Templomablak

Lehetett két éve, kicsit tán régebben is, hogy – tél és tavasz fordulóján – a Felvidéken barangoltunk különösebb cél nélkül, bekukkantva ide, benézve oda. Szürkére koszlott, latyakos hó lepte az országutakat, csak a hegyeken magasodó fenyőkön világított fehéren a hótakaró, ott legalábbis, ahol a kavargó köd látni engedte. Komor hangulat ülte meg a tájat, a rétek fölött varjúcsapatok örvénylettek, jégcsipke csillogott a patakok partján. Ha néha egy-egy faluban vagy kisvárosban kiszálltunk a kocsiból, és sétáltunk egyet a megroskadt szélső házikók közt meg a karakterüket veszített tereken, ahol barokk reminiszcenciájú épületek betonskatulyákkal keveredtek, nem szólva az üzemekről meg a bányákról – némelyikről nem tudtam eldönteni, működik-e még vagy bontásra ítélték, csak a felszálló füst meg néhány ődöngő árnyékfigura jelezte egyikben-másikban, hogy van itt élet –, és miközben róttuk a girbegurba, néptelen sikátorokat, csak nehezen tudtam elképzelni e vidék korábbi évszázadait, azt, hogy eleim jó része e tájon látta meg a napvilágot: itt élt és halt, egyikük gazdálkodó volt, másikuk bányamérnök – némelyikük magyarul sem tudott, vagy ha igen, komikus hibákat ejtve, amelyeken jókat derültek a kései utódok. Ha kicsit megerőltetném magam, tudnék olyan „családi térképet” kanyarítani a Felvidékről, amelyen Illavától Eperjesig, Iglótól Zsolnáig, Szomolnoktól Besztercebányáig, Pozsonytól Bártfáig és tovább számtalan településnek helye volna.
A selmecbányai vendéglőben, ahol megebédeltünk, a kedves pincérlányka még néhány magyar szót is előcsalt kedvünkért az emlékezetéből, aminek pillanatnyi derűjét némiképp lerontotta a helyi, frissen felújított kálvária képe – tény ugyan, hogy szép munkát végeztek a restaurátorok, ragyogott is az összes stáció, csak épp a magyar feliratok felejtődtek le a latinok mellől, amelyekre, korábbi sétáimat idézve, határozottan emlékeztem. A közeli kisváros, Bakabánya is borongósan fogadott bennünket, szürke, vigasztalan betonskatulyái közt ballagtunk a templom felé és kerülgettük az öreg templomot, amikor egy pillanatra, mintha a kedvünkért tenné, kisütött a nap. Felragyogtak az üvegablakok – és szemben találtam magam hirtelen Szent István királlyal, akit színes üvegdarabokból rakott ki az ismeretlen mester, és a rezdületlen, gótikus emlékeket ébresztő arc valamiképp besugározta a környéket. Rávetült borongós kedvünkre, a kopott házikókra meg a görbe utcára, ahol épp egy kendős nénike ballagott lefelé.
Nem tudom, meddig maradt volna meg bennem a pillanat emléke, ha egy újabb élmény meg nem erősíti. Néhány nappal később egy antológiát lapozgatva rátaláltam a versre, amely felidézte bennem újra a napsütötte templomablak képét: „Tombolt a harc, tombolt, / Szent István velünk volt. / Míg a világ világ: / Földi olyat nem lát! / Magyar haza földjén / Vérviharos ösvény: / Küzd a fény az árnnyal, / Szlovák a pogánnyal…” A verset, melynek csak a kezdő sorait idéztem, Jan Kollár jegyezte le egy hajdanvolt néprajzi gyűjtőútján és Sipos Győző fordította magyarra. Az eredeti szlovák változat így indul: „Stála bitka stála / za Stefana Krála / Jakej viac nebude / Cervena krv tekla / Polovica Hrona…”
És ahogy az ajándékba kapott és hangulatomhoz illő verset olvastam, az jutott eszembe: valami nagyon, szinte helyrehozhatatlanul elromlott körülöttünk és bennünk az elmúlt másfél-két évszázadban. Nem volt itt ugyan soha idill, megértés is csak ritkán, keserves munka volt meg véres küzdelem, de – a világot öszszeszabdaló törésvonalak ellenére – volt működő és eleven közösség, ami ha egyszer cserepeire hullik, nincsen emberi erő, amely újra összeforrassza.