Kémek és kapcsolatok

Pár napja olyan hír jelent meg, amely erősíti eddig sejtésünket: külföldi kémek vannak a magyar közigazgatásban. Az még fájdalmasabb, hogy a nemzet összetartozása szempontjából fontos hivatalra vet árnyékot az ügy. Az Antall-kormány idején létrehozott Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH), bár néha gittegyletként működik, az onnan kiszivárgó információk sokat árthatnak a határ másik oldalán élő nemzettársainknak. Az ügy – ha igaznak bizonyul – a magyar titkosszolgálatok felelősségét is felveti, hiszen az 1992 óta működő intézményben sokak szerint a környező országok (és nem csak azok) mindegyike próbált beszervezni embereket. A cél egyszerűnek látszik: Bukarest, Pozsony, Kijev, Belgrád tudni akarta, milyen támogatások mennek Budapestről, és ki kapja azokat, hogy aztán a kincset érő információk birtokában sakkban tartsák a hűségeseket, és térdre kényszerítsék a kisebbségi magyar közösségek renitens vezetőit. Nem árt tudni: a környező országok titkosszolgálatai valóban saját nemzetük érdekében dolgoznak, és nem válogatnak az eszközökben. Informátoraink állítása szerint a HTMH-ban nem jobb- és baloldal harcol egymással, hanem a különféle hálózatok háborúja folyik az évi tízmilliárd forint feletti támogatás elosztása fölötti befolyásért.
A kémgyanúba keveredett hölgy előbb a román, majd a magyar oktatási minisztériumban dolgozott. A két ország oktatási rendszerét és nemzeti prioritásait figyelembe véve nem furcsa ez? Később a HTMH-ban volt a határon túli oktatási támogatások felelőse. Hogyan fordulhatott ez elő? Magyar közalapítványoknál volt fontos tisztségben, később épp a romániai magyar egyetem egyik épületéről szóló peres ügyben vette elő bizonyítékként a közismerten szekus kötődésekkel rendelkező romániai vagyonalap egy zárt kuratóriumi ülés jegyzőkönyvét. Ez sem tűnt fel senkinek? A házaspár mindkét tagja az RMDSZ bukaresti irodájában is dolgozott.
Az ügy kirobbanása óta lapunk számtalan dokumentumot kap különféle helyekről. Kikerült például egy olyan irat, amely azt igazolja, hogy egy magyarországi illetékes az egyik államigazgatási szervre vonatkozó, kényes kérdéseket tartalmazó levelet kiszivárogtatott egy romániai kormányhivatalnoknak, és azt is kifejti, hogy a kérdéssel kapcsolatos további irományokat nem iktatják a magyar hivatalokban. Az is érdekes kérdés, hogy a határ másik oldalán élő magyar politikai vezetők közül kit és hogyan sikerült behálózni. Ne legyenek illúzióink: a határon túli magyarok politikai elitje sem jobb (és nem is rosszabb), mint az anyaországi. Ha nálunk egy korábbi titkos ügynök miniszterelnök lehetett, akkor a határon túli magyar politikusok között is minden bizonnyal van egykori besúgó, aktív vagy alvó titkos ügynök, a többségi hatalom feltétel nélküli kiszolgálója. A környező országok rendszerváltás előtti erőszakszervezeteit és titkosrendőrségeit kutató szakemberek számára nyilvánvaló, hogy a központi hatalom mindig is kiemelt figyelmet fordított a kisebbségekre, mert destabilizációs tényezőt látott bennük, így számarányosan többet is szervezett be közülük. Gondoljunk csak bele: abban az országban, ahol a hatalom arra is odafigyel, hogy rendőreivel zaklassa a faluvégen magyarul tanuló csángó gyerekek szüleit, ahol a konspirált román titkosszolga lebukik a székelyudvarhelyi városháza előtt, miközben Csoóri Sándor költőt tartja szemmel, vajon mire képes a hatalom azért, hogy beépüljön a kisebbségi szervezetekbe?
A beépített emberek pedig ma is zsarolhatóak, és persze olyan is előfordul szép számmal, hogy hittel és morális gátlások nélkül folytatják a megélhetésüket biztosító munkát a rendszerváltás után is. Mit gondolnak, a mindenkori hatalomnak nem kényelmesebb a Bukarestben, Elena Ceausescu „kémikus” intézetében szocializálódott Verestóy Attila szenátorral egyezkedni a romániai magyarságot érintő kérdésekben, mint a nemzeti érdekeket mindenekfölött tartó Tőkés Lászlóval? (A szenátor mellesleg a Securitate utódját felügyelő parlamenti bizottság tagja.) És az ukrán hatalom miért fogadja örömmel és szó nélkül Gajdos képviselő azonnali pál- és pártfordulásait? Az már az anyaország tragédiája, hogy a fent említett politikusokkal Budapestnek is igen jó a viszonya – itt is olyan kormány van hatalmon, amelynek fontosabbak az egykori kapcsolatok a nemzeti érdeknél.
A most kipattant ügy mások felelősségét is felveti. A kémügybe keveredett személyt ugyanis Markó Béla évek hosszú során külügyi tanácsadóként fizette, és az „RMDSZ nagyköveteként” tartotta Budapesten. A „Markó Béla karjának” is nevezett ember még az unióban is képviselte a romániai magyarok érdekeit: 2004. április 30-án például a HTMH sajtószolgálata arról tudósított, hogy az elnöki tanácsadó Brüsszelben bírálta a Fidesz fellépését a romániai Magyar Polgári Szövetség ügyében. Ugyanő 2001-ben nyílt levelet írt a Romániai Magyar Szóban a főnökének, melyben határozott fellépést kért a „radikálisok” ellen, akiket a „Fidesz a magyar nép pénzéből okkult utakon finanszíroz”. Az már az ügy külön pikantériája, hogy az egykori kenyéradó az Indexnek nyilatkozva hátba szúrja beosztottját, amikor a januári kirúgásáról azt nyilatkozza: „Mondjuk úgy, hogy nem tartottunk igényt a munkájára.”
Idézzünk fel egy mási esetet is: lapunk munkatársa, Bayer Zsolt részt vett néhány olyan erdélyi rendezvényen, amelyen nyíltan szóba kerül a székely autonómia ügye. Ebben a kérdésben a publicista nyílt levelet intézett Markó Bélához is, de válasz helyett kitiltotta őt az országból a román titkosszolgálat. A nemzetközi botrány (az eset még a Helsinki bizottság éves Románia-jelentésébe is belekerült) kinek volt az érdeke? A román államé, vagy a romániai magyar politikai elité, amelynek kiváló kapcsolatai vannak a romániai kommunista–securitatés oligarchiához?
Mindezek után logikus a felvetés: ha ezen oligarchia romániai magyar tagjainak kéréseit ilyen szépen teljesítik Romániában, érthető, ha a román securitatés oligarchák magyarországi érdekérvényesítésében viszontszolgáltatnak a romániai magyar kollégák. Az igazi kérdés: tudja-e a magyar állam, hogy határon túli kisebbségi politikusok közül kik azok, akik nem a határon túli magyar emberek érdekeit képviselik, hanem egészen másokét? Tudják-e a szakszolgálatok és a magyarországi politikusok, kik azok a határon túli magyar vezetők, akik nem a kisebbségük érdekeit képviselik a többség körében, hanem fordítva, a többség érdekeinek helytartói a kisebbség soraiban, és ezzel veszélyeztetik a Magyar Köztársaság alkotmányos érdekeit? Ez nem politológia elemzés vagy pártszimpátia kérdése, hanem pontos műveleti szaktevékenység eredménye kellene hogy legyen. Ha az ügy tisztázása segít a fentiek tudatosításában, akkor az egész több lehet kínos közjátéknál, inkább jó alkalom az ébredésre, lehetőség a tisztánlátásra.
Emil Constantinescu egykori román államfőnek volt rálátása a bukaresti boszorkánykonyhákra. Az ő szavai tehát nem feltételezéseken alapultak 2005. július 18-án, a tusnádfürdői tábor megnyitóján, ahol a következőt mondta a Háromszék című napilap tudósítása szerint: „Szeretném hinni, hogy a román–magyar kapcsolatok stabilitása nem azzal magyarázható, hogy a két nemzet romániai politikai vezetői egy közös maffia, a kommunista–securitatés oligarchia tagjai.”