A szabadság elmúlt másfél évtizede alatt újságíróként a Szolidaritás több egykori harcosával, ismert alakjával sikerült beszélgetnem. Így a legendás Lech Walesával; Lech Kaczynskival, a lengyel jobboldal egyik pártjának, a Jog és Igazságosságnak a vezetőjével, az elnökválasztás egyik esélyesével; a Szolidaritás értelmiségi szárnyának egyik volt vezetőjével, a rendszerváltás után a balliberális utat választó Adam Michnikkel, aki ma a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, vagy például Miroslawa Grabowska professzorral, aki már 1975-ben aláírta a párt vezető szerepét és a szovjet barátságot rögzítő alkotmány elleni tiltakozást, majd 1990 után szakított az aktív politizálással.
Lech Walesa: „Bennem is felmerül sokszor, hogy érdemes volt-e, jó volt-e, amit csináltam, de mindig odajutok, hogy nem volt más választás. Bizonyos áldozatokat a jóért hozni kell, s a munkások meg is fizették a reformok árát. Kértem az elit tanácsát is, de az sem adott más megoldást, inkább előreengedett, hogy oldjam meg a kényes kérdéseket. Ezt a rendszert én építettem fel, s nem lehetett volna másképp. Nem folytathattuk az egypártrendszert! Együtt kellett ugyan működnünk egy mozgalomban, hogy egy másik mozgalmat le tudjunk győzni. Aztán megérkezve a szabadság nevű állomásra sokan szálltunk le, és sokfelé mentünk haza. Azon el lehet gondolkozni, nem lett volna-e jobb legalább még egy ideig együtt maradnunk, mint azt sokan tanácsolták, de hát ezzel hasonlóvá váltunk volna a kommunistákhoz. Én úgy tanultam, hogy pluralizmus nélkül nincs valódi demokrácia, s ennek felépítésében feltétlenül tevékenyen részt kellett vennem.”
Lech Kaczynski: „A lelkesedés tovatűnt, s nincs ebben mit furcsállani. A rendszerváltás egyik jellemző motívuma volt például, hogy a tulajdon lényegében a régi elit kezébe került, pontosabban maradt. A társadalom differenciáltsága is megnőtt. Az 1989-es kiindulóponthoz viszonyítva ugyan Lengyelországban a többi országénál nagyobb mértékben növekedett a GDP, a nyomor szférája ennek ellenére kiterjedt. A jövedelem tehát nagyobb, lényegesen többen vannak azonban, akik szegénységben élnek. Nem csodálkozhatunk hát a lelkesedés lanyhulásán. Igazi forradalom Lengyelországban valójában 1980–81-ben volt, aztán kissé alábbhagyott a lelkesedés, de a társadalmi ellenállás méretei így is jelentősek voltak. Ez azonban már békés harc volt. Létrejött valami sajátos ellenállam, amely egy adott pillanatban győzött, bár az utolsó időszak már békés volt. Ilyen, de azért forradalom volt a miénk! Mindezt emelt fővel mondom, hiszen többekkel egyetemben már másfél évtizeddel ezelőtt óva intettem attól, hogy a demokrácia, a függetlenség igazi haszonélvezői azok legyenek, akik aktív részesei voltak az elnyomó rendszernek. Sajnos, ezt a harcot elvesztettük, elképzeléseinkkel kisebbségben maradtunk.”
Adam Michnik: „Természetéből adódóan a Szolidaritás államellenes mozgalom volt. Nagyszerű mindaddig, amíg a kommunista állammal kellett harcolni. Ami azonban az erőssége volt, az később a gyengéjévé vált. Nehezen tudta levetkőzni régi tulajdonságát, képtelen volt az állam szövetségese lenni, azért felelősséget vállalni. Vannak olyan egykori barátaim, akiktől jobban félek, mint a kommunistáktól.”
Miroslawa Grabowska: „Boldog vagyok, hogy megélhettem ezeket az időket, szabadon mehetek mindenhova. Szabadon beszélhetek mindenről, senki sem hallgat le minket, és senki sem kerül börtönbe a szeminárium után. Kimondottan fáj viszont, hogy a posztkommunisták ilyen jó erőben túlélték a rendszerváltást, s újra a hatalomba kerültek. Ráadásul még szimbolikusan sem számoltak el a múlttal, az egész bűnös rendszerrel. Ne felejtse el, Lengyelországban lőttek a munkásokra, halottak és áldozatok maradtak, de máig nincs elkövető, nincs bűnös. Hol itt az igazság? Miért nincs politikai akarat, de erő sem arra, hogy ezt az időszakot elszámoltassák és igazságosan értékeljék?”
origo.hu
Gyorsan kifakult a szivárványos zászló
