Búcsú a Sándor-palotától

Ma, az előző hetek fogadásai, búcsúlátogatásai végeztével a Sándor-palotától is búcsút vesz Mádl Ferenc köztársasági elnök. Ötévi szolgálat után átadja helyét utódjának. Működése két kormány tevékenységét fogta át hosszabb-rövidebb időre.
Hogy miként látta el feladatát – a nemzeti egység kifejezését, az alkotmány védelmét –, s milyen volt Mádl, az elnök, teljes biztonsággal csak később lehet megválaszolni. Pályafutását önmagához, a feladathoz s az előd teljesítményéhez viszonyítva azt mondhatjuk: nemcsak népszerű, hanem elfogadott államfő is volt. Méltó személy töltötte be a nagy becsben álló, első számú állami tisztséget.
A most záruló öt esztendő látszólag könnyebb volt, mint a megelőző öt vagy tíz, amikor Göncz Árpád viselte ezt a stallumot. Való igaz, a jogállam, a polgári demokrácia keretei mostanra kialakultak, megszilárdultak. De csak relatíve. Taxisblokád például nem volt. Közkegyelmi törvényt sem kellett tehát az Országgyűlés elé terjesztenie az elnöknek, hogy a résztvevők mentesüljenek alkotmánysértő magatartásuk büntetőjogi következményeitől. Hogy megúszhassák a kormány megdöntését is célzó, amúgy pedig a benzinár felemelése miatt indított akciójukat. Az idők változását jelzi az is, hogy Mádl Ferencet nem fütyülték ki állami ünnepen. Így a kedvéért nem kellett módosítani a büntető törvénykönyvet: működése nyomán nem foglalták paragrafusba a törvényhozók, hogy a közösség elleni izgatás – a faji, etnikai, vallási alapú uszítás – nemcsak szavakkal követhető el, hanem „egyéb módon” is. Hogy mi az egyéb mód? Hát a fütyülés. Meg esetleg a paradicsom- és a záptojásdobálás – ki tudja? Az alkotmánybírák sem tudták, mit takar ez a „bizonytalan jogfogalom”, ezért törölték a Btk.-ból a módosító szöveget. Előnye az is az eltelt öt esztendőnek, hogy Mádl nem vitte tovább a jóságos nagyapó szerepét. Jóságos nagyapókra nincs szükség az állam élén. Olyan emberek kellenek, akik nem kényszerülnek rá, hogy így emeljék felkészültségük adott színvonalát.
Mádl nem konfrontatív személyiség, nem kereste az ellenségeskedést. Ugyanakkor nagyon határozottan kiállt az alkotmányosság mellett: mindegyik beadványa sikerrel szerepelt a bírák előtt. A bírói határozatok annak igazolásai, hogy végtelen szerénységén és empátiakészségén kívül a megkérdőjelezhetetlen tudás jellemezte az elnököt. Ezt kamatoztatta a feladatköréhez tartozó nemzetközi kapcsolatokban is. Bárhol tárgyalt a Magyar Köztársaság képviseletében, nem hagyott kétséget afelől: tökéletesen ismeri a másik ország jogrendjét, állami berendezkedését. Meg azt is, hogy a nemzetközi jog mit tesz lehetővé az együttműködésben. Mindez már a találkozás, az üdvözlés pillanatában nyilvánvalóan tudott volt minden esetben. Nem elhanyagolható ez, különösen egy olyan időszakban, amikor a köztársaság egy nagyobb államközösség, az Európai Unió tagja lett. Mádl Ferenc az ország számára fontos fejleményen kívül személyes élményének is tekintette az uniós csatlakozást.
Jogi tudása, élettapasztalata, józan megfontoltsága itthon is nélkülözhetetlenné vált. A 2002-es választás után ugyanis egy volt pártállami ügynök került a kormány élére – vele együttműködni, minisztereit kinevezni Mádl Ferencnek jutott osztályrészül. Aztán, mihelyt lezajlott a „jóléti rendszerváltás”, és az új kormányfő kiszórta az államkasszából az utolsó megtakarított fillért is, következett a puccs. És vele az alkotmányjogi kérdés: hogyan tovább? S mikor? Egy 1997-es törvény az ügyvezető kormányfő személyéről eleve alkotmánysértő passzust tartalmazott – Mádl ezt, az Alkotmánybíróság későbbi döntésének megfelelően, pontosan ítélte meg. S nem törődve a provokatív, hiszteroid felvetésekkel, azt az erőt kérte fel kormányalakításra, amely az utolsó választáson erre jogot szerzett. Még ha az erkölcsi alappal gondok voltak is.
Mádl később is mindenben ragaszkodott a jogállami normákhoz: pontos helyzetmegítélését pragmatikus döntések követték. Nem fogadta el, hogy az Országgyűlés az államfői jogkör semmibevételével tárgyalta újra a visszaküldött kórháztörvényt. Az elnök kérésére az Alkotmánybíróság is úgy értelmezte az alkotmányt, hogy az államfőt ilyenkor meg kell hívni a parlament ülésére – a köztársasági elnöknek felszólalási joga van. A jelenlegi házelnök valószínűleg itt követte el az első tragikus vétséget: negligálta az elnöki jogkört, amelyre azután ő maga hiába pályázott. Talán már itt eldőlt: a nemzetközi jog széles látókörű professzora után egy egykori tanácsi ügyintéző aligha számíthat rá, hogy – mintegy Hamupipőkeként – az államfői tisztség közelébe röpíti a politikai varázslat.
Az alkotmányos intézményeket egy sor támadás érte 2002 után. Mádl alkotmánybírósági beadványokkal és egyéb lépésekkel reagált erre. A bírák előtt kifogásolta, mégpedig alappal, hogy a PSZÁF elnökének leváltásáért a kormánytöbbség módosította a szakmai törvényt. A legfőbb ügyész ellen elindított, minden jogi alapot nélkülöző politikai kampány ellensúlyozására hivatalában fogadta Polt Pétert. Kísérletet tett arra is, hogy előmozdítsa az Alkotmánybíróság hiányzó tagjainak megválasztását. A koalíciós többség azonban ez ügyben hajthatatlan maradt.
Mádl, az elnök kiállt a kettős állampolgárság mellett. Jóval a népszavazás előtt szakmai elemzést készíttetett arról, miként viszonyul a hazai rendezési kísérlet a nemzetközi s főként az uniós szabályokhoz. Semmi akadálya nincs a többes jogosultság kiterjesztésének – szűrte le. Kettős állampolgárság ma is van, idehaza is, nem kell tehát feltalálni, hanem a megszerzés módjait kell átalakítani személyre szólóan. Ám Mádl azt is hangsúlyozta, hogy mindezek megerősítésére kétoldalú szerződéseket kell kötnünk az érintett államokkal, s persze ki kell kérni a határon túli közösségek véleményét. Az unió nem szól bele abba, a tagállamok kit tekintenek polgáruknak. A rendező elv világos és egyértelmű.
Nem az ő hibája, hogy nem hallották meg az észrevételeit. Sem a kormányt, sem a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetségét nem érdekelték a józan érvek. Gyurcsány Ferenc az indulatok felkorbácsolásával próbált politikai tőkét kovácsolni magának, de pirruszi győzelmet aratott – nagyot bukott ezen az ügyön, s most szakvéleményekkel szeretné igazolni magát. Nem fog sikerülni, mert az érvelése hamis. A határon túli személyiségekkel – Tőkés Lászlóval, Duray Miklóssal és Ágoston Andrással – a népszavazás előtt folytatott televíziós vitáját, nem utolsósorban megalázó hangneme miatt, Gyurcsány egyszer talán még maga is szégyellni fogja. A Magyarok Világszövetsége a kérdésfeltevés katasztrofális időzítésével és erőszakosságával tett meg mindent a kudarcért.
Mértékletesség, együttérzés, mások segítése, meghallgatása – nem piacképes erények manapság. A politika szereplői legalábbis így képzelik. Bizonyos fogadókészség mégis végig tapasztalható volt Mádl Ferenc stílusa iránt. És nem csupán azért, mert a posztalkotmányos rangja ezt megköveteli. Érvényesült az együttműködési kényszer. A kudarcok kivédésének szándéka, hiszen a mostani kormánytöbbség a rendszerváltozást követő idők leggyengébb és legtörékenyebb konstrukciójának bizonyult. Rászorult az elnök jóindulatára. A Sándor-palota – amelyet államfői székhelyként Mádl vett birtokba – az idők múlásával így mindinkább az állami élet központjának szimbóluma lett.
Örülhetünk, hogy Mádl Ferencet egy pillanatig sem érdekelte a deformált kordivat: érvek helyett az agresszivitás, az erő felmutatása. Emberi és szakmai értékei, államférfiúi teljesítménye mostantól talán éppen ezért lesz követelmény. Minta, amelyet követni lehet.