Ünnepek

Szikrázott a nap és hűvös szél lobogtatta a zászlókat, amikor a svéd és a norvég királyi pár június elején átadta azt az új, 704 méter hosszú hidat, amely hajmeresztő magasságban ível át a két országot elválasztó Ide-fjord fölött. Egy országokat összekötő híd átadása mindig jelképes, és a körülötte zajló események a két ország viszonyáról is sokat elárulnak.
A Svinesunds-hídon átsétálva nemcsak a Norvégiát és Svédországot összekötő vagy elválasztó történelmi eseményekről elmélkedhetünk, hanem arról a szembeötlő különbségről is, ahogyan a két nép nemzeti ünnepét ünnepli. Nem véletlen az sem, hogy a híd átadását a svéd–norvég unió felbomlásának századik évfordulójára időzítették. Károly János svéd trónörökös (később XIV. Károly János néven király) 1814-ben a dánokat arra kényszerítette, hogy Norvégiát Svédországnak adják át. Így váltotta fel az 1380 óta fennálló dán–norvég uniót a svéd–norvég. Norvégia azonban nem gazdát cserélni akart, hanem alárendelt szerepét megelégelve – függetlenséget. Ám két hétig tartó háború után kénytelen volt beletörődni helyzetébe, s a függetlenségre 1905-ig várnia kellett.
A svéd királyok uralkodása idején semmiféle látványos felkelés nem tört ki, közös volt a király, a közös külpolitikát valójában a svédek vezették, de mindkét országnak saját parlamentje volt. Bár béke honolt, a felszín alatt azonban tovább érlelődött a norvégokban a függetlenség utáni vágy. A norvég identitástudat erősödésével egyre jobban nőtt a nemzeti öntudat, az unió pedig mindig is csak kényszerházasságot jelentett számukra. Ezek a tényezők vezettek végül az államszövetség felbomlásához. A lappangó konfliktus a konzulátusok kérdése körül pattant ki. Norvégia saját konzulátusok felállítását kérte, s ebbe a svédek nem akartak beleegyezni. A norvég parlament így 1905. június 7-én kimondta az unió felbomlását és a svéd király hatalmának semmisségét. A svédek erre az unió sorsáról népszavazást követeltek Norvégiában, amelyre augusztus 13-án került sor. Az eredmény lesújtó volt Svédország számára: 368 208-an szavaztak az unió fennmaradása ellen, s csak 184-en mellette.
A népszavazást még hosszas tárgyalások követték, mert a svédek mégsem engedhettek minden feltétel nélkül. Legfontosabb követelésük az volt, hogy Norvégia rombolja le valamennyi határ menti várát és erődítményét. Ebbe viszont a norvégok nem akartak beleegyezni. A helyzet drámaira fordult, s a határ mindkét oldalán megkezdődött a háborús készülődés. Hála a kompromisszumkészségnek, végül egyetlen puskalövés sem dördült el. Norvégia inkább feláldozta legtöbb határ menti várát, s II. Oszkár svéd király 1905. október hatodikán feloszlatta a svéd–norvég uniót.
A békés megoldás egyrészt azért volt lehetséges, mert a svéd királyt mindkét országhoz szoros szálak fűzték, a nagyhatalmak (főleg Nagy-Britannia) sem nézték jó szemmel az esetleges háborút, s a svéd közvélemény sem volt egységes a kérdésben. A többség nem találta igazolhatónak egy olyan unió fennmaradását, amely a fegyverek erejére épül.
A norvégoknak tehát érthető módon van mit ünnepelniük teljes függetlenségük kivívásának századik évfordulóján, s érthető lenne az is, hogy a svédek kevésbé lelkesek. A kérdés azonban mégsem ilyen egyszerű. A svédek legalább annyira szorgalmazták a hídavatást, mint nyugati szomszédaik, de másként. Az egy évig tartó ünnepségsorozatnak egyik fénypontja volt a hídavatás, de míg Norvégiában a túlcsorduló nemzeti büszkeség jegyében zajlik minden, ami az évfordulóval kapcsolatos (az ünnepségekre szánt keretet már hatvan százalékkal túllépték), a svédek zavartan lesütik a szemüket, s némi irigységgel tekintenek át a híd túlsó végére. A zavar oka pedig éppen a nemzeti érzés körül keresendő.
A norvégok évről évre nagy pompával és tisztelettel adóznak nemzeti ünnepük, május 17-e előtt. A norvég alkotmányt ugyanis 1814. május 17-én fogadták el, s alapjaiban ma is ez az alkotmány érvényes. Tudja ezt minden norvég kisiskolás. A svéd nemzeti ünnepről azonban nemcsak a svéd kisiskolások nem tudják, hogy mi fán terem, hanem a felnőtt lakosság nagyobbik hányada is csak hümmög, ha erről esik szó. Sőt a nemzeti ünnep napját, június 6-át csak ebben az évben nyilvánították munkaszüneti nappá, mégpedig józan megfontolásból, a svéd történelem ugyanis nem szolgál olyan eseményekkel, amelyek az egész nemzet szívét megdobogtatták volna.
Június 6-a csak azért lett nemzeti ünnep, mert 1772-től III. Gusztáv erre a napra tette a saját névnapját, továbbá 1891-ben egy szabadtéri múzeum megnyitását elmosta az eső, ezért az ünnepségsorozatot meghosszabbították, s a zárónapot így hirdették meg: „A tavaszi fesztivál utolsó napja és történelmi emlékeink nagy nemzeti ünnepe lesz holnap, június hatodikán.” Ettől kezdve a svéd zászló és a nemzeti érzés ünnepe volt ez a nap.
A svédek azonban ma már nem tudnak mit kezdeni az ünneppel. Egyrészt a hatvanas évek erőteljes baloldali befolyása és a folyamatos szociáldemokrata uralom hatására a nemzeti érzés gyanús, és tabunak számít, míg a másik ok nem a történelemben keresendő, hanem abban, hogy a svédek nemzeti identitása a természethez való kötődésükben keresendő.
Tanulságul idézzünk egy részletet Pär Nuder svéd pénzügyminiszter beszédéből, amelyet a norvég nemzeti ünnep alkalmából mondott a stockholmi skanzenben: „Mi egy kicsit mások vagyunk Svédországban. A mi nemzeti ünnepünk még nem nőtt annyira az emberek szívéhez. Ezt azonban orvosolni kívánjuk, mert nekünk, svédeknek is szükségünk van arra, hogy közös jelképek köré gyűljünk anélkül, hogy a nemzeti sovinizmus kísértésébe esnénk.”