A centralizáció a gyógyítás gátja

Lapjuk július 30-i számában hírként volt olvasható, hogy az országos intézetek vezetőit az Egészségügyi Minisztériumba kérették, és felkérték őket, hogy „tegyenek javaslatot az intézetük hatáskörébe tartozó szakmák és az ágazat egészét érintő stratégiai tervek kidolgozására”. Vajon mi lehet az, amiért ekkora bizalom övezi még mindig ezeket az intézményeket, szemben az egyetemi klinikákkal, megyei kórházakkal? Idegsebész lévén, leginkább a saját szakmámból meríthetek tapasztalatokat. Pár hónapja Marrakeshben rendezték a szakma négyévenkénti világkongresszusát. Szembetűnő volt az országos intézetek kiábrándító szereplése szakmai szempontból. Ez a folyamat a 90-es évek rendszerváltása óta folyamatosan tart. A szocialista diktatúra alatt politikai döntés volt, hogy a szakmailag érdekes eseteket az országos intézetekbe kell vinni. Vezetőik általában jó elvtársak, de kevésbé jó szakemberek voltak. Aztán jött a rendszerváltás, s bár a hierarchiában nem történt változás, de a kivételezett gazdasági támogatás megszűnt.
Feljöttek az egyetemi klinikák, megyei kórházak. A rossz beidegződés miatt valahogy mégis ragaszkodunk ehhez a tévesen felépített rendszerhez. És ez nem politikafüggő. Űrhajózási központból valóban elég egy az országnak. Ötven éve még bizonyos orvosi szakmákban (szívsebészet, idegsebészet) is hasonlóan gondolkodtak. A tőlünk jóval fejlettebb egészségüggyel rendelkező országokban azonban mindenhol teljes erővel próbálnak megszabadulni a centralizáció káros következményeitől. Ma már köztudott, hogy a sebészeti betegségekben a gyógyulás záloga csak felerészt a jól elvégzett műtét. Legalább ilyen fontos a lélek egyensúlya. A több száz km-es utaztatással, távol az otthontól és családtól éppen a betegek lelki egyensúlya borul fel. A megoldást a klinikákban, kórházcentrumokban látom, melyek minden szakmát felölelnek (például idegsebészetben ez 20-50 ágyat jelent).
A sürgősségi betegellátást figyelembe véve létfontosságú a decentralizáció, mivel a sürgősségi esetek a legnehezebb szakmai kihívást jelentik. Hányszor tapasztalhatjuk így is az idegsebészetben, hogy a centrumba szállításra várva hal meg a beteg, akár egy megyei kórházban újravérzés miatt. Ezért is érthetetlen, hogy az idegsebészeti ellátóhelyek számának radikális csökkentésére (20-ról 12-re) tett javaslatot az Országos Idegsebészeti Intézet vezetése a legutóbbi kollégiumi ülésen. Így is kevés az ellátóhely, hiszen súlyos koponya- és gerincsérült jelenleg körülbelül 30 baleseti sebészeti osztályra érkezik, ebből körülbelül közel 10 nem rendelkezik idegsebészeti háttérrel. Arra hivatkoztak a javaslatot tevő vezetők, hogy a centralizáció a jelenlegi egészségpolitikai irányelv, mert gazdaságosabb működtetést tesz lehetővé.
Sajnos sokszor tapasztaljuk, hogy egy szakmai vezetés nem a saját betegeinek érdekeit védi, hanem az éppen hatalmon lévő egészségpolitikusoknak hízelgő döntéseket akar hozni. Cserébe nyilván hatalom jár, ezt a mentalitást örököltük az elmúlt rendszerből. A hazai úthálózat és közlekedés fejlesztésének lassúságát, az időjárás és a napszakfüggő légi szállítás lehetőségeit figyelembe véve, nagymértékű halálozásiarány-növekedéssel számolhatunk nemcsak a baleseti sérülteknél, hanem az egyéb sürgősségi eseteknél is, ha a centralizációs törekvések teret kapnak. Természetesen nem minden országos intézet erőlteti mindezt. A baleseti sebészetben vagy szívsebészetben és kardiológiában szó sincs a centralizáció fölösleges erőltetéséről, ők is egy kórház a sok közül, privilégiumok nélkül.
A súlyos állapotban lévő beteg élni akar, nem pedig több száz kilométert utazni mentőautóban. A magyar orvostársadalom demokratizálódása sajnos sokszor abban nyilvánul meg, hogy akinek teli lesz a hócipője a hierarchiával, szedi a sátorfáját, és külföldre megy. Az igazi út azonban nem ez, itthon kell bátran felvállalni a küzdelmeket, és végre az egészségügyben is rendszert kéne váltani. Nem könnyű mindez. A napokban emlékezünk a szegények gyámolítójára, Teréz anyára, aki azt mondta: „Adj annyit magadból, hogy fájjon.” Az ő lelkisége adhat erőt a magyar gyógyítóknak.
Dr. Csókay András
idegsebész, Szombathely