Halk szavú volt a parlamentben, alig lehetett a hangját hallani. De ha megszólalt, akkor botrány kerekedett belőle. Pigmeusnak is nevezték. Miért?
– Egy félreértett, félremagyarázott rádiós jegyzetem miatt ragadt rám ez a név. Ezután ki akartak zárni különböző bizottságokból, sőt Debreczeni József az MDF-ből is ki akart záratni.
– Mi állt az ügy hátterében?
– Írtam a Vasárnapi Újságban Győri Bélának egy kedves kis krokit, amelyet felolvastak a Magyar Rádióban, majd a Ring című újságban közölték. Egy hónapig nem volt semmi, majd egyik párttársam, Kállay Kristóf napirend előtti szólásra jelentkezett. Ebben kiemelte írásom rasszista jellegét, s elítélt, mondván, hogy lebecsülöm a kisebbségeket.
– Valóban így volt?
– Nem. Csak idéztem Julian Huxley biológus egyik tételét, aki azt mondta, hogy a pigmeusok törzsfejlődésileg sok szempontból közelebb állnak az emberszabású majmokhoz, mint az európai fehér emberhez. Még azt írtam, hogy ha következetesek akarunk lenni, vagy ki kell zárni embertestvéri közösségünkből a pigmeusokat, vagy be kell vennünk az orangutánt. Én az utóbbira szavaznék, nehogy kirekesztőnek tűnjek – jegyeztem meg.
– Hát ez eléggé zavaros, durva elképzelés, nem?
– Nem tudom. Lehet, hogy hülyeség volt az egész, mert így is lehet érteni, meg úgy is, de tőlem távol állt és áll a kirekesztés. Mindenesetre felfújták. Orwell a disznók társadalmáról írt, és nem ítélte el senki. Ezután parlamenti bizottság elé is kerültem, és nem akadt a tagjai között senki, aki ellenem szavazott volna. Sőt amikor felolvasták a cikkemet, egyöntetű volt a vélemény, hogy abban semmi támadó nincs. Egyébként magam sem szántam annak. Igaz, azt leírtam, hogy nekem inkább felebarátom egy pigmeus, mint Aczél György. De mi van ebben? Sokat ártott nekem ez az ember. Aztán engem neveztek el pigmeusnak.
– Persze az ön ismertsége nem innen datálódik. Főállatorvos volt Martonvásáron, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében. Ezzel nem elégedett meg, megalapította a Széchenyi-klubot, ahol nyilvánosságot adott a népnemzeti elkötelezettségű íróknak, a határon túli magyarság képviselőinek, egyszóval ellenzéki gondolkodóknak. Hogyan jutott eszébe, hogy ezt tegye?
– Erdélyben születtem, piarista diák voltam, majd a kolozsvári református kollégiumban tanultam. 1940 nyarán azonban Magyarországra kellett szöknöm, a román rendőrség keresett, mert Kós Károly fiával illegális diákszervezkedésben vettem részt, az EMMA-ban, az Erdélyi Magyarokért Munkálkodók Alakulatában. Mindez a bécsi döntés idején volt, de a magyarok még nem vonultak be Erdélybe. Egyszóval így kerültem Magyarországra, és egész életemet végigkísérte a szervezkedés, az ellenállás a hatalommal szemben. Emellett mindig érdekelt az irodalom. 1970-ben megalapítottam Martonvásáron ezt a klubot, amelyben irodalmi esteket szerveztem. Öt évig csináltam. Latinovits Zoltántól, Sinkovits Imrétől, Sánta Ferenctől kezdve Csoóri Sándoron, Csurka Istvánon, Czine Mihályon át Páskándi Gézáig, Sütő Andrásig, Passuth Lászlóig szinte mindenki a vendégem volt. Hosszú a névsor. Illyés Gyula is itt volt, vele szerveztem az erdélyi írók meghívását. Már megalakult 1987-ben Lakiteleken a Magyar Demokrata Fórum, amikor egy kongresszuson azt kérdezte a résztvevőktől Csoóri Sándor: „Tudják, hol alakult meg az MDF? Martonvásáron, Bogdán Emilnél.” Mert szinte minden ellenzéki gondolkodású értelmiségi megfordult a Széchenyi István Klubban.
– Miért és ki tiltotta be 1975-ben?
– Aczél György. Személyesen jött le Martonvásárra, az intézetbe, hogy az irodalmi estjeimet letiltsa. Ugyanakkor a kiváló klub címet is elnyertük, mert óriási közönségsikerük volt ezeknek a találkozóknak. Országos híre ment, még a Magyar Rádió is közvetített innen Cserés Miklós, Dénes István rendezésében. Közben kaptam a letolásokat, fenyegetéseket a főnökeimtől, hogy ezt így tovább ne csináljam. A rendőrség folyamatosan figyelt. Aztán eljött a nevezetes nap, és összeült a bizottság Aczéllal és a pártvezetőkkel a Martonvásárhoz közeli, az intézet tulajdonában lévő miklósmajori kastélyban – amely valamikor Lyka Károlyé volt –, hogy ítélkezzenek felettem az én részvételemmel. De elkövették azt a hibát, hogy ezt az igazgatóm az előző délután bejelentette. Erre én – a feleségem rábeszélésére, aki attól tartott, hogy lecsuknak – elutaztam a községből.
– Volt mitől tartania?
– Abban az időben volt. A Történeti Hivatalból megkaptam a rólam készült jelentéseket. Egy könyvnyi anyag. A III/III-as ügyosztályról állítottak rám ügynököket. Subások volt a fedőnevük. Folyamatosan figyelték, hogy kik lépnek fel nálam, kik jönnek a lakásomra. Az egyik jelentés felsorolja a személyeket, így Hegedűs Andrást, Fekete Gyulát, Fekete Sándort, Csoóri Sándort, Jancsó Adrient, Utassy Józsefet és Mózsi Ferencet. A jelentéstevő megemlíti, hogy mind nacionalista beállítottságú emberek, és az előadásaik is nacionalista alapállásúak.
– Mi volt a vád ön ellen?
– Az, hogy amióta ezek az estek vannak, és ilyen emberek járnak ide, azóta itt nem lépnek be a fiatalok a KISZ-be, az idősebbek az MSZMP-be. Az is felvetődött, hogy el kell engem helyezni a Nyírségbe vagy valami távoli helyre, hogy elzártan éljek, és sok munkával vegyék el a kedvemet az irodalmi estek szervezésétől. Az intézet igazgatója – aki szintén nagy pártember volt – azonban védelmemre kelt, és azt mondta, ennek nincs értelme, mert Bogdánból szent embert csináltok a végén, még népszerűbb lesz. Persze a legnagyobb bűnöm az volt, hogy olyan erdélyieket hívtam ide, mint például Kallós Zoltánt, a Balladák könyve kötet szerzőjét, aztán székely, erdélyi művészek kiállítását rendeztem meg festményekből, szobrokból, népi szőttesekből, viseletekből. Akkor nem volt ajánlatos Erdélyről beszélni, a Székelyföldet megjeleníteni.
– Mikor telt be a pohár?
– A március 15-i rendezvényünkön. Túlságosan hazafiasnak tartották. Tudták, hogy minden irodalmi estet felveszek magnókazettára. A székesfehérvári nyomozók ezt követelték tőlem, a kazettákat azonban nem adtam oda. Egyébként az ellenem indított eljárásról is jelentés készült, ezt írták: „1975 szeptemberében kezdeményezésünkre pártvizsgálatot tartott a martonvásári kutatóintézet gazdasága. A bizottság elmarasztalta dr. Bogdán Emilt, és igazolta megállapításainkat, amelynek hatására lemondott a klub titkári teendőiről és visszavonult.” Ezt a levelet egy M. Mihály nevezetű rendőr főhadnagy, osztályvezető írta alá.
– A betiltás után eltelt tizenkét év, megszervezték a lakiteleki találkozót. Ki hívta meg oda?
– Lezsák Sándor. Ő jó barátom volt. Előzőleg jártam a titkos találkozókra Érdre is, a jelenlegi fideszes politikus, Németh Zsolt édesapjához, Németh Géza református lelkészhez. Nos, az MDF-tagságomat igazoló pártkönyv a 22. sorszámot viseli.
– Hogyan jutott be a parlamentbe?
– Szerepeltem az országos és a megyei listán, másrészt ismert voltam klubszervező múltam miatt is. A Fejér megyei listán elsőként jutottam be, a második jelölt Kelemen András volt.
– Óhatatlan volt, hogy az MDF színeiben induljon?
– Nem volt más. A legnemzetibb oldalhoz kapcsolódtam, ez volt a természetes. Aztán később nagyot csalódtam a pártban.
– Miért hagyta ott az MDF-et? Nagyon korán szakított vele.
– Nem akartuk mi elhagyni az MDF-et. Megalakítottuk a Magyar Út Köröket 1992-ben, és a Csurka István által életre hívott Magyar Út Alapítvány kuratóriumának elnöke lettem. Radikalizmusunkkal próbáltuk megkülönböztetni magunkat az MDF vezetésétől.
– Mi nem tetszett önnek?
– Az MDF–SZDSZ-paktum, amelyet Csurka a Magyar Fórumban leleplezett. Mi alapító tagként nem tudtunk erről, és ez nagy traumát jelentett számunkra. Antall Józsefék a kormányzás előtt előre megegyeztek a liberálisokkal, s ez minket lebénított. Ezért az volt az elképzelésünk, hogy az MDF-en belül alapítunk egy magot, amellyel radikálisabbá tudjuk tenni az egész pártot.
– A miniszterelnök levelet írt önnek, megkérdezte, akar-e a frakció tagja maradni vagy nem.
– Igen, ebben a levélben Antall nekem címezve a következőket írja: „…képviselő úr, Ön ellentétet lát a nemzet és a liberalizmus fogalma között. A martonvásári Széchenyi-klubnak magam is lehettem előadója és vendége. Mindig becsültem az esetleges nézetkülönbségeink ellenére Önt… Vannak vitapartnerek és politikai gengszterek. A képviselőtársnak és vitapartnernek külön barátsággal és megbecsüléssel… Antall József miniszterelnök.”
– Ezzel mit akart jelezni?
– Azt, hogy vitapartnernek tart, és továbbra is megbecsül, meg nyilván azt, hogy döntsek, hova állok. Egyébként ezt a levelet 1993. január 23-án írta a miniszterelnök. Mi eközben országosan szerveztük a Magyar Út Köröket, s ennek persze folytatása lett, mert behívtak az MDF etikai bizottságához fegyelmi tárgyalásra. Látszott, hogy kizárásra megy a dolog, mert két képviselőtársamat már kizárták, ezért én nem jelentem meg. Végül is kizártak a távollétemben. Az MDF szakadása óhatatlan volt. Létrehoztuk a Magyar Igazság és Élet Pártját, én Csurkával tartottam. Tehát én nem léptem ki, kizártak.
– Nem gondolja, hogy ezzel részese lett a legnagyobb rendszerváltó párt lassú szétverésének?
– Nem volt lelkiismeret-furdalás nélküli a döntésem. De akkor már olyan viták voltak az MDF zárt taggyűlésein, hogy ezeket a veszekedéseket már nem lehetett tovább bírni.
– Miről folytak a viták?
– A liberális nézetekről és arról, hogy egyesek mindig a kiegyenlítődésről, a megbékélésről papoltak. Szerintem nem lehet nemzeti ügyekről kiegyezni feltételek nélkül a szabad demokratákkal vagy a szocialistákkal. Már így is leléptünk az MDF által kijelölt útról.
– Miért, nem jobb a kompromisszum?
– Ezzel a baloldallal nem lehet kompromisszumot kötni. Ők mindig kommunisták maradnak, a kompromisszumot gyengeségnek könyvelik el. Nézze meg, hogy miket mondanak folyamatosan Orbán Viktorról, milyen csúfságokat, miközben Orbán egy rossz szót nem szólt eddig! Most Tusnádon végre beolvasott nekik.
– Az MDF-ből való kiválásukkal végül is megrendítették a pártot, amely elvesztette az 1994-es választásokat, ön és társai nem jutottak be a parlamentbe.
– Mi azt hittük, hogy a radikalizmusunkkal valamilyen módon sikerül a jobboldalt életre kelteni. Más úton akartuk elérni a céljainkat. És az az út, amelyet Dávid Ibolyáék képviselnek, vajon elvezet valahová? Az a vég útja. Az alapítókat is kizárták.
– Még egyszer négy évig volt képviselő: a MIÉP 1998-ban bejutott a parlamentbe. Nagyon visszafogottan politizáltak.
– Nem volt véletlen. Mi a jobboldalon politizáltunk, az egység érdekében tizenöten egyetlenegyszer sem szavaztunk másképpen, mint a Fidesz. Gidai Erzsébetet azért zártuk ki a pártból, mert nem szavazott velünk. Ő azt mondta, hogy nem bírja a pártfegyelmet. Átült a függetlenek közé.
– Annak ellenére, hogy a MIÉP megpróbált mérsékelt pártként viselkedni, a 2002-es országgyűlési választásokon mégsem sikerült a parlamentbe bejutnia. Mi történt?
– Hatásos volt ellenünk az SZDSZ és az MSZP sajtóban kifejtett aknamunkája. Bármit mondtak rólunk, nem tudtunk válaszolni, mert nem volt hol, meg sem kérdeztek bennünket. Elhallgattattak minket.
– Megalapította a Mikó Imre Kört Fekete Gyulával, Zétényi Zsolttal, Mizsei Bélával, Szilasy Györggyel és Horváth Bélával. Lényegében milyen céllal?
– A közvéleményhez fordultunk azért, hogy a lakosság tegyen bejelentést, ha bárhol a sajtóban, a rádióban, a televízióban, a színházi előadásokon, a kabaréban vagy a közéletben magyarságellenes megnyilvánulást tapasztal.
– Nem rendőrállami, ávós módszer a feljelentgetés?
– Ez nem a feljelentésről szólt. Hiszen mi nem kívántunk foglalkozni a baráti társaságokban, sörözői beszélgetéseken vagy családi körben elhangzott kijelentésekkel. Mi csupán a sajtóban, a nyilvánosság előtt megjelent ocsmányságokat akartuk összegezni azzal, hogy az MTI-ben közzétesszük, vagy ha erre a távirati iroda nem vállalkozna, akkor a Magyar Fórumban olvashatók legyenek a magyarságellenes kijelentések. Ezzel a nyilvánosságra hozatallal szerettük volna kiiktatni az ízléstelenséget, a nemzetgyalázást a közéletből.
– Az MTI nem vállalta a közzétételt?
– Nem vállalta. A Magyar Fórumban rendben közöltük kommentár nélkül, hogy a Népszabadságban vagy a Népszavában mi jelent meg. Az emberek felháborodtak ezen, hiszen sokan nem olvasták ezeket a lapokat, és nem tudták, miket írnak ellenünk. Felnyitottuk az emberek szemét, hogy kik ezek. Hogyan beszélnek a magyarokról, a célokról, a magyar érdekről. Most is lehetne ilyen sajtómegfigyelő szolgálat. A MIÉP azonban ma már nem tud áttörni ezen a sajtókordonon.
– Kell még ez a MIÉP?
– Persze hogy kell.
– Érdemes volt ellenállni, küzdeni?
– Nem lehetett mást tenni. A legnagyobb baj, hogy most, tizenöt év után ismét katasztrofális helyzetbe került az ország. Amíg itt nem lesz változás, addig nem akaszthatom a szögre a kalapomat.
Magyar Honvédség
Új harci járművek érkeznek + galéria
