„Raguza. Miért szeretlek annyira, Raguza? Buta
kérdés, miért szeret az ember valamit? Közöm van
hozzád. A világ városai között te vagy az egyik, amelyhez
közöm van, rokonod vagyok. Szűk sikátoraidon, nemes homlokú tereiden otthonosan járok, zártságodon belül
a középkori lélek illatát érzem, bástyáid, falaid, tornyaid,
befelé hűsölő intimitásod a lélekről mesélnek, mely
a parti szikla mögött lázadni mert, megbújt és alkotott.
Olyan vagy, mint az írók: magányos és stílusod van…
Ne vedd tolakodásnak: szeretlek. Egyszer, ha nincs
kifogásod ellene, eljövök hosszabb időre hozzád,
s kibeszéljük a dolgot.”
Márai Sándor
Raguza és Dubrovnik természetesen ugyanaz a város. A magyar hagyomány a középkortól kezdve latinul, magyarul Raguzaként tartotta számon, horvát neve a második világháború után terjedt el nálunk, nem kis mértékben annak a kizárólagos szemléletnek megfelelően, miszerint egy városnak csak egy neve lehet, különösen akkor, ha ezt a várost valamikor szoros kapcsolatok fűzték Magyarországhoz. Az Adria partjára nyaralni igyekvők például Dubrovnikba mennek, a Szent Jobbot pedig csaknem két évszázadon át a raguzai dominikánusok kolostorában őrizték.
Nem tudni, miért, de az 1930-as éveknek kitüntetett szerepük volt a város és a magyar irodalom kapcsolatában. Ebben az évtizedben járt Raguzában Szabó Lőrinc és Kosztolányi, hónapokig itt élt és dolgozott Déry Tibor. Márai Sándornak 1934-ben jelent meg A sziget című kisregénye, amely a városban és a közeli Lacroma szigetén játszódik, itt vetette papírra töprengéseit világszemléletének megváltozásáról Fejtő Ferenc, amiről Érzelmes utazás című könyvében olvashatunk.
Ezeket az utazásokat és irodalmi következményeiket szeretném írásomban bemutatni, hiszen az utóbbi években ismét megnőtt az adriai tájakra látogató magyarok száma, és a mai útikönyvekben csak meglehetősen ritkán – vagy egyáltalán nem – említik jeles íróink ottani tartózkodását.
Raguza és Magyarország történelmi kapcsolatait semmiképpen nem túlzás kivételesnek nevezni. 1887-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában vaskos oklevélgyűjtemény látott napvilágot a városköztársaság és a Magyar Királyság összeköttetéseiről. Ismeretes, hogy Nagy Lajos 1358 májusában kétoldalú szerződést kötött Raguzával, és Magyarország a mohácsi csatáig gyakorlatilag védhatalomként pártfogolta a várost. A Szent Jobb 1771-ben került vissza innen Magyarországra, de ma is megtalálhatók ott Szent István és Szent László ereklyéi. Mátyás király budai udvarában számos kitűnő raguzai humanista tevékenykedett. Halála után a nagy reneszánsz uralkodóról a város babérkoszorús költője, Aelius Cervinus (alias Ilija Crijevic) tartott emlékbeszédet.
A XIX. században Raguza egyik magyar „újrafölfedezője” Herman Ottó volt, aki 1859 és 1861 között katonaként mintegy két évet töltött ott, s adriai emlékeiről 1877-ben számolt be a Vasárnapi Újság hasábjain. Két jellegzetes képe a városról: „Raguza kertjei a Sergio hegy oldalán vannak, s egy olajfalombozatnak megfelelő halványzöld övet alkotnak a város felett. Az olajfa itt olyan jelentőségű, mint alföldünkön a búza. (…) Hogy mi a hullámok ostroma, ezt tudja Raguza fellegvára, melynek majd háromszáz lábnyira magasló koronáján nem egy óriás hullám csapott már át a várba.” A XIX. század végén azután számos magyar utazó, földrajztudós és történész kereste föl tanulmányi céllal a várost. Az ő kutatásaik, följegyzéseik alapozták meg Raguza új keletű kultuszát a magyar irodalomban. Az említett oklevélgyűjteménnyel egy évben, 1887-ben jelent meg Jókai Mórnak A három márványfej című regénye, amely a középkori városba kalauzolja el olvasóját. A regény XXIII. fejezetében (A hajdani Raguza) kifejező kép tárul elénk a város történelmi központjáról. Olyan érzésünk támadhat, hogy személyes élmények alapján született ez a leírás. Pedig nem. Készült ugyan az író a városba – erről tudósítottak az 1885-ös lapok –, de végül nem sikerült eljutnia oda. A regény megírásához Thallóczy Lajostól kapott adatokat, forrásmunkákat és szóbeli tájékoztatást.
A XX. század elején hamar népszerű lett Herczeg Ferenc adriai vitorlásregénye, a Szelek szárnyán, melynek első kiadása 1905-ben látott napvilágot. Az író saját jachtján indult útra, olvasmányos útirajza színes tengeri képekből és szórakoztató történetekből van összefűzve. A Sirály vitorlás utasai természetesen partra szálltak itt is, írónk a következőképpen foglalja össze a látottakat: „Raguza városa és egész környéke szinte keresetten romantikus benyomást tesz, akár a Nápolyi-öböl vidéke. Az ember csak nehezen tudja magával elhitetni, hogy az operai díszletekre emlékeztető citadellákat és bástyatornyokat minden dekoratív szándék nélkül építették volna.” Nem tagadja meg elismerését a női nem képviselőitől sem, akiket a híres főutcán vesz szemügyre: „A raguzai Stradonén pesztonkák és vásáros parasztleányok járkálnak, legalábbis színpadi királynék benyomását teszik az emberre. Pompás karcsú termetük, finom metszésű arcuk van, a népviseletük pedig annyira festői és ízléses, mintha valamelyik udvari opera ruhatárából került volna elő.” Herczeg Ferenc élményei még az Osztrák–Magyar Monarchia Raguzájához kapcsolódnak, az adriai várost úgy mutatja be, mint a „mi világunk” szélét, mint fölfedezendő tájat, amely természeti szépségeivel és történelmi emlékeivel méltó a magyarok figyelmére. Nincs kizárva, hogy vitorlásregényének is volt szerepe abban, hogy négy évvel később megjelent Budapesten az első magyar nyelvű útikönyv a városról Paulovits Sándor tollából.
Elképzelhető, hogy azt az útikönyvet forgatták húsz-egynéhány évvel később a városba látogató magyar írók, bár feltehetőleg használták az egész Dalmáciáról szóló, újabb kiadású német és magyar idegenforgalmi kiadványokat is. Márai regényében egy helyen arról olvashatunk, hogy a főhős piros fedelű útikönyvet vesz a kezébe, ez pedig nyilvánvalóan a lipcsei Karl Baedeker népszerű sorozatára való utalás.
Szabó Lőrinc több alkalommal járt a két világháború között az Adrián pesti újságok tudósítójaként és nyaralóként. Fiumei és abbáziai tartózkodásáról Curkovic-Major Franciska zágrábi magyar irodalomtörténész közölt tanulmányokat, a közeljövőben külön füzetben készül bemutatni a költő Adria-élményét. A költő kétszer indult hajóútra Fiuméból Raguzába: először 1932. június 19-én, másodszor pedig 1937. június 10-én. Mind a két raguzai tartózkodás számos versnek lett ihlető forrása. Ismeretes, hogy a tücsök motívuma milyen fontos szerepet játszik költészetében, a Mosztári tücsök (1932) című versében kis barátjának nevezi ezt az apró állatot, mely a Raguzából indult vonaton hazáját juttatja eszébe, otthon pedig majd ezt a tájat fogja fölidézni. 1937-ben, hazatérése után verset intéz Dalmácia tücskeihez, amelyben az adriai kabócák erősebb hangja az életöröm énekét zengi. Második tengeri utazásának élményanyaga költőnk több versében megjelenik: az Álom a tengeren, az Éjszaka a vonaton, a Lóci és a szakadék címűekben. Ekkor született az Egy raguzai leánderhez című költeménye is, melyben a növény szinte fának látszik, igencsak különbözik otthoni csenevész változatától. A leander a maga pompájával a déli, mediterrán világ jelképe, s az északi tájakról érkezett költő kérdezi tőle: „Ugye, hogy itt vagy, itt, a helyeden, / itt vagy igazi?!” Az adriai, raguzai élmények évekkel később is visszacsengenek Szabó Lőrinc lírájában, így például a Tücsökzene több darabjában is.
1933. január 12-én Déry Tibor azzal a szándékkal érkezett a városba, hogy dolgozni fog, könyvet ír németországi élményeiből. Édesanyjához írt leveleiből tudjuk, hogy a Ploce kaputól nem messze eső Svetog Jakova utca 7. szám alatt bérelt lakást az első emeleten, egy tengerre néző szobában. Több verse is született a városban: Egy öregedő férfihez, A csúcsról, Az elfeledett táj, A látnok, Anya. Szent Balázst, Raguza védőszentjét szólítja meg A költő beszéde egy kőszenthez című költeményében: a szegények, a kisemmizettek nevében nagy indulattal szól hozzá a láncait leoldó emberről. Írónk hét hónap múlva távozik a városból az éjszakai vonattal Bosznia felé. Hogy milyen maradandó élményeket szerzett itt, arról a következő évben elkezdett nagyregényének, A befejezetlen mondatnak (végső változata csak 1947-ben látott napvilágot) a Dubrovnikban játszódó részei tanúskodnak. A várost és a tengert az impresszionizmus eszközeivel mutatja be; jól érezhető az író személyes tapasztalatának hatása.
Déry Tibor regénye kapcsán annyit érdemes megjegyezni még, hogy hősnője ugyanabban a panzióban szállt meg, ahol Márai regénye játszódik, és ahol 1935-ben Kosztolányi valóban lakott. Utóbbi feleségének megírja érkezése napján a címet: Pension Villa Argentina. Másnap a szállóban vázolja első benyomásait a városról: „…kétablakos szobám előtt a tenger zúg. (…) Ragusa egy kisded, de tiszta és tündéri Velence. Az emberek kedvesek. (…) Az Argentinában három alkalmazott is tud magyarul.” (Kosztolányi Dezső: Levelek, naplók. Bp., 1996.) Mintha a tengerparti Argentína szálló a magyar irodalom mágikus helye volna.
Éppen hetven évvel ezelőtt adták ki első alkalommal Márai Sándor A sziget című kisregényét. Új kiadása tavaly jelent meg. A mű főhőse egy közép-európai értelmiségi, aki Párizsban tanít filológiát. Életének válságos szakaszában elindul a nagyvárosból valahová messzire, a görög szigetekre, de végül Raguzában köt ki. Az Argentína szállóban vesz ki szobát, itt próbál mérleget készíteni életéről, és Camus regényének, A közönynek a hőséhez hasonlóan történik meg vele az „action gratuite”: megfojtja az egyik vendég hölgyet. Márai regényében a város, a tenger, a sziget a magára maradt XX. századi individuum drámájának a díszlete. A színpad maga a szálloda, innen indul el gyilkos tette után a főhős az óvárosba, majd a regény végén Lacroma (Lokrum) szigetére. Ekkor már negyedik napja van a városban, s visszaemlékező perspektívából tűnnek föl előtte utazásának, megérkezésének élményei. Raguza számára egy régi város a világ egyik elfeledett sarkában. „Néhány óra – gondolja még a hajón –, s odaérnek a régi városba, amelyet csak hajóról látott valamikor, de pompás, tömzsi és művészi aránya, zömök bástyái, fellépésének és megjelenésének agresszív ellenállása emlékében megmaradtak.”
Kosztolányi Dezső itteni napjait a feleségéhez írt leveleiből tudjuk rekonstruálni. Az életének ötvenedik évében járó, már beteg költő 1935 áprilisában töltött egy hetet Raguzában. A tengeri utazásról, élményeiről több újságcikket küldött a fővárosi lapoknak. Dalmát képek című írásában néhány ecsetvonással mutatja be a várost: „Ragusa pedig, a Szent Iván-erődjével, füstfogta és lángégette falaival, köpcös-gömbölyű tornyaival, városkapuival még meszszebb vezet bennünket, egyenesen a középkorba. Szent Balázs őrködik fölötte mindenütt a falakon, kezében tartva a város kicsinyített szobormásolatát, a székesegyházát meg a templomait. Nyakas kis köztársaság volt ez századokon keresztül, hiába tizedelte döghalál, földrengés, tűzvész, politika, folyton újjáéledt poraiból.”
