Ukrajna nehéz örökséggel vágott neki az önálló állami létnek, és meglehetősen lassan araszolgatott előre. Hol tart ma az ország, majd másfél évtizeddel a Szovjetunió szétesése után?
– Ennek megértéséhez vissza kell kanyarodnunk 1991-hez. A függetlenség kinyilvánítása politikai szempontból viszonylag bonyolult, fizikailag mégis könnyű lépés volt. A neheze azonban csak ezután jött. A szovjet hagyaték felszámolására, a gazdasági téren előttünk álló feladatokra gondolok. Ne felejtsük el, Ukrajna szerves része volt a szovjet gazdaságnak, ellentétben például Magyarországgal vagy Lengyelországgal. Bár ezek az országok nem voltak teljesen függetlenek, mégis létező államok voltak, külön apparátussal, külön gazdasággal. Nálunk ez természetesen hiányzott. Nem beszélve arról, hogy az ukrán gazdaság erősen militarizált volt, a katonai komplexumokat tehát először föl kellett számolni. Ahol tegnap harckocsit szereltek össze, ott másnap nem lehet gyerekkocsit gyártani. Ehhez jött a pénzügyi válság: nem volt még saját valutánk sem, kuponok voltak, az infláció pedig több száz százalékra szökött. Tovább nehezítette a helyzetünket a nukleáris leszerelés, ami egyébként mind politikai, mind katonai, mind pedig gazdasági szempontból nagyon fontos lépés volt. A nyakunkon maradt fűtőanyagot, a rendkívül mérgező hettilt azonban le kell bontani, ami máig rengeteg pénzbe kerül. Aztán ott volt Csernobil, amely – közvetve vagy közvetlenül – elvitte a költségvetés 20-25 százalékát. Senki sem lepődhetett volna meg, ha ilyen terhek alatt összeomlik a gazdaság. Mi azonban túléltük mindezt. Elindultunk felfelé. Bevezettük a hrivnyát, ami stabil valutává vált. Lényegében önerőből építettük fel a gazdaságot, hiszen a hat-hét milliárd dollárnyi külföldi befektetés 14 év alatt töredéke például annak, amit Magyarország vonzott. Ez bizonyos értelemben nagyon rossz, mert nem kaptuk meg az új technológiát, ugyanakkor lényegében nincs adósságunk.
– Ukrajna legnagyobb problémáját azonban talán az egész elmúlt másfél évtizedben az a földrajzi, geopolitikai meghatározottság jelentette, hogy az ország két politikai berendezkedés, kultúra határán, törésvonalán, Kelet és Nyugat között helyezkedik el. Mennyire volt képes Kijev megbirkózni ezzel a helyzettel?
– Már a kilencvenes évek közepén kijelentettük, célunk az euroatlanti integráció. Ezalatt, kicsit ugyan szégyenlősen, de egyrészről uniós, másrészt NATO-tagságot értettünk. Más dolog, hogy a Leonyid Kucsma elnök nevével fémjelzett években mindezt nem sikerült megvalósítani. Akadályozta ezt a korrupció és a nem teljesen egyértelmű, hol nyugatra, hol pedig keletre tekingető külpolitika is. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy energiafüggők vagyunk, amit, mint most látjuk is, fel tudnak használni ellenünk. Annak ellenére, hogy még a 90-es évek elején, a budapesti EBESZ-csúcson a nukleáris fegyverekről történt lemondás fejében megkaptuk a garanciákat a nagyhatalmaktól az ország gazdasági biztonságának szavatolására.
– Az államiságát építő országnak az új helyzet mentálisan is komoly kihívást jelentett. Mint éppen a legutóbbi viharos választások megmutatták, nem légből kapott Ukrajna már Huntington által is feszegetett kulturális megosztottsága. Mindez arra is utal, hogy a politikai szembenállás mögött mélyebb törésvonalak is lehetnek…
– Senkinek nem jutott eszébe annak idején, hogy Ukrajna ne legyen független, s mesterségesen igyekeznek a társadalmat szétválasztani nyugatira és keletire. Én ugyanis még nem hallottam egyetlen orosz ajkút sem, aki azt mondta volna, hogy az ország nyugati részét el kell szakítani, vagy Dnyipropetrovszkot, Donecket Oroszországhoz kellene csatolni. A mostani kampány egyébként valóban az egyik legbrutálisabb volt, amelynek egyik negatív eredményeként bizonyos értelemben sikerült elhitetni, hogy van Nyugat- és Kelet-Ukrajna. Persze, a mentalitás lehet, hogy más, akárcsak például a szabolcsi és a soproni magyarok esetében. Az ok egyszerű. Ahogy Sopron közelebb van Ausztriához, úgy Nyugat-Ukrajna annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, ennek minden vallási, kulturális hatásával, míg a kelet-ukrajnai megyékbe a sztálini nagy iparosítás rengeteg bevándorlót hozott, aminek szintén máig érezhetők a következményei. A függetlenséggel azonban mindenki egyetért.
– Ukrajnának azonban jelenleg – úgy tűnik – különböző társadalmi, politikai modellek közül kell választania. Egyik oldalról ott van hagyományos modernizációs centrumként Moszkva, míg a másikon a térségben befolyását ily módon is erősíteni kívánó Amerika. Ukrajna ugyanakkor mégiscsak európai ország, ráadásul hagyományai miatt egyáltalán nem biztos, hogy számára is az angolszász demokrácia modell az egyedül üdvözítő…
– Ez így van. Ukrajna azonban egyértelműen Európa része, s ezt annak ellenére sem kell bizonyítanunk, hogy egyelőre nem felelünk meg a koppenhágai kritériumnak. Amikor tehát arról beszélünk, hogy Ukrajna milyen utat, társadalmi fölépítést, berendezkedést, demokráciamodellt választ, akkor le kell szögeznem: Kijev számára egyértelmű az európai irány.
– A mindezt a mindennapokban elősegítő átalakulás ütemével kapcsolatosan azonban ismét erősödik a szkepticizmus. A narancsos forradalom keltette felfokozott várakozásokat mintha lehűtötte volna az új kormány teljesítménye. Sokak szerint máig nehéz eldönteni, hogy rendszer-, avagy csupán elitváltás történt tavaly év végén…
– Egyértelműen rendszerváltás. Ezt nem azért mondom, mert ukrán nagykövet vagyok, és kötelességem, hogy védjem az államérdekeket, vagy szép szlogeneket mondjak, de ez tényleg így van. Ha úgy tetszik, sajnos a tizennegyedik évben, most zajlik nálunk a rendszerváltás. Mindezen 1991-ben vagy ’93-ban könnyebb lett volna túljutnunk, ám most kell e problémákkal megküzdenünk. Ennek ellenére a félmilliós tüntetéseken egyetlen pofon sem csattant el. A társadalom bizonyította, hogy kényszerhelyzetben is meg tudja oldani a problémáit. Az emberek persze türelmetlenek, s ez természetes. Gondoljon csak bele, 1990 után fél évvel milyen volt a hangulat például Magyarországon vagy Lengyelországban!
– A kormány a problémák ellenére azért jól látható erőfeszítéseket tesz a változások előmozdítása érdekében, bár a dolgát alaposan megnehezíti, hogy lényegében már megkezdődött a sok tekintetben szintén sorsdöntő jövő évi parlamenti választás kampánya. Melyek e tekintetben a közeljövő legfontosabb feladatai?
– Viktor Juscsenko elnök is elismerte, hogy voltak melléfogások, voltak hibák, de ne felejtsük el azt sem, 10-14 ezer embert kellett nagyon rövid idő alatt lecserélni. S hogy melyek a legfontosabb feladatok? Először is az államháztartás rendbetétele, valamint az adminisztratív és területi reformok. Hasonlóan fontos az energetikai szektor, az ehhez kapcsolódó infrastruktúra átalakítása. Új forrásokat kell keresni a Kaukázusban, Iránban stb., nem lehetünk ugyanis 70-80 százalékban függők Oroszországtól. Ez nem egészséges. Folytathatnánk a sort az EU és a NATO támasztotta követelményekkel és nem utolsó- sorban a szociális szféra gondjainak orvoslásával. E téren már eredményeket is felmutathatunk, például a gyerekek születése után járó járulék az utóbbi hónapokban tizenegyszeresére nőtt. A lakosság átlagjövedelme még mindig nem éri el a kívánatos szintet, alig több, mint 150 dollárnak felel meg, január és május között azonban az előző évihez képest 42 százalékkal emelkedett. Ki kell emelni a korrupció elleni harcot is, a helyzet ugyanis e téren több mint siralmas. Hogy csak egy példával illusztráljam mindezt, bizonyos kormányzóknál a múzeumból hozott képek voltak otthon. Még a címke is rajtuk volt.
– Mint már ön is említette, Ukrajna célja a NATO- és EU-tagság. Nem javítja azonban a közhangulatot, hogy az utóbbi hónapok világpolitikai eseményei alaposan lehűtötték az ezzel kapcsolatos kijevi várakozásokat. Milyen időtávlatban lát esélyt országa euroatlanti integrációjára?
– Nem szeretek beszélni időtávlatokról, hálátlan dolog. Egy-két éven belül azonban be akarjuk fejezni az unió által megszabott akciótervet, és ezután jöhet az úgynevezett tagsági felkészülés, egy minőségileg új viszony. Sajnos Brüsszel még valóban kicsit süket Ukrajna felkészülésére. Így aztán nem is a felvételi dátum kitűzése a célunk, hanem az európai perspektíva biztosítása. Meg kell jegyeznem, hogy a magyar diplomácia határozottan támogatja e törekvésünket.
– Mennyiben függhet mindez a posztszovjet térségben zajló geopolitikai játszma kimenetelétől?
– Pozitívan és negatívan is. A pozitív változások, így a demokrácia fejlődése, az életszínvonal javulása erősíti a stabilitást a régióban. Mindez természetesen elősegíti Ukrajna integrációját is.
– Mindenesetre a jelek szerint aligha segíti elő Ukrajna integrációját, európai elfogadottságát, ha Oroszországgal szemben igyekszik identifikálni magát…
– Először is nem tekintjük, soha nem is tekintettük Moszkvát, illetve Oroszországot Ukrajna ellenségének. Úgy fogalmaznék, hogy ha vannak problémák, s ez normális dolog, de idáig mindig megoldottuk őket. Természetesnek tartjuk ugyanakkor, hogy a határ közelében a szomszédba járunk át piacra, vagy sok ukrán Oroszországban dolgozik. Egymásra vagyunk utalva. Oroszország a szomszédunk, s ezzel mindent el is mondtam. Az 1993-ban elfogadott és máig érvényben lévő külpolitikai irányelvek egyértelműen kimondja, hogy minden egyes szomszédos ország stratégiai partner, legyen az Magyarország, Oroszország vagy Belorusszia.
– A kétoldalú kapcsolatok különösebb problémáktól mentesek, mégis az az ember érzése, hogy tartalmi értelemben a viszony elmarad a lehetőségektől. Különösen, ha figyelembe vesszük Kijev és Varsó kapcsolatainak minőségét. Elegendőnek tartja-e a magyar diplomácia Ukrajnára fordított figyelmét?
– Elégedettek lehetünk, hiszen Magyarország mindent megtesz annak érdekében, hogy Ukrajnát minél közelebb hozza Európához. Most például a vízumkönnyítés ügyében várunk segítséget. Vannak konkrét programok is – például a nyíregyházi kezdeményezés –, amelyek könnyíthetnek a mostani átmeneti helyzetben. Újabb kiskaput jelent a határ menti együttműködés is.
– Azt hiszem, a kárpátaljai magyar kisebbség révén Kijevnek is nyílna még lehetősége a Budapest iránti gesztusokra. Nem vet például túl jó fényt Ukrajnára sem, hogy a nemzetközi porondon is komoly sikereket elért Beregszászi Magyar Színháznak még kelet-európai szinten sincs elfogadható épülete.
– Önnek igaza van, de ez olyan, mint a mikrogazdasági és a makrogazdasági mutatók. Statisztikailag ugyanis jobb lett az élet egy adott országban, csak ezt a kisember nem érzi. Ugyanígy van nálunk is a kisebbségi kérdésben. Igen, előreléptünk, miközben a beregszászi színháznak valóban nincs épülete. Megjegyezném azonban, hogy sajátos példáról van szó, hiszen a színház már kinőtte Beregszászt. A színvonaluk, az előadásaik alapján többet érdemelnének, de sajnos a költségvetésben mindig a kultúra húzza a rövidebbet. Valóban szégyellem, hogy úgy kell összegyűjteni azt, amit végeredményben az ukrán kultuszminisztériumnak kötelessége lenne előteremteni, sajnos azonban még itt tartunk. Ennek ellenére komoly eredménynek tartom, hogy működnek az iskolák, a beregszászi főiskola is, bármilyen viharok is kavarogtak körülötte, s van színház. Ahhoz képest, hogy Kárpátalján csak mintegy 150 ezer magyar él, ez szép eredmény. Nem is olyan rossz tehát ez a helyzet, de mindent meg fogunk tenni azért, hogy még jobb legyen.
Átértékelődő múlt. A függetlenné vált egykori szovjet tagköztársaságokban az elmúlt közel másfél évtized alatt nagyrészt átértékelődött a múlt is. Kijev főpolgármestere szerint például városa jóval idősebb annál, mint amennyit annak idején a szovjet történészek megengedtek számára. Különösen érinti ez a szemléletváltás a keleti szomszédhoz, Oroszországhoz fűződő viszonyt. Az identitás megerősítésének a vágya, a múltbeli sérelmek felszínre törése, a frissen szerzett államiság tudati megalapozása azonban nemegyszer furcsa leegyszerűsítéseket eredményez. Az ukrán ötödikesek történelemkönyvének megfogalmazása szerint például „a Krím-félsziget Ukrajnához csatolását az a szándék vezette, hogy Kijevre testálják rá az itteni tatárok sztálini kitelepítése miatti morális felelősséget”. Ugyanebben a könyvben az olvasható, hogy „az 1932–33-as éhínséggel Moszkva célja az ukránok függetlenségi törekvésének megtörése volt”. A narancsos forradalommal kapcsolatosan a kisiskolások megtudhatják, hogy „Juscsenko győzelme a gazdagabb és szerencsésebb, boldogabb életben bízó egész ukrán nép győzelme”.
