Állami önkény két olvasatban

Mint tudjuk, Orbán Viktor Kőszegen arról beszélt: pártja a választások után, törvényesen vagy szép szóval, de visszaszerzi a törvénytelenül vagy a nemzet érdekeivel ellentétesen privatizált állami vagyont. Az is köztudott: Lendvai Ildikó erre az állami önkény és a baloldali visszaállamosítás vádját akasztotta a Fidesz-elnök nyakába. Megállapíthatjuk, talán nem járunk már messze attól, amikor Kovács László 2002 elején azt mondta: ha Orbán marad a miniszterelnök, akkor itt „kő kövön nem marad a demokráciából”. Majd hozzátette: „Magyarország ma inkább hasonlít Milosevics Szerbiájához és Lukasenko Belorussziájához, mint egy demokratikus jogállamhoz.”
Legalább ilyen alappal állíthatnánk, hogy a mai Magyarország Pinochet Chiléjéhez hasonlít, ahol a véreskezű diktátor régi harcostársai szoros véd- és dacszövetséget kötöttek egymással. És hogy szalonképessé tegyék magukat – mint Pinocheték –, csak a chicagói fiúkat engedik be maguk közé. De ha már itt tartunk, akár tanulhatunk is a latin-amerikai országok példájából. Hiszen a fékevesztett hazai privatizáció, a szociális rendszerek reformnak álcázott felszámolása éppúgy, mint a koalíció és a multinacionális vállalatok gyanús háttéralkui, mind-mind a nyolcvanas-kilencvenes évek Latin-Amerikáját idézik. Márpedig Dél-Amerika nem jó minta: a Nemzetközi Valutaalap több volt vezető közgazdásza állítja: az ezredfordulóra ott a lakosság széles körben elszegényedett, és ebben szerepet játszott az, hogy a földrész korábban az irodista közgazdászok privatizációs kísérleti laboratóriumává vált.
A kontinens népei most, tanulva a múlt század második felének véres mozgalmaiból, a parlamenti demokrácia tiszteletben tartásával, mérsékelt pragmatizmussal próbálnak kiutat találni a bajból. Jobb- és baloldali politikai vezetőik, demokraták – akik között van orvos, kiskereskedő és multinacionális cég alkalmazottja –, egyszerű kisemberek. Nemrégiben például a kolumbiai állam – a Nemzetközi Valutaalap példátlan nyomása ellenére – akadályozta meg az ottani vízművek privatizációját, biztosítva a mélyen piaci ár alatti tarifát. A víz, a gáz, a villany, az egészségügyi ellátás, a nyugdíj az élet feltétele is, ezért azután azokban az országokban, ahol kevés van belőlük, a piac és a verseny háttérbe szorul. Ott nincs tiszta verseny, még kevésbé tiszta kapitalizmus.
Argentínában a kolumbiainak éppen a fordítottja történt: a már privatizált áramszolgáltató tulajdonosa, a francia EDF vezetői nem értették meg, hogy az emberek nem tudják megfizetni az igen magas áramdíjat. Annyi fogyasztói tartozás halmozódott fel hát, hogy az EDF kénytelen volt eladni részvényeit, majd távozni az önellátó szövetkezetek korába visszazuhanó Argentínából.
Hasonló esetek előfordulnak tőlünk keletre is. Egy volt szovjet tagállamban az amerikai áramszolgáltató még a repülőtéren is kikapcsolta – díjtartozás miatt – az áramot, a repülőgépek vakrepülésben közelítették meg a leszállópályát. Ezekből az országokból tényleg menekülnek a befektetők. Már csak hasonló eset megelőzése érdekében is érdemes megakadályozni a tömeges elszegényedést Magyarországon. Ehhez pedig mindenekelőtt nem kellene kétes értékű statisztikákkal bombázni és félrevezetni az embereket! És nem kellene – kihasználva a kínai dömpingáru inflációcsökkentő hatását – égig emelni a közműszolgáltatások árait.
Minthogy a nyugati befektetőktől hiába várunk ilyen „ajándékot”, az államnak kell lépnie. Az is nyilvánvaló: azokban az esetekben, ahol törvénytelenség nem történt, a Fidesz nem visszaállamosítással, hanem visszavásárlással érvényesítené a nemzeti érdekeket. Tudja ezt Lendvai Ildikó is, aki elég jól ismeri a gázügyeket, hogy emlékezzen: 1998 és 2002 között Orbánék nem visszaállamosítani, hanem visszavásárolni akarták a Mol gázüzletágát. Ilyesmi pedig létezik a fejlett nyugati világban is. Angliában például a vasút privatizációja 2000 és 2003 között sorozatos katasztrófákhoz, valamint az üzemeltetői és hatósági funkciókat egyszerre ellátó Railtrack teljes csődjéhez vezetett. Ezért az állam kénytelen volt visszaszerezni az ellenőrzést, és gondoskodni a további üzemeltetéséről – nonprofit formában. Ezenkívül számos példa van a fejlett világban az állami tulajdon hatékony és igazságos működtetésére: nem ördögtől való tehát az. Néha szociális, de gyakran nemzetgazdasági szempontok is arra indítják az államot, hogy megtartsa – egy-egy földrajzi területet vagy fogyasztói kört lefedő szolgáltatás felett – a közösségi ellenőrzést.
Mint tudjuk, a szocialista frakcióvezető érdeklődik a szociáldemokrácia iránt. Szeretné, ha pártja majd egyszer szociáldemokratává válna. Csak ajánlani tudjuk: ismerkedjen meg e mozgalom történetének alapjaival. Ki fog derülni: a szociáldemokraták általában a vegyes tulajdonú gazdaság hívei voltak, és ma sem ellenzik „élből” az állami tulajdont.
Nem sok értelme van tehát ott keresni az állami önkényt, ahol az nincs. Viszont érdemes felfedezni ott, ahol van. Itt van például, hogy a témánál maradjunk, a privatizációs korrupció kérdése. Odáig nem merészkednék, hogy számon kérjek a koalíción egy Csehországban alkalmazott gyakorlatot. Nevezetesen, hogy Jirí Paroubek szociáldemokrata miniszterelnök még aznap felmentette állásából kabinetfőnökét, hogy megtudta: kenőpénzt kért egy lengyel lobbistától az Unipetrol nevű cseh nemzeti olajtársaság privatizációja körüli közreműködésért. De vegyük Brazília és Franciaország példáját! Az előbbiben baloldali, az utóbbiban jobboldali kormány van. Franciaországban a Párizs környéki iskolák felújítási pénzeiből magának egy szeletet kizsaroló kormánypárt érintettjei évekig csendben lapultak, hogy megússzák és távol tartsák maguktól a botrányt. Eszükbe nem jutott ellentámadásba menni, mert tudták, csak veszíthetnek az ügyön. Brazíliában, ahol Luiz Inacio Lula da Silva elnök pártját, a Dolgozók Pártját pártfinanszírozási botrányok hosszú sora sújtja, hasonló a helyzet. Megjegyzem: nem is gondolná az ember, mennyi a hasonlóság kis glóbuszunk pártfinanszírozási botrányai között. Brazíliában nem brókercég, hanem egy reklámvállalat töltötte be a nagyobbik koalíciós párt titkos pártkasszájának szerepét. Viszont a pártpénztárnokok Brazíliában is a fedőcég ajándékozta luxusautón furikáznak. És a média ott is azzal szórakozik, hogy a magas rangú állami vezetők és a meggyanúsítottak közös bulijairól közöl felvételeket.
Azért amikor fény derült a titkos pártkassza létére, Lula elnök mindössze odáig mert elmenni, hogy kijelentse: ő semmiről nem tud semmit, és teljesen ártatlan. Helyesebben tett még egy bátortalan kísérletet, hogy kihúzza a bajból egy-két elvtársát. Végül azonban a kabinetfőnöknek és a pótolhatatlan pénzügyminiszternek távoznia kellett állásából. Az elnök pedig, tetszik, nem tetszik, kiállt a nyilvánosság elé, és pártja nevében bocsánatot kért az egész országtól. Nem, még véletlenül sem hivatkozott arra, hogy még nem volt államelnök, amikor a választási kampányban a viszszaélések történtek. Legfőképpen pedig nem indított hadjáratot, és nem kezdte el üldözni a bűnüldözőket és az ellenzéket. Nem állt ki a nyilvánosság elé, hogy azt mondja – miként azt Lendvai tette az Info Rádióban –: kezét-lábát fogja összetörni, hogy a bűnüldözők visszanyerjék az elvesztett bizalmat. Hogyan? Hát úgy, hogy a parlament, vagyis a tetten ért szocialista párt bírót jelöl ki az ügyészség ellenőrzésére. Hát ki hallott még ilyet?
Ha ez bekövetkezne, az lenne az igazi állami önkény.