Esseni kilátások

Az építészetileg sem érdektelen esseni RWE-székház huszadik emeletéről pazar kilátás nyílik az alant elterülő városra. A világháborúban ezt az iparvidéket gyakorlatilag tönkrebombázták; alig maradt néhány patinás templomtorony mutatóba – a hangtalanul, sebesen suhanó liftből nézve azonban a zaklatott történelem egy egészen más, zárójelbe tett dimenziónak tetszik. A németek nemcsak újjáépítésben jók, hanem köztudomásúlag szervezésben is: az amerikai, brit és holland érdekeltségekkel is bíró német dominanciájú multicég (amelynek nevében azért megőrződött a „rajna-vesztfáliai energia”) féléves mérlegkonferenciájának lebonyolításában a legkukacoskodóbb ízlés sem lel hibát. A konszern a visegrádi országokban is markánsan jelen van: leányvállalatai nem csupán Budapestet vagy Miskolcot borítják fénybe, de például Kassát is. Az imponáló számokban (a nettó eredmény öt százalékkal javult) nyilván a mi térségünk is markánsan jelen van – a magyar hírlapíró tehát akár kicsit otthon is érezheti magát ebben a rendezett városban.
Vállalati kongresszust stílszerűen operaházban kell tartani. Az esseni nyomokban sem hasonlít a budapestire, ám a high-tech funkcionalizmus aligha hagy kivetnivalót az esti műélvezet terén. A német észjárásban nem csupán a magas kultúra szervezhető és szervezendő be fogaskerékszerűen az üzleti életbe, de például a gasztronómia is. Érezhetően közel a francia határ, mert a felszolgált ínyencségek kifejezetten fantáziadúsak és emlékezetesek. (Bár a csatos üvegben szervírozott uborkalé a Kárpát-medencei ízlelőbimbók számára kifejezetten bizarrnak hat.) A rajnai rizling píárja igen lendületes, ám a vinikulturális kínálat mégiscsak a tüzesebb osztrák borokra épül. (A Lajtán szemlátomást még nem jutottak át.) A sörökről viszont tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Essen a Krupp família városa is: monumentális családi kastélyuk, amely egy burjánzó őspark közepén emelkedik, igen demokratikus módon lényegében szabadon látogatható. Az esseni vasgyár karrierje gyakorlatilag egyidős mondjuk az ózdiéval – nálunk azonban nyoma sincs a familiáris gazdagság ily monumentális lenyomatának. A Villa Hügelben nem csupán minden nagy, de egyben feltűnően nagy is: a szalonok, a könyvtárszobák, a dolgozószobák. Kazettás famennyezetből már sokkoló is ekkora mennyiség. A családtagokat hatalmas festményeken, kerti szobrokon örökítették meg. Minden a tekintélyről, a vagyonról szól, s csak mellékesen a háborús fegyverkezésekben való részvételről. Az ellentmondásos Ruhr-vidéki félmúlt e monstre emlékművét mégis megbocsátóbban kezeli az ember, ha betéved a Folkwang múzeumba: a remek (ipari és paraszti életmódot egybeszervező) néprajzi bemutató gyűjtemény mellett ugyanis a képzőművészeti traktusban olyan csodákba botlik, amikért fél napokat állna sorban Budapesten. A felhalmozott gazdagság nélkül nem tobzódnának a szinte néptelen termekben a Gauguinek, Van Goghok, Cézanne-ok, Matisse-ok és Moholy-Nagyok olyan elképesztő természetességgel…
Bárki állítaná az ellenkezőjét: gazdagnak lenni jó. A gazdagság pedig nemcsak a bevásárlóutcákat teszi kívánatosabbá, hanem a kultúra szentélyeit is. A német modell ismert okokból egy az egyben nem követhető, sok tekintetben azonban honosítható. Németül még a multi is másképp hangzik; s ez reménykeltő egy túlamerikanizált világban. Ha a költő élne, ma talán azt írná: száz magyar multit, ezret csináljatok, csináljatok! Ha egy picit tisztábbak lennének tőle az utcáink s módosabbak a múzeumaink, már megérné. Kérdés, hogy mennyire reálisak számunkra az esseni kilátások.