Érdekes, s az integráció szempontjából sem elhanyagolható esemény, hogy Törökország a napokban egy olyan jellegű kérdésben került összetűzésbe a független Svájccal, amelynek rendezése az európai együttélés egyik alapvető feltételének számít. A korabeli Európai Unió atyjai a múlt évszázad ötvenes éveiben ugyanis olyan közösséget álmodtak meg, amely az alig néhány évvel korábbi háború borzalmain felülkerekedve többek között a történelem, a közös eszmék, a hit, s természetesen a gazdasági, biztonsági célok, vagyis az értékek és érdekek mentén garantálhatja a sikeres és békés egymás mellett élést. Sokan gondolják persze úgy, hogy az 1957-es ideák mára devalválódtak, az a tény azonban, hogy Ankara máig képtelen volt pontot tenni egy kilenc évtizede húzódó ügy végére, soka-kat elgondolkodtat Európa-szerte. Nincs ez másként a függetlenségére büszke alpesi országban sem, melynek gazdasági miniszterét szeptemberben Törökország, kimondva-kimondatlanul, azért nem fogadja, mert Bern következetesen népirtásnak tartja és nyíltan elítéli az örmények elleni 1915-ös török fellépést. A Török Munkáspárt elnöke, Dogu Perincek egyébként a közelmúltban épp Svájcban nevezte „imperialista hazugságoknak” ezt az állítást, mire a svájci hatóságok a politikus őrizetbe vételével válaszoltak.
Mindez persze csak egy apró színfoltja a sokat hangoztatott „békés egymás mellett élésnek”, jól mutatja azonban, hogy a történelem lezáratlansága Brüsszel számára is komoly kihívásokat rejt még. Törökország július végén aláírta a vámuniót a közösség tíz új tagállamára is kiterjesztő jegyzőkönyvet, ám amint a rég várt esemény megtörtént, újabb szócsata és értelmezési háború vette kezdetét. Az első elemzések még egybehangzóan Ciprus régóta húzódó elismeréséről beszéltek, hiszen jelen állás szerint Ankara az 1974 óta megosztott szigetországnak csak az Észak-ciprusi Török Köztársaságként 1983-ban kikiáltott harmadát fogadja el, szemben a világ összes többi országával, amely ezt éppen fordítva teszi. Az örömöt azonban rögvest letörte egy török közlemény, amely tagadta, hogy a mozlim ország nagykövete által ejtett szignó a Ciprusi Köztársaság elismerése lenne.
A szakértők azóta vitáznak, miként is értelmezhető a helyzet, hiszen adott egy dokumentum, amely huszonöt, szoros szövetségben álló ország és Törökország partnerségéről szól, úgy, hogy közben utóbbi – egészen sajátos diplomáciai helyzetet teremtve – elutasítja az egyik szerződő fél létét. Sokak szerint Ankarának nincs igaza, hiszen az aláírással jogi lépést tett, mások szerint viszont nincs mit tenni, el kell fogadni a török nyilatkozatot. A vita talán legaktívabb résztvevője Franciaország, amelynek miniszterelnöke, Dominique de Villepin határozottan leszögezte, hogy Ankarának el kell ismernie mind a huszonöt tagállamot még a tárgyalások október 3-i kezdete előtt. Ha nem sikerül elsimítani a feszültséget, „lehet, hogy nem is lesz október 3-a” – fogalmazott Villepin. Törökország erre reagálva a már lefektetett feltételeket emlegette, mondván, a már elfogadott kikötéseken nem lehet változtatni.
Legyen azonban igaza bármelyik félnek is, az előjelek a pozitív brit hozzáállástól függetlenül sem túl kedvezők. Brüsszel feltűnően sokszor utal ráadásul arra is, hogy a tárgyalások hosszú évekig elnyúlhatnak, s koránt sincs garancia sikerükre. A török csatlakozás hívei mindeközben leginkább geopolitikai érdekekre hivatkoznak, valamint arra a valóban elismerést érdemlő fejlődési útra, amelyet Törökország az elmúlt évtizedekben bejárt, az ő szavukra azonban a pénzügyi és alkotmányos válsággal küzdő unióban egyre kevesebben hallgatnak.
Stoiber támadja Ankarát. Egyértelműen kimondjuk, hogy Törökország nem lehet az Európai Unió teljes jogú tagja – jelentette ki Edmund Stoiber a Passauer Neue Pressének adott interjújában. A bajor miniszterelnök egyúttal bírálta Ankarát Ciprussal kapcsolatos álláspontja miatt. Stoiber pozitív jelnek minősítette a francia kormány pálfordulását, amellyel Párizs Ciprus elismeréséhez kötötte a csatlakozási tárgyalások megkezdését Törökországgal. (MTI)
