelküket okosan megóvták a dohányreklámok káros hatásától. Ebben egy jó van, hogy az említett korosztály kénytelen-kelletlen felfedezi a többi helyszínt, és nem jár rosszul. „Mi ez?” – érdeklődik az egyikük a Balaton-koncert alatt, és a felvilágosítás nem késik. „Ez jó” – nyugtázza a tizenéves, aki végigtáncolta már a Specko Jednót, míg cikcakkban közlekedő társa másnap az iránt érdeklődik, hogy hol hallhatná ismét a Cabaret Medranót. „A Gödör Klubban – válaszoljuk –, ha ősszel még kinyithat a hely.”
„Ti melyik koncertre igyekeztek?” – kérdezzük egy bölcsészkari különítménytől. „Az összesre” – válaszolják, ami lényeglátásra vall. A koncertkínálat ugyanis egyedülálló az idei fesztiváloké között. Nemcsak azért, mert a legjobb magyar zenekarok játszanak, hanem azért is, mert a négy színpad programjai úgy vannak szervezve, hogy aki mondjuk végig szeretné hallgatni az Amorf Ördögöket, Frenket és a Cabaret Medranót, az egyikről sem marad le, a Bikini-koncert közönségének pedig meg sem kell mozdulnia, hogy lássa az utánuk következő Ákost. (Az idén nyolcezren érkeztek a zárónapra, többen kifejezetten Ákosra.)
Persze nem csak zene van. A nehezen ébredező sátorlakókat, akik túlesnek a pocsék gépi kávén, délutánonként különféle civil szervezetek sátrai várják, meg a strand. A EFOTT-olók nagyobb része a hideg tóvizet választja, a hangszórókból árad a műanyag zene, hiába nyomatékosítják többen, hogy köszönik, de nem kérik a Danubius zenei felhozatalát.
A civil sátrakban nem nagyon történik semmi, leginkább a hennatatoo készítését igyekszenek elsajátítani a fiatalok. Egy csoport az EFOTT-ot szervező Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem sátra előtt, ahol néhány harci jármű vesztegel, és az van kiírva, hogy „A hazáért”, hangosan arról tárgyal, hogy vajon mit tettek a magyar katonák Irakban a hazáért, aztán továbbmegy, ki a táborból, hogy megkeresse a közértet, ahol nem fesztiváláron adják az élelmiszert. A szervezőknek el kellett volna gondolkodniuk, hogy ha már diákoknak szervezik az egészet, akkor nem ártana kordában tartani az árakat, az ember ugyanis nem csak 230 forintos fesztiválsörrel táplálkozik.
Az sem egészen érthető, hogy míg a VOLT-on képesek voltak megoldani, hogy kizárólag minőségi borokat lehessen kapni, addig itt kannás borral itatják azokat, akiknek nem csúszik a sör, holott egy ilyen rendezvény arra is alkalmas lenne, hogy tudatosítsa: létezik olyan vörösbor, ami kóla nélkül is iható.
Ez estére persze már senkit nem érdekel, mindenki azt iszik, amihez hozzájut. A zenekarok rendesen helytállnak, az utolsó napon reggel háromnegyed hatkor még szól a zene. A nagyszínpadot már bontják, és a felkelő nap bevilágítja a sátortábort meg a poharakkal teleszórt, szemetes rétet. A legkitartóbbak összeülnek még egy kicsit, karikás szemekkel, csöndben, nem szólnak, melegíti őket a hajnali nap – kicsit szomorkás. És nagyon szép.
Aztán délben a biztonságiak kizavarnak. Halad a hátizsáksor Velence felé, és akik úgy érzik, hogy nem bírnak még felülni a vonatra, kihasadnak a sorból Velence leghangulatosabb kerthelyisége előtt, ahol egykor elkezdődik a poszt-EFOTT.
Vitatják, milyen volt a rendezvény, és megegyeznek, hogy az idei az egyik legjobb volt. A zene miatt. A helyszín miatt. Nem tudják, mi miatt. Jól sikeredett – nyugtázzák.
Délután fél ötkor úgy tűnik, hogy mégiscsak el kellene érni valamilyen vonatot, pedig nagyon nem akarózik elindulni a virágos, tiszta és barátságos Velencéről a virágtalan, piszkos és mogorva Budapest felé. Aztán a déliben a különféle összetételű csoportok megbeszélik, hogy mégiscsak be kellene ülni még valahová. És a pesti kerthelyiségekben megkezdődik a poszt-poszt-EFOTT.
Magyar Péter
Rapid délelőtti friss - Lobog a szélzsák + videó
