MI A MAGYAR?

Magyar (1), fn. tt. magyar-t, tb. ~ok, harm. szr. ~ja. Gúnyos kicsinyzéssel: magyarka. Szoros ért. mint nemzeti név jelent személyt, kinek mint nemzetünkből vagy fajunkból valónak a magyar nyelv anyanyelve, vagy ha idegen nemzetbeli ősöktől származott is, idővel nyelvre és szokásokra nézve, különösen pedig állandó itt lakozás által meghonosodott, vagyis a mi nemzetünk tömegébe olvadt. Ha még szorosabb értelemben vesszük, nemzetünknek és fajunknak csak azon részét illetné, mely a kunok, székelyek, palóczokon stb. kivül honi nyelvünket birja anyai nyelvül, s mely mintegy törzs magvát teszi az öszves nemzetnek. Széles ért. mint az állodalmilag vett hungarus szó jelentése, magyarnak mondható a magyar haza mindenik lakosa. Ennélfogva nevezik a kivándorlott és megtelepedett czigányokat is új magyaroknak. Duna, Tisza melléki magyarok. Felföldi, alföldi, erdélyi, havasalföldi magyarok. Csángó magyarok Moldovában. Kun magyarok. Palócz magyarok. Régi magyarok vezérei, fejedelmei. Magyarok Istene. Él még a magyarok Istene. Megemlegeted még a magyarok Istenét. Magyarnak Pécs, németnek Bécs. Igaz, tiszta, jó, vitéz magyar. Korcs, elfajult magyarok.
„Romlásnak indult hajdan erős magyar.” Berzsenyi.
Mint melléknév általában jelenti valaminek oly tulajdonságát, mely nemzetünk, fajunk és hazánkbeli eredetre, szokásokra, természetre, szóval nemzetünk és hazánk viszonyaira vonatkozik. Magyar apa, anya, szülék. Magyar nép, faj. Magyar ember, asszony, legény, leány. Magyar katona, vitéz, huszár, ezred. Magyar ló, ökör, juh. Magyar bor, kenyér, kalács. Magyar forint, am. 50 kr. v. 100 dénár (a vonásforint három márjásból, azaz ötvenegy krajczárból állott), amaz máskép: kurta forint. Magyar király, korona, főurak, nemesség, törvény, alkotmány. Magyar nyelv, irodalom. Magyar szabó, timár. Magyar ruha, viselet, nadrág, kalap, üng. Magyar zene, táncz. Magyar világ, a magyar országos lét, szokások, nyelv divatkora. Eléfordul a történelemben hét magyar (a Névtelen jegyző irásmódja szerént: hetumoger), t. i. a hét vezér, kik alatt a magyarok e hazába jöttek; továbbá: dentumoger, a Scythiában lakó magyarok, kiknek birodalma nyugotról a Fekete-tengerig terjedt, hátok mögött pedig a Tanais vagy Don folyam volt nagy tavakkal (szintén a Névtelen szerént), honnan jöttek ki a magyarok a 7 vezér alatt. Dentu tehát lehet dontó, vagy inkább donti, t. i. idegen szóknál az n végzethez könynyen járul t pl. rubin-t, forin-t (fllorenus után). Hogy dentu tízet jelentene, mind jelentésre, mind tárgyra nézve puszta föltevésen alapszik. (…)
Ha más nemzetbeli irók, más, de nem magyar nyelven, a, hunn’ névhez oly hasonló szót találnának, mint a magyar hon, vagy tájdivatosan: honn, melytől a honi v. honni (vaterländisch, Landesmann) származik, s melyet, honnyi’-nak nálunk nemcsak mondanak, hanem írnak is (Georch: Honnyi törvény), az egész irói világ térdet fejet hajtana e származtatásnak; de nálunk legföllebb gáncsra számíthatunk. Beregszászi Pál a, magyar’ szót vagy a, mogol’-ból, vagy az arab, mohadsir’-ból származtatja. Annyi igaz, hogy Deguignes az I. században meghasonlott hunnok egész északi csoportját is némely hagyományok nyomán már mogoloknak is hívja, mindazáltal a mesés kort mellőzve, tulajdonképen csak a XIII. században Dsengiz khán alatt tünik fel a mogolok neve és hatalma; őseink pedig a IX. században saját nyelvökön már nem más, mint magyarok neve alatt telepednek le mostani hazánkban. Megjegyzendőnek véljük, hogy a, mogol’ (v., mongol’) szó Deguignes szerént am. mungl, mely sínai nyelven is mung, s jelentése a német fordítás szerént: traurig, tehát mogorva. Hogy az arab, mohadsir’-ból, mely kiköltözöttet jelent, vettük volna e szót, még kevésbé hihető. Némelyek az, ugor’ nevet veszik alapul, azt mondván, hogy ez csupán egy ajakhang előtételével csaknem teljesen egyezik a régi moger szóval, sőt az onogur változatban már az m-mel rokon n is bennfoglaltatik.
A puszta föltevéseket mellőzve, ide iktatjuk, hogy Konstantinusnál egy különös neve is jön elé a magyar nemzet egyik ágának, mely keletre huzódott: szabartoi aszphaloi. Hunfalvy Pál társunk azon nézetben van, hogy az első szó magyar, s am. szabadok, a másik pedig a görögben amannak némileg magyarázója, helyesebben: aszphaleisz. Lehetne talán az első szót szabírok-nak is venni, kik Deguignes szerént szintén hunn nép valának, kik különösen a VI. században a magyar-türk lakhelyekről előtörve, Armeniát, Kappadociát, Galatiát, Pontust stb. pusztították. (I. kötet 441. l.); amely esetben az asjalh szó inkább jelző (attributum) volna, és igazi jelentésében (biztos, szilárd) állana; tehát az egész annyit tenne: biztos vagy szilárd szabírok.
Részletek Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótárának „magyar” címszavából (1862)