Hadoszlop

A magyar sajtóban először szólal meg Pongrátz András, a Corvin köz főparancsnokának, Pongrátz Gergelynek az öccse, a hat harcoló fiútestvér közül a legkisebb. A most hatvanhat esztendős üzletember az Egyesült Államokban, Arizonában él. Visszaemlékezése a testvérre és a volt bajtársra oszlatni szándékozik azokat az igazságtalan, rosszízű feltételezéseket, amelyek az utóbbi időben Pongrátz Gergely személye körül keletkeztek.
Pongrátz András vérbeli amerikai lett. Mintha az ötvenes évek divatját látnám: hegyes orrú cipő, csőnadrág, kihajtott gallérú, színes ing, arany pecsétgyűrű és arany nyaklánc – az elmaradhatatlan kellékek meg a magabiztosság. De az otthont, a hazát soha nem feledte.
– A halála előtti napon, május 18-án én voltam az utolsó, aki telefonon beszélt vele – sóhajt fel a legkisebb testvér. – Pár héttel korábban nagyon fájt a csípője. Fájdalomcsillapítót kapott, de az annyira beteggé tette, hogy mindent kihányt. Mondta is, hogy gyermekkora óta nem volt ilyen rosszul. Nem evett, nem ivott, legyengült, még az ágyból sem tudott kikelni, egy hét alatt hat kilót fogyott. Miután abbahagyta a gyógyszer szedését, négy-öt nap múlva sokkal jobban lett, és már nem akart orvoshoz menni. De mi más bajra gyanakodtunk, ezért megbeszéltük, hogy fogadja őt Papp Lajos szívsebészprofesszor. Ugyanis tíz éve kapta az első szívinfarktust, és nyolc éve, az utolsó pillanatban Arizonában végezték a bátyám szívműtétjét.
– A kitaszítottság érzése, a sok gond, az állandó feszültség végül is a szívét használta el a legjobban – magyarázza Pongrátz András. – Egyébként egy arizonai szívsebész, aki Amerikában az első szívátültetést végrehajtotta, nos, ő műtötte meg a bátyámat. Gergely kezelőorvosa előzőleg felvilágosította a professzort, hogy akit operál, az nemcsak egy páciens, hanem történelmi személyiség Magyarországon. Emiatt soron kívül megoperálta az életveszélyben lévő Gergelyt, és szívének elhalt egyharmad részét kivágta. A műtét nagyon jól sikerült. Állandóan figyeltük a bátyámat, tudtuk, hogy ha rosszul lesz, az csak a szívével kapcsolatos lehet. Ödön bátyám Gergely halála előtt utazott haza Amerikából a kiskunmajsai Marispusztára, hogy segítsen a nyári ötvenhatos ifjúsági tábor programjának a megszervezésében, és fogadja a határon túlról érkező magyar fiatalokat. Vele is beszéltem telefonon, és szavát vettem, hogy egy héten belül elviszi Gergelyt Pécsre Papp Lajoshoz. Sajnos ígéretét nem tudta teljesíteni.
Amikor a Pongrátz Gergely halálával kapcsolatos találgatásokat firtatom, András kissé elvörösödik:
– Valaki azt kezdte híresztelni, hogy Gergely agyonlőtte magát. Ez teljesen oktalan feltevés, hiszen az élete volt a múzeum, a kápolna és az ifjúsági tábor. Még élni akart. Valójában az történt, hogy 18 óra felé beült az ’56-os múzeum udvarán álló kocsiba, hogy átmenjen a táborba. Házvezetőnője kinézett az ablakon, s arra lett figyelmes, hogy Gergely már elment tíz perce, de az autója még mindig ott áll az udvaron. Akkor találta meg bátyám a kormánykerékre borulva. Rögtön hívta a mentőket. Az orvos, a mentők egy óráig küzdöttek az életéért. Gergely még életjelet adott, de mire a kiskunhalasi kórházhoz értek, szíve felmondta a szolgálatot.
Arra kérem az egykori felkelőt, hogy pörgessük
vissza az idő kerekét negyvenkilenc évvel, és beszéljünk arról, mikor kapcsolódott be a forradalomba, hogyan került a Corvin közbe.
– Reggel szokás szerint elmentem Soroksárról Erzsébetre, az Eötvös Loránd Gépipari Technikumba – kezd bele András. – Mivel az iskola kultúrfelelőse voltam, színházlátogatásokat szerveztem, ezért október 23-án délután bementem az Operába jegyekért. Hazafelé csüngtem a tuján – a villamos ütközőjén, ahogyan abban az időben nevezték –, és láttam, hogy a Nemzeti Színház előtt kisebb tömeg gyülekezik. Leugrottam a döcögő villamosról, és a tömeg közé furakodtam. Bent a kör közepén fiatalok olvasták fel az egyetemisták tizenhat pontos követelését. Nem tudom másként kifejezni magamat, de mindannyiunkat megérintett a forradalom szele, és ott elhatároztuk, hogy megyünk, ledöntjük a Sztálin-szobrot. Elindultunk. A körúton addigra már óriási tömeg vonult, többen zsúfolt teherautókkal mentek a szobor irányába. Ott ezrek tolongtak. A Sztálin-szobor nyakába drótköteleket kötöttünk, egy Csepel teherautó próbálta elhúzni a soktonnás tömeget, de a hátsó kereke kipördült. Aztán két teherautóra akasztottuk, de a drótkötelek cérnaszálként elszakadtak. Nem akarok dicsekedni, de az én ötletem volt, hogy szerezzünk lángvágót – az iskolai műhelyben tanultam a használatát –, és azzal vágjuk el a szobor lábát. Az egyik fiú elkiáltotta magát, hogy néhány száz méterre van az iskolája, ott van lángvágó. Sztálin hatalmas bronzcsizmáját mi vágtuk el, végül óriási robajjal dőlt le a szörnyű jelkép. Ezt a látványt tízezrek ünnepelték a Felvonulási téren.
A családban köztudomású, hogy a kilencgyerekes Pongrátz mamát és a család női tagjait a fiúk féltő gondoskodással vették körül. Nem véletlen, hogy a harcokban részt vevő Pongrátz fiúk mindig a legkisebbet, Andrást küldték haza Soroksárra, hogy megnézze a mamát és az otthoni helyzetet. Kimondatlanul persze az is benne volt ebben, hogy Andrást, a 17 éves srácot minél többször kivonják a Corvin közi harcokból.
– Anyám nem tudta az első napon, merre járok – folytatja a visszaemlékezést Pongrátz András. – De nagyon aggódott. A Sztálin-szobor ledöntése után én még elmentem a rádióhoz, ahol a tömeggel együtt követeltük a függetlenségünket biztosító pontok beolvasását, amit megtagadtak. A lövöldözés kitörésekor, éjfél felé felhívtam anyámat, aki hazaparancsolt. Gyalog elindultam Soroksárra. Mire hazaértem, Ödön, Bandi és Gergely már nem voltak otthon. Bementek a városba. Később tudtam meg, hogy Ernő, a legidősebb bátyám a parlamenti delegáció tagja lett, amely tárgyalt Nagy Imrével. Ezután mentem be a bátyáimat követve a Corvin közbe. Mind ott voltak: Gergely, Ödön, Bálint, Bandi és Ernő.
Hat fiútestvér együtt, szinte afféle hadoszlopban a Corvin mozi előtt közös célért harcol: a szabadságért. Kockáztatva az életüket sok más társukkal, a pesti srácokkal közösen. Más országban már régen filmet készítettek volna róluk. Hiszen ilyen „story” csak egyszer adódik egy évszázadban. A történetet egyelőre csak András görgeti tovább.
– Nem úgy harcoltam, mint ők. Engem a bátyáim féltettek, tizenhét éves öcskösüknek tekintettek, nem engedtek a legnagyobb tűzharc közelébe. Alig aludtunk valamit, keveset vagy egyáltalán nem ettünk, mert szünet nélkül támadtak az oroszok. Amikor egy-egy benzinespalack elrepült, szörnyű volt a tankokból kiugráló, égő szovjet kiskatonák látványa, megszenesedett holttestük. A megégett bőr szagát még ma is érzem, ha erre az időre gondolok – szinte belém égett az elviselhetetlen szag. Egyébként ingajáratban voltam édesanyám és a testvéreim között, hoztam-vittem a híreket, néha egy kis élelmet. Egyik fő dolgom az volt, hogy a harcképtelenné tett tankokból kiszedtem a fegyvereket, lőszert, kézigránátot. De segítettem a halottak összegyűjtésében is, s ahol a harcok miatt ez nem sikerült, ott mészporral fertőtlenítettünk, nehogy járvány törjön ki.
Vannak néhányan a még élő ’56-osok vagy magukat annak hirdetők közül, akik a Pongrátz testvérek Corvin közi szerepét kisebbíteni igyekeznek, sőt kétkedésüknek adnak hangot, miszerint Pongrátz Gergely nem is volt főparancsnok. A Kádárék alatt kiadott Fehér könyv, Gosztonyi Péter, Király Béla és mások viszszaemlékezései persze ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Hogy Pongrátz András milyennek látta idősebb testvéreit és Gergelyt, arról folytatódik a beszélgetés.
– Nagyon bátrak voltak – mondja határozottan a legkisebb testvér. – Keményen tudtak harcolni, különösen Ödön. Ő volt a felnőtt közöttünk. Katonaviselt ember volt. Ödön találta ki a benzinesüveg használatát, amelyből lett a Molotov-koktél, ez aztán rettenetes fegyvernek bizonyult. Ő volt az, aki beállította a tankot, hogy merre lőjön s mikor. Gergellyel nagyon nehéz volt abban az időben beszélni, mert rettentően el volt foglalva. Mindenhol ott volt, ahol segítség kellett, ő tárgyalt Maléterékkel is. Ők ketten jól kiegészítették egymást. Még hogy nem volt a bátyám főparancsnok? De még mennyire az volt! Nem akarta elvállalni, de rávitte a bajtársai iránti felelősség, a kényszer. Gergelynek rossz érzései voltak Iván Kovács Lászlóval szemben. Úgy érezte, és mások is, hogy nem állt igazán a mi oldalunkon, inkább a kommunistákhoz húzott…
– De Kádárék kivégezték – vetem közbe.
– Igen, kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált is, a kommunisták a sajátjaikat is kivégezték. Attól még Iván Kovács László nem lett forradalmár, mint ahogy Maléter sem – szögezi le Pongrátz András. – Végül is azért vállalta Gergely a szavazással a megméretést, amikor a Corvin köz egyik ablakában megjelent többekkel – Erdőssel, Szabóval, Iván Kovács Lászlóval –, hogy ne Iván Kovács legyen a főparancsnok. A sok száz felkelő többsége Gergelyt kiáltotta ki vezetőjének, ő kapta a legnagyobb ovációt és a szűnni nem akaró tapsot. S ez nem volt véletlen, mert jó szónok volt, és hatással tudott lenni az emberekre. Így választották meg Gergelyt a corvinisták október 30-án főparancsnoknak. Egyszóval vele keveset tudtam beszélni abban az időben. Amikor megküldték Kopácsiék a nemzetőr-igazolványokat, akkor az enyémet büszkeségből nem Gergellyel írattam alá, nehogy azt mondják, hogy a bátyám járt közben értem. November 4-én, amikor a szovjetek betódultak a fővárosba, engem hazaküldtek Gergelyék. Ők ott maradtak több száz bajtársukkal együtt felvenni a reménytelen harcot egészen november 8-ig. Engem már november 7-én kerestek otthon a pufajkások, ezért bujkálnom kellett. Ekkor már tízezrek menekültek a nyugati határ felé. Ez lett az egyik szomorú fejezete 1956-nak, amikor több mint kétszázezer magyarnak el kellett hagynia otthonát. Testvéreim közül talán én voltam az első, aki elhatározta, hogy ebből az országból el kell menekülni, mert nem adom oda ezeknek az életemet. November 18-án Gergely még azt mondta, hogy nem kell elmenekülni, majd kimagyarázzuk magunkat. Mondtam neki, ha az ÁVH-sok visszajönnek, nem lesz kegyelem. Egyszóval Bálint bátyámmal és két jó barátunkkal nekivágtunk gyalog az útnak, földeken, erdőn keresztül a jugoszláv határ felé. Három nap és három éjszaka gyalogoltunk. A határ előtt majdnem elkaptak a szovjet katonák. Sikerült azonban szétfutnunk egy erdőben, ahonnan csak többórás rejtőzködés után mertünk előjönni. Egy tanyasi ember mentett meg bennünket. Ugyanis mellig érő, jeges patakban kellett átmennünk, és a hideg novemberi éjszakában közel voltunk a teljes kihűléshez. Ez a gazda – máig sem tudom, ki volt – befogadott a feleségével négyünket, száraz ruhát, élelmet és pálinkát adott. Szó szerint életmentő volt.
Menekülésük regénybe illő volt. A gazda elvitte őket egy nádas tóhoz, kaptak egy csomag kártyát, hogy ne unatkozzanak, és egy csónakban lapultak huszonnégy órán keresztül addig, amíg egy másik falubeli értük nem jött éjszaka, aki átvitte őket az osztrák határon. Pongrátz András és Bálint élete a továbbiakban a több százezer menekült magyaréhoz hasonlóan alakult. Ki a tengerentúlon, ki Európában talált magának otthont. A két testvér először Nagy-Britanniában keresett szerencsét. A család többi tagja is úgy döntött, hogy elmenekül Magyarországról. Háromfelé válva, három csoportban vágtak neki a nyugati határnak. Pongrátz Gergely édesanyjával és kishúgával menekült egy katonai mentőautóban. A forradalom leverése után egy évvel végül mindannyian az Egyesült Államokban találkoztak, ahol menedékjogot kértek.
Pongrátz Gergely 1956-os szabadságharcos, a Corvin köz főparancsnoka hetvenhárom évet élt. A hat fiútestvér közül egyedül ő telepedett haza a rendszerváltozás után, hogy ébren tartsa, terjessze a forradalom és szabadságharc igaz szellemiségét. Temetéséhez sem anyagilag, sem erkölcsileg nem járult hozzá a magyar kormány. Halála napját (2005. május 18.) az ötvenhatosok és tisztelői kérése ellenére sem nyilvánították nemzeti kegyeleti nappá. Pongrátz Gergely hitét, életkedvét az itthoni támadások, igaztalanságok sem rendítették meg. Talán a legszebben az a közmondás igazolja ezt, amelynek üzenete egész életét végigkísérte, és amelyet gyakran mondogatott: „Ha a jó Isten nyulacskát adott, majd ad hozzá füvecskét is!”