Pisti bá’, nosza!

Ugye, milyen érdekes ez a humanizmus? Azt mondja, hogyan kell pisilni! Meg azt, hogyan illik orrot fújni: Ha két ujjunkkal fújunk orrot, és valami a földre esik, azonnal tapossuk el! Aztán a köpésrõl és a nyálszívásról kap leckét a hallgatóság. Dehogy jut eszembe, hogy kettõtök közé köpjek, mondja a kedélyeskedõ elõadó, Pisti bá’. Közönsége, csupa jól nevelt fiú és lány, kényszeredetten nevetgél, látni rajtuk, legroszszabb álmukban sem ötlött fel, hogy az elõttük ágáló felnõtt a széksoraik irányába sercintene. Majd így folytatódik a XV. századi Firenzébõl elágaztatott mûvelõdéstörténeti illemtanóra: ez az, ami az európai kultúrából megmaradt. Tévékészülékem elõtt ülve, a Cimbora-egyetem kissé megkésett nézõjeként szívesen közbekotyognék: tanár úr kérem, kedves selypegõ, jópofizó Pisti bá’, ha az ön térfelérõl más nem is látszik, szerintem a vén kontinens lakói ma még a vizelési s váladékozási szokásokon kívül mást is õriznek a reneszánsz által meghonosított, Európát egységbe forrasztó civilizációs és mûvelõdési eszményekbõl. Sorolnám is, hogy mire gondolok, a könyvnyomtatásra, az olvasásra, a papír, az iránytû használatára, hogy csak a hétköznapi élet tartozékainál maradjunk, és a világért se terheljük magunkat az „újjászületés” korának máig ható tudományos és mûvészettörténeti magaslataival. De nincs idõ semmiféle tereferére, még képletesen sincs. Pisti bá’ gondosan összeválogatott publikuma is hallgat, mint egy tepsi sült keszeg. Pedig az illusztris elõadó fellépte kezdetén azt ígérte nekik, ez alkalommal „a reneszánsz világáról beszélgethetünk”. Ám szó nincs beszélgetésrõl, együttgondolkodásról sem, a reneszánszról se, persze. Egyszemélyes tévé-show-t látunk, hallunk, a „nagy ember” önsztárolását a holnap választópolgárai elõtt. A reneszánsz csak díszlet, miként az elõadó mögé fölállított antik oszloptöredék-karéj is; kiskorúaknak megrendezett kampánymûsor pereg elõttünk. A meggyõzést nem lehet elég korán elkezdeni, ezt a leckét jól megtanulták Rákosiéktól, akik a Cimboraegyetemet – állítólag az elõadó által elkülönített közpénzekbõl – tetõ alá hozták. Ami a reneszánsz apropójából tartott leckeóra pisis blokkja után következik, még a jóhiszemû kételkedõvel is beláttatja, szépen becsomagolt agitációs propaganda ez a Cimbora-egyetem, nem „csupán” tizenéveseknek szánt ismeretterjesztõ adás. Mert mirõl is magyaráz tegnapi úttörõparancsnokok stílusában a jó Pisti bá’, miután – õ úgy hiszi – mulatságos idézeteivel megnyerte hallgatósága rokonszenvét? Nem a reneszánsz ember tudományos szándékáról, hogy öszszeegyeztesse valamennyi filozófiai és teológiai rendszer igazságát. Nem a legfõbb értéknek tekintett emberi alkotásról, nem a szabaddá tett kritikai szellemrõl, nem a természetrõl alkotott új felfogásról. (Manapság úgy tûnik, bizony rosszul okoskodtak, akik öt évszázaddal ezelõtt azt hangsúlyozták, a természetet nem belaknia, hanem uralma alá kell hajtania az emberiségnek.) Pedig ezek a témakörök kivétel nélkül mind jelen vannak mai életünkben is. A felnövekvõk szellemi színvonalát becsüli alá, aki azt hiszi, éretlenek komolyabb okfejtések befogadására, régi korokból vett elméleteknek a mai nézetekkel való párhuzamba állítására. Más kérdés, hogy aki a humanizmus tényleges eszmei fundamentumának a megértésére még zöldnek tartja a tizenéves
gyereket, miért tart „egyetemi” elõadást neki? Mert a televíziós szerkesztõként ezt a korosztályt kézben tartó mûsorgazda volt egyedül vevõ az MSZP frontemberének az oktatói buzgalmára? Hiller István, a Cimbora-egyetem címû, 2004-ben felvett, de még 2005 elsõ hónapjaiban is vetített összeállítás vezéralakja, elõadója, financiális támogatója, miután a maga módján „megdolgozta” hallgatóságát (az elsõsorban kigyúrt izmú, fáradt tekintetû huszonévesek foglalnak helyet, a „nagy ember” õrizõi, közvetlen munkatársai talán, hátrébb illedelmesen unatkozó kiskamaszok), a reneszánsznak köszönhetõen „megújult politikára” tereli a szót. Az egymáshoz közelebb kerülõ államokról, a legális információszerzésrõl és a kémkedésrõl, a diplomáciai kapcsolatokról, az uralkodói házaknál értékes ajándékokkal megjelenõ nagykövetekrõl mesél. Az jándékoknál kiváltképpen sokat idõzik, pedig sürgeti a még számára is véges mûsoridõ, vajh miért? Amikor már csak pár perc van hátra a mûsorból, belátja, magánszáma tovább nem folytatható. Ekkor a közönségéhez fordul: ha van kérdésetek, nosza, mondja. (Különösen kedveli ezt az értelmezõ szótárak szerint is kiveszõfélben levõ szót, a noszát. Azért-e, mert logopédusi közremûködés nélkül is szabályosan tudja kiejteni, vagy azért, mert ezzel akar pajtási kapcsolatot létesíteni a jelenlevõ diákokkal?) Van kérdés, igen, rokonszenves arcú fiúk teszik fel õket. Az egyik az elõadásban csak széljegyzetként kezelt magyarországi reneszánszra vonatkozik, a másik arra, hogy ki a legkedvesebb az elõadó számára a tömérdek nagyszerû embert fölvonultató reneszánsz világából. Lorenzo, il Magnifico – válaszolja ez utóbbi kérdésre Hiller István. A tündöklõ, a nagyszerû államférfi, a tudomány és a mûvészetek legfõbb patrónusa. A bölcs és bátor politikus, aki családja vagyonát, a mesés Medici-örökséget tapsolta el hatalmának megszilárdítása érdekében, nem pedig közössége tulajdonát. (Az általa rendezett látványosságokat így is megelégelte a nép, talán ezt is eszébe idézi a közpénzekbõl televíziózó Hiller István, amikor a nagy példaképet maga elé képzeli?) Ha azt kérdezik kedves olvasóim, miért éppen most idézem fel a hilleres Cimbora-egyetem ezen epizódját, mentségemül két érvet is felhozhatok. Az egyik: végtelenül elszomorít, hogy e nagy nyári vakációban a magyar televíziókban a felnövekvõkrõl szinte mindenki megfeledkezett. Nincsenek igazán jó, azaz a magyar gyermekek élményés ismeretvilágához illõ programok, esõs délutánokra való, hasznos mulatságok. Igaz, év közben is kevés van belõlük. A Duna Televízió korábbi elnöke is azért fogadta be a Magyar Televízió által a 70-es, 80-as években gyártott Cimbora-adásokat, hogy valamivel kitöltse azt a hiátust, ami a kamaszokat célközönségnek nem tekintõ közszolgálati televíziókban keletkezett. Nem hiszem, hogy rajtam kívül volt nézõje ezeknek harmincéves programoknak. Arra azonban talán alkalmasnak bizonyultak, hogy felkeltsék az igényt e régi-régi, pártállami, de gyermekpárti akció korszerû – s politikamentes – folytatására. A jelek szerint azonban egyedül a Cimbora örökös szerkesztõjében, É. Szabó Mártában motoszkált csak valamiféle szándék, hogy a mûsort folytassa. Ki is taposta hozzá az anyagiakat. Volt, amikor maga a Duna Televízió korábbi elnöke biztosította ambíciójához a támogatást, volt, amikor más. 2004-ben a kormányon levõ pártjának fõ-fõ helyére pályázó Hiller István. És itt következik az én másik érvem, hogy miért most állítom pellengérre az ötletnek is abszurd Cimbora-egyetemet. (Ugyan ki állíthatja, hogy nem képtelenség tizenéves gyermekeknek egyetemi elõadássorozatot tartani? Aki kicsit is beleszimatolt a pedagógia tudományába, pontosan tudja, hogy a kamaszkorúaknak egészen mások a befogadói jellemzõi, mint a tizennyolc–huszonöt éveseknek, és, hogy ezt a „másságot” se gügyögéssel, se haverkodással, se jópofáskodással nem lehet eltüntetni.) Közéletünk szinte másról sem szól mostanság, csak politikusaink egymásra mutogatásáról. Méghozzá az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” elve szerint. Képzeljék el, mi lett volna itt, ha 1998 és 2002 között az akkori kormánypárt vezetõ emberei, oktatási és kulturális minisztere, pártelnöke lép fel egy ifjúsági mûsorsorozatban valamelyik közszolgálati televízióban! A jelenlegi kormányzati ciklusban pedig úgy ment le a Duna Televízióban Hiller István mûsora (gyaníthatóan többszöri ismétléssel), hogy egyetlen kritikus megjegyzést sem tettek róla. Észre sem igen vették az emberek. Mással voltunk elfoglalva? A közszolgálati televízióknál zajló õrségváltásokkal? Nagyobb bajokkal? Az imént boncasztalra fektetett Cimbora-egyetemet aligha vetítik még egyszer. Pedig jó volna elõvenni, mûsorelõdeivel egyetemben, mind. Persze, nem ifjúsági mûsor gyanánt, hanem a felnõtteknek
szánt programok között. Hadd lássa ország-világ, milyen kifinomult (?) eszközökkel dolgoznak a kormányon levõ politikusok! Nosza!