Egy madár néz rám

Megszokott helyemen üldögélek, az erkély hűvös sarkában. Csend van a kertben, hallgatnak a madarak. Vannak a napnak olyan időszakai, amikor egy madár se csivitel. Néha meg olyan a környék, akár egy hangversenyterem kellős közepe. Már-már elszendergek, amikor észreveszem, hogy egy rigó rebben a korlátra.
Még soha ilyen közel nem merészkedtek hozzám a madarak az erkélyen. Kopott tollú öreg rigó néz rám, olykor a hangját is hallatja, mintha mondani akarna nekem valamit. Talán üzenetet hozott a számomra?
Igyekszem mozdulatlan maradni, nehogy elriasszam. S azon tűnődöm, mi bátorította fel, hogy ennyire a közelembe merészkedett. Fontos lehet az üzenet, amelyet hozott.
A rigók nyár derekán már elhagyják a településeket, találnak élelmet a természet ölén. Ennek a rigónak küldetése van. Fütyörészget valamit. Lehet, hogy most hazudik nekem, elleste az emberek szokását, és azt mondja, hogy jól nézek ki. Hogy megfiatalodtam. Vagy hasonló bókkal köszönt. De az is lehet, hogy rám mordult haragosan, és számon kéri régi bűneimet. Mert én is gonosz voltam valaha, akár a többi parasztgyerek. Kóboroltunk csapatosan a réten, kifosztottuk, feldúltuk a bíbicfészkeket. Felmásztam én is a legmagasabb fára, hogy kikutassam a madárfészkeket. Meg leparittyáztam a békésen csivitelő, párját váró madarat. Talán minden fel van jegyezve valahol egy vastag könyvben, és most azért küldték, hogy felelősségre vonjon.
Szembenézünk egymással, merev a tekintete, de a hangja, amikor egyet-egyet csicserint, barátságos. Kár, hogy nem értem a madárbeszédet. Talán nem akarja elmondani a bánatát. Azt, hogy egyedül maradt és megöregedett. Talán arról a régi kertről mesél, ahol boldog volt a párjával. Amelynek egyik fáján fészket rakott, és fiókákat nevelt. Merre szállnak azok a régi rigófiókák? Ki tudja, ki tartja számon az alkonyatról éneklő madarak sorsát? Az ő kicsiny életükben is vannak viharok, szélvész tör a fákra, lesodorja a fészkeket, villámok cikáznak, és ezer más veszély fenyegeti létüket.
Miközben merev tekintetét vizsgálom, arra gondolok, hogy ez a rigó már korábban is járt itt, ismeri a kertet. Meg találkozott azzal a mosolygós szemű ifjú emberrel is, aki a fiam volt. Őrzi a régi nyarakat, hallja a vidám kerti csevegést, az elröppent kacajokat. Őrizheti a szeme unokám csetlő-botló mozdulatait is. Itt ültük meg a névnapokat, a jelesebb évfordulókat, amiről csak ez a mozdulatlan öregember tudna most beszélni, felidézve a múltat.
De voltak a múltnak fekete napjai is, emlékszem, többször elhessentettem az élelemre idesereglő madarakat. Vagy mérgesen tapsolva csendre intettem őket. Figyelmetlen voltam velük szemben, és nem értékeltem a madárdalt. Pedig nincs annál szebb és megnyugtatóbb. Az ember olykor ostoba, és nem figyel fel a szépre. Csak később jut eszébe, hogy mit vesztett ezáltal.
Hirtelen felugrom, és elhessentem a madarat. Az öreg rigó fáradtan az egyik közeli fa ágára röppen, és onnan figyel. De a következő pillanatban már bánom ostobaságomat. Szeretném kiengesztelni, visszavárom. De nem mozdul.
Talán szólnom kellene hozzá halkan, elnézést kérve. Miért is jöttem méregbe? Hiszen olyan alázatos volt, annyira szánandó, olyan kopott. Talán azért, mert visszahozta emlékezetembe a régi, boldog és felhőtlen nyarakat?
Talán most is hallja, hogy a fiam a fülembe súgja: „Apu.”
Vagy az unoka kacaját a kertből, a nagy fa alól, amelynek árnyékában hinta ringott. „Jól kapaszkodj!”
Ismét hessentek a madár felé. Nem moccan. Sötéten gubbaszt az ágon, akár a múlt. Dermedten nézem. Megszólal. Mindössze egy csivitet mond.
Azt közli, hogy a múlt sose tér vissza, és azzal is vigasztal: ha meghalok, rigók csapata viszi majd fáradt lelkemet az Úr színe elé. Hogy egyszer megismerjem a repülés örömét.