Zűr az űrben

Az űr hideg, a visszatérés forró. Az űrkutatás áldozatokkal jár. Kis lépés az embernek, nagy ugrás az emberiségnek – hasonló bölcsességek helyett a tisztelt nagyérdemű ma már olyan technikai részleteket is láthat a Discovery útja kapcsán, ami korábban elképzelhetetlen volt. Élőben nézheti az interneten és a tévében, ahogy az űrhajós kiszedi a hővédő pajzs csempéi közül kitüremkedő fugát, és eszébe jut, ahogy maga is ezt tette a minap a fürdőszoba felújításakor. Miután pedig elárasztották általa valójában érthetetlen részletekkel, a plasztikázott arcú (szintén hozzáértő) médiaguruk el is mondják neki, hogy a látottakat miként értelmezze.
Őszintén? A téma tálalását végző információs struktúrát távolságtartóan elemezve aligha várható el, hogy az emberek pontos képet alkossanak arról, mi folyik úgy kétszáz kilométerre a fejünk felett, a Discovery űrsikló fedélzetén, illetve felületén.
Végül is csak az információforrások megbízhatóságával, a közvetítők szándékaival és a hallgatóság szövegértésével van probléma. Mert vajon a NASA a maga problémáival, politikai harcaival, máig tartó poszthidegháborús identitási válságával őszinte forrásnak tekinthető-e? Vajon az eseményekről tudósító médiumok mohó profitvágya nem vezet-e az információ jelentős torzulását maga után vonó túlszínezéshez? És végül, de nem utolsósorban, mit szűrhetnek le ebből a minden korábbinál nagyobb volumenű információt felhabzsolni képes, ugyanakkor egyre csökkenő műveltségű tömegek?
Az, hogy a Discovery tervezett hétfői visszatérésekor mártírhalált hal-e hét ember, akik – mint az űrhajósok úgy általában – mindent feltettek álmuk megvalósulásáért, egyelőre nyitott kérdés. A repülés (pláne az űrrepülés) világában tanácsos nyugtával dicsérni a napot, vagy ha úgy tetszik, a becsukódó hangárajtó robajával – már ha az ember elveti egy kiadós hangártűz lehetőségét. Sok tényezőt kihagyva, túlélési esélyeik számításához támpontot nyújthat a statisztika, amely szerint az űrrepülőgépek száztizenkét (a Challengernél nem volt visszatérési fázis, mert indításkor semmisült meg) misszió során egy katasztrófát (Columbia) szenvedtek el a hővédő pajzs sérüléséből fakadóan. Mindezt úgy, hogy a jelenlegi, 114. misszióval ellentétben keringés közben sohasem ellenőrizték a pajzs fizikai állapotát, és nem állt rendelkezésre az annak javításához szükséges technológia. Ha ez utóbbi mondatot nem vesszük figyelembe, akkor a sikeres visszatérés esélye körülbelül 99,1 százalék. Hidegfejű számítás, az biztos, de legalább biztos bemenő adatokon alapul, és nem vagyunk kiszolgáltatva bizonyos tévébemondók űrsiklómérnököktől idegen, sikolyszerű közléseinek.
Mert hát ne legyenek illúzióink, a nagy médiumoknak távolról sem mindegy, hogy miként ér véget az STS–114-es küldetés. Persze nem ők lazították ki a tömítéseket a Discovery hasán, de az biztos, hogy a Columbia és személyzete tűzhalála jóval több pénzt hozott a konyhájukra, mint egy átlagos, n+1. visszatérés. Globálisan tetézi mindezt, hogy amerikaiakról van szó, akikkel ugye manapság a világ nagyobbik része kevésbé szimpatizál, és némi kárörömmel szemléli kudarcaikat. Mondjuk úgy: a piac adott, a lelketlen kufár már csak a megfelelő portékára vár, hogy eladhassa.
Személy szerint abban reménykedem, hogy Eileen Collins legénysége simán leszáll, az űrsiklóprogram hátralévő évei pedig problémamentesen telnek, és a Közel-Kelet demokratizálása helyett Amerika inkább a Mars meghódítását célozza meg új űreszközeivel.