Az élő történelem

Klasszikus csapatsportágban egyetlen magyar női válogatott nyert két világbajnoki címet, a vízipólósoké; az elsőt 1994-ben Rómában, a másodikat 2005. július 29-én Montrealban. S csupán egyetlen játékos akad, aki mindkettőnek részese volt: Stieber Mercedes. Beszélgetőpartnerünk azzal is csúcstartó, hogy az eddigi hét női vb-ből hatot megjárt, és példátlanul hosszú pályafutásából adódóan a szakág mindhárom szövetségi kapitányával – Konrád Jánossal, Tóth Gyulával és Faragó Tamással – együtt dolgozhatott. Karrierje története egyben a magyar női vízilabdázás históriája is.

Amikor pólózni kezdett, még egyetlen észérv sem szólhatott amellett, hogy Magyarországon valaki ezt a sportágat űzze. A férfiak dicsőségén nevelkedett közvélemény is elintézte a szakágat annyival: a lányok labdáznak a vízben, és közben vigyáznak, hogy meg ne fulladjanak. Mi indokolta a választását?
– Úsztam, de az edzőm hamar felvilágosított, hogy különösebb reményeim nem lehetnek. Először úgy gondoltam, a kézilabdához pártolok át, aztán mégis a pólónál kötöttem ki, ami nálunk akkor még inkább volt szabadidős tevékenység, mint sport. Az első vágyam, a válogatottság már tizennégy éves koromra megvalósult, és utána jött a többi. Eb-győzelem, vb-győzelem. Olimpiára sokáig nem is gondolhattam, mert csak 2000-ben került be a programba.
– Világbajnoki címe viszont kettő is van már. Mire jut, ha összeméri a sportértéküket?
– Össze sem lehet őket hasonlítani. 1994-ben két válogatott, a holland és a magyar kimagaslott a többi közül, az olaszok inkább azzal zárkóztak fel mellénk, hogy ők rendezték a vb-t. Most viszont hat, csaknem egyforma képességű csapat jóval gyorsabb, erősebb, taktikusabb pólót játszik.
– A montreali elsőség azért is becsesebb lehet, mert az előző két év világversenyei, a 2003-as vb 5. és az athéni olimpia 6. helyezése alapján senki nem várhatta. Inkább tűnt úgy, hogy ez a kapitány ezzel a kerettel már semmire nem megy. Aztán nem Faragó Tamást küldték el, hanem ő tette ezt a válogatott felével, ahogy utóbb fogalmazott, a destruktív felével. A döntés jogossága utólag beigazolódott – de ön előzetesen milyen reményeket fűzött hozzá?
– Athénban világossá vált, hogy váltani kell. A barcelonai vb-n még csak egy meccset rontottunk el, a negyeddöntőt. Négy napunk volt, hogy felkészüljünk rá, talán túlbeszéltük, túlgörcsöltük. Az oroszoknak viszont minden bejött, olyan helyzetekből lőttek gólokat, amilyenekből többet soha nem fognak. Az olimpiától, mindannyiunk első olimpiájától kicsit megijedtünk, valószínűleg azért is, mert egy-egy mérkőzésen annyian ültek a lelátón, amennyien itthon az egész idényben összesen kijönnek. Meg aztán el is fáradtunk, már egymástól is, az a lánc, ami korábban összekötött minket, elszakadt.
– Kinek és hogyan sikerült Montrealra újra összekalapálnia?
– Mi is csodálkoztunk rajta, hogy bár a vb-selejtezőre két napot készültünk, mégis csak a hollandoktól kaptunk ki, a Világligában pedig már senkitől, mert az oroszok elleni döntetlen utáni ötméteresdobásokat nem számítom vereségnek. Éreztük, hogy formában vagyunk, és nemcsak mi, de Faragó „Tonó” is, a másodedzőjével, Petrovics Matyival együtt. Aki velünk együtt nőtt fel az uszodában. Csak akkor volt gondunk vele, ha beszállt közénk edzésen, mert mi általában „fürdőruháról játszunk”, és rajta nincs mit fogni.
– A vb-ellenfeleken viszont volt. Minden mérkőzés előtti megnyilatkozásában sütött önből az optimizmus. Ez inkább a külvilágnak, a társaknak szólt, vagy belülről jött?
– Szerencsésnek tartottam a sorsolásunkat. Nem volt baj, hogy már a csoportban két keményebb riválist kaptunk, mert ez azt ígérte, hogy a folytatásban könnyebb jöhet. Így is lett. Tudtam, hogy a negyeddöntőben a németeket mindenképpen megverjük, csak egyszer induljon be a szekér, akkor már megy magától. Az elődöntőbe jutás után nagyot már nem bukhattunk, és attól is kifejezetten megnyugodtam, hogy ott a kanadaiakkal találkoztunk. Pályafutásom során csak egyszer, még 1991-ben kaptam ki tőlük, most is jobbak voltunk, ők még mindig csak tanulják a vízilabdát. A döntőben is minden simán ment 7-3-ig, még 7-4-ig is, de a negyedik negyed legelején kaptunk egy nagyon csúnya gólt. Ez minket megfogott, az amerikaiakat feldobta, és ha a végén Horváth Patrícia nem véd egy óriásit, minden elúszik, amit már megnyertnek hittünk. A hosszabbításra újra összeállt a védekezésünk, és 9-7-nél már az ellenfél is végleg feladta.
– Két-két vb- és Eb-elsőség után már csak az olimpián kellene nyerni valamit. Ha nem is aranyat, de érmet, ha nem is kettőt, legalább egyet. Kitart 34 éves koráig, Pekingig?
– Úgy tervezem. Igaz, a vb-döntő után egy kollégája nekem szegezte, hogy ugye akkor ez volt az utolsó meccsem a válogatottban, de én ilyet soha nem mondtam. Szeretnék eljutni Pekingbe, aztán klubszinten esetleg még játszani pár évet, később pedig edzősködni. Előbb egy ob I-es csapatnál, aztán talán a magyar válogatottnál.
– Mit szól Faragó, ha megtudja, hogy a posztjára tör?
– Dehogy török. Éppen ellenkezőleg, remélem, vízben és parton is sokáig megmaradunk ebben az öszszeállításban.